–

Padlizsánkrémet nekem sokáig nem volt szabad. Először enni, mert vagy nyolcéves koromig azt se tudtam, mi az. Aztán egyszer a Bertóti Andrea valami furát hozott uzsonnára. Azt mondta, török paradicsom, de a kenyérszeletek között rusnya szürke, darabos pép volt. Nem tudom, mért csodálkoztam, maga a Bertóti is fura volt, azt állította, a papája kapitány egy hajón, a lakásukban, a két szoba közti ajtón meg hinta lógott. Szóval én inkább maradtam a májkrémes kenyérnél paprikával.

A padlizsánnak akkor még a nevét se hallottam, és ez még vagy tíz évig így is maradt. Aztán az egyetemi éveim elején kezdtek beszivárogni a családba újféle ételek. Például a padlizsán. A cukkini. Meg a patisszon. Házias és konzervatív konyha volt a miénk, semmi kilengés, semmi túlfűszerezés, semmi parádé. Tavasszal töltött karalábé, nyáron lecsó, ősszel bableves, télen fasírt. Az új ételekhez nem társultak új módszerek, így aztán egy nyár végén apám a sokadik rántott padlizsán elfogyasztása után eléggé határozottan kijelentette, hogy most aztán elég a rántott semmiből. Megindult hát a visszarendeződés az egybesült hús irányába.

Az államvizsga közeledtével szaporodtak az otthonülős napok, jöttek a csoporttársak tanulni, meg persze enni. Amikor már képtelenek voltunk több zsíros kenyeret lenyelni uborkával, a májkrémre rá se tudtunk nézni, paprikás krumplival nem értünk rá vacakolni, akkor, na, akkor felvirradt a padlizsán napja. Kockáztuk, karikáztuk, sütöttük, főztük, paradicsommal, paprikával, hagymával, de a legmenőbb a kence volt.

A padlizsánt szőröstül-bőröstül bedugtuk a sütőbe, amikor megsült, lehámoztuk, összetrutymóztuk, belesöpörtünk egy-két fej apróra vágott hagymát, sót, borsot, és viszlát. A fene se foglalkozott olyasmikkel, hogy állítólag nem érheti fém, mert megkeseredik.

Az esküvői bulira is remek fogásnak ígérkezett – hát, igen, a távoli, szürkés nyolcvanas években nem kértünk fel rendezvényszervezőt az ültetési rend, az abroszhoz és szalvétához színben passzoló asztali csokor árnyalatainak kimunkálására, sőt, ha elárulom, hogy első esküvői ruhám egy emberes berúgásba torkolló tavaszi kocsmatúra mellékes szerzeménye volt, akkor már hallom is a megvető cöccögést az új évezred második évtizedének menyasszonyszájaiból. Azért megadtuk a módját: volt persze zsíros kenyér, meg töpörtyűkrém (még egyszer: a nyolcvanas éveket írtuk…), de padlizsánkrémet, sőt körözöttet is csináltunk. A nagy nap előestéjén barátnői segédlettel kavartuk a juhtúrót-vajat, mustároztunk, paprikáztunk, miközben sült a sütőben a padlizsán. A körözött, a zsír és a töpörtyűkrém már a hűtőben nyugodott, míg mi a padlizsánra várva egy-egy pohár borral és cigivel a szobába nyomultunk (ugye, nyolcvanas évek). Az első robbanástól összerezzentünk ugyan, de meg voltunk győződve arról, hogy az utcáról hallatszott be egy durrdefekt, és csak a másodiknál fogtunk annyira gyanút, hogy a konyhába rohanjunk.

Látszólag sértetlen volt minden, a sütő belsejét leszámítva, amely valóságos padlizsán-Armageddon helyszínévé vált.

Legyen elég annyi, hogy az este hátralévő része ínyenckedő fűszerezés és kóstolgatás helyett nagyobb léptékű takarításba torkollt. Megérthettem volna a jelből, hogy a padlizsánkrém készítésével jobb nem kísérleteznem.  Megérthettem volna mást is – az olvasó most arra az egyszerű fogásra gondol, hogy a sütőben sütött padlizsánt be kell vizezni, és egy-két helyen meg kell szúrni, hogy a szúrás helyén tudjon távozni belőle a forró levegő –, de nem értettem, mert gőgösen lenéztem, és ki is nevettem a jeleket.

Nem kísérleteztem tehát tovább a padlizsánnal, annyi minden mással lehetett kísérletezni. Évek teltek el úgy, hogy akár csak gondoltam volna rá. Három gyerekkel és még egy – lényegében néptelen – esküvővel odébb ismét asztalunkra került a padlizsán. Nem mondhatnám, hogy az elmúlt évtizedek tapasztalatai bármire is megtanítottak volna, és saját akaratomból illő tiszteletben tartottam volna a padlizsántilalmat. Nem. Erővel kellett távol tartani. Mert a padlizsánkrém (ekkor tanultam meg, hogy vineta is) erdélyi étel, ahhoz meg aztán végképp semmi közöm. Mert sütőben csak balekok, dilettánsok, hovatovább eretnekek sütik. Mert aki tud, az nyílt lángon. Padlizsánt már vásárolnom se volt szabad. Meg lett mondva: a legszélesebb körmérete se lehet tíz centinél több, egyetlen karcolás se lehet rajta, csak a tökéletesen ép, csillogó héjú alkalmas, ha a szára fonnyadt, nem jó, de ha túl zöld, akkor se. Sütni pedig kizárólag csigalassúsággal, takarékon, a lángelosztón, akkurátusan minden oldalát, és ha minden oldalon megsült, akkor fölállítva, egymásnak támasztva, az alját is. Utána hideg víz, és lehéjazás. Onnan lehetett tudni, hogy jó, amikor vastag, fekete füst gomolygott a konyhában, és a tűzhely lapját is vastagon fedte a ráégett kormos máz. Takarítani szabad volt. A Bertóti Andrea török paradicsomos kenyerére emlékeztető szürke trutyihoz nyúlni viszont tilos. Mert azt kizárólag avatottaknak volt szabad fakanállal kavargatni, hozzá titkos rítus szerint napraforgóolajat csurgatni, bele hagymát kizárólag RESZELNI, majd még olajat csurgatni, kavargatni, sózni, borsozni, legvégül ecetezni. Na, még egy kis olajjal nyakon löttyinteni. Kerti grillpartikon nyolcféleképp ízesíteni, babérokat learatni.

Egyszer azonban minden balek dilettáns felnő, és nem riad vissza az olyan eretnekségektől, mint a fémkés, az apróra kockázott hagyma, sőt – kapaszkodjanak meg: turmixgép! Padlizsán, nézzük csak. Négy darab. Vállvonogatva válogattam, lehet, hogy volt karcos, sőt túlérett is köztük, meg tíz centinél vaskosabb is. A konyhámban gomolygó fekete füst, és a tűzhelyre égett kormos lé stimmelt. Két fej hagyma (hagymavágóval, te jóságos isten!), olaj, só, bors, és bele a turmixba. Aztán ecet. Nem sok, és ha jobban meggondolom, lehet citromlé is.

Kenyérre kenem, és nagyot harapok. Füstös és savanykás íz. Lehunyom a szemem, és odaképzelem magam a teraszra.

Merényi Ágnes

Ha szívesen elolvasnád Ági többi gasztronovelláját, katt IDE!

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van