A diszkógömbök árulása – Megnéztük a Dons of Disco című dokumentumfilmet

–

Ugye, ismerős mindenkinek az érzés, hogy belekerül egy helyzetbe, amiben nem tudja, hogyan kéne reagálnia, mert nem teljesen biztos benne, hogy éppen nem gúnyt űznek-e belőle?

Hát, a Dons of Disco első húsz percében nagyjából ez az érzés kísértett, miközben néztem két középkorú férfi, bizonyos Stefano Zandri és Tom Hooker abszurd vitájának kibontakozását. A csodálatosan felépített film elején csak annyit tudunk meg, hogy egy olasz, szétműtött, szoláriumbarna férfi és egy svájci származású, de Amerikában élő, jól szituált másik egymást szapulják azon lamentálva, hogy valójában melyikük az igazi Den Harrow, a nyolcvanas évek Italo disco sztárja. Mivel az emberek legnagyobb része nem találkozott ezzel a névvel,

még a különféle díjak, aranylemezek, régi képek, felvételek és Bravo-címlapok mutogatása ellenére is sokan érezhetik azt, hogy ez egy aprólékosan felépített áldokumentumfilm, amely a kor – utólag már-már tömegesnek tűnő – trendjét, a playbacket és a „hanglopást” állítja középpontba.

Nem volt ez ritka jelenség, elég csak a Milli Vanillire, a London Boysra, a Radioramára, vagy a Boney M frontemberére gondolnunk…

Aztán szépen lassan szembesülünk a ténnyel, hogy valóban a „hang” és a színpadon álló ember alaposan megkésett, parttalan és teljesen nevetséges vitájának válunk szemtanúivá. Kikerekedik előttünk egy klasszikusnak mondható történet 1985-ből, amelyben két olasz zenei producer – Roberto Turatti és Miki Chieregato – egy olasz diszkóban felfigyelnek a nőmágnesként táncolgató egyszeri olasz srácra, Stefano Zandrira, és elhatározzák, hogy bedobják a sztárcsináló gépezetbe a nem túl bonyolult szépfiút. Teszik mindezt annak ellenére, hogy kiderült, sem a hangja, sem a (nem létező) angoltudása nem predesztinálja őt arra, hogy felrobbantsák vele a nemzetközi, legfőképpen a német piacot.

A sztárcsináló recept következő fázisa, hogy a producerek megkeresik az akkor Olaszországban élő diszkós-énekes Tom Hookert, hogy egyrészt Chieregatóval közösen írjon dalokat, másrészt énekelje is fel őket Zandri számára. Szerződést kötnek, lepapíroznak mindent, a jutalékoktól a titoktartásig. Már csak az van hátra, hogy az olasz szépfiú hozza a nyolcvanas évek szexi imázsát, megtanuljon tökéletesen tátogni, és a színpadon megvesszenek érte a lányok. És persze az is, hogy találjanak számára egy hangzatos, külföldön is eladható művésznevet. Számomra egyébként talán ez a legviccesebb része a történetnek:

az instant sztár- és pénzcsináló gépezet keresztségében a Den Harrow nevet kapja. (Az olaszok nem ejtik a h betűt, így lett olaszul „denaro”, azaz pénz. Imádom!)

A szőkített hajú, izmos, pólóját tépegetve táncoló fiú pedig gyors léptekkel betátogja magát a nemzetközi piacra, és elkezdi uralni a poplistákat olyan slágerekkel, mint például a „Future Brain”, a „Bad Boy” és a „Don’t Break My Heart”. Ha esetleg hozzám hasonlóan nem ismertétek e számokat, érdemes rájuk keresni, igaz, nem a zenei, inkább a rosszkedvűző faktor miatt…

A történet mindeddig tulajdonképpen nem is lenne nagyon különleges, ha egyszer csak nem köszönt be az internet korszaka, és a hangot „szolgáltató” Tom Hooker ki nem robbantja a „botrányt”, melyben leleplezi az együttműködést.

Zandri sértődött magabiztossággal mutogatja a díjakat, sorolja a sikereit, és ugyan elismeri, hogy Tomnak jó hangja van, de ezen túl magának tulajdonítja az egész „Den Harrow-jelenség” sikerét:

az ő álláspontja az, hogy ha valaki beleszeret egy popsztárba, vagy legalábbis rajong érte, az nem a hangot imádja, hanem az arcot és az embert.

Az érvei között amúgy az is szerepel, hogy mintegy háromezer koncertet, fellépést nyomott le abban az időszakban, ami, lássuk be, tényleg komoly fizikai munka. Ennek ellenére – a tények ismeretében – mégis nevetségesen hat, amikor mutogatja a díjakat, amiket azért kapott, mert Németországban az egyik lemezét többen vették meg, mint Michael Jacksonét. Mindeközben az amerikai luxuskörülmények között élő, hiperszuper autóit percenként váltogató Tom ugyanezeket az érdemeket a magáénak tekinti, és egyfolytában becsmérli az olasz férfit, aki az azóta eltelt harmincvalahány év alatt sem volt képes megtanulni normálisan angolul.

A „vihar egy pohár vízben” történet pedig egyre zavarosabb: megszólalnak a mára kissé leszakadt producerek, régi, kissé avíttas rajongók pro és kontra, és egytől-egyig mindenki egy olyan korszakba kapaszkodik, ami rég a múlté, ám ők ott ragadtak dédelgetett egójukkal, sérelmeikkel, sikereikkel és bukásaikkal.

A párbeszéd soha nem válik valóssá, inkább végtelenségig ismételt belső monológokat hallunk egy letűnt világ mára szinte semmit nem mondó nagy durranásairól.

A rendező és az élet nem ad kegyelmet a nézőknek, sőt, hagyja őket egyfajta szekunder szégyenérzetben befejezni a filmet, hiszen mindkét fél beteges ragaszkodása a sztársághoz odáig fajul, hogy Tom Hooker koncertkörútra indul szerető felesége és egy barátnőjük háttértáncolása és vokálozása mellett, hogy megmutassa, valójában ő az, aki minden elemében popsztár.

A turné másik sztárja amúgy a szintén múltban ragadt, kerekded arcú, „exmoderntalkingos” Thomas Anderse. Közönség alig, Tom színpadi jelenléte bizarr, és csak hogy teljes legyen a kép, az első állomáson fellépés közben elmegy az áram, le kell állítani a konceretet. Ugye, nem kell mondanom, hogy nincs olyan cinizmus, ami mellett ezt ne fájna végignézni?

Ezzel párhuzamosan Zandrit két régi rajongója meghívja fellépni Karlsbadba egy kis klubba, amit miatta diszkóvá alakítanak. Itt az azóta anyagilag is teljesen leégett néhai olasz szépfiú kedvesen, együttműködően lenyomja ugyan a fellépést a hatvanas nézőközönség előtt, de az arcán, a gesztusain átüt a szégyen és a zavar.

Óriási piros pont a rendezőnek, hogy a dokumentumfilm nem ad semmiféle feloldozást, nem ügyködik megoldáson vagy az igazságszolgáltatás keresésén. Az egyetlen, valamennyire a jelen helyzet abszurditására reflektáló mondatot végül is a karlsbadi koncert után maga Zandri mondja ki. Mickey Rourke kiégett karakterét idézi A pankrátor című filmből, 

miszerint hiába révednek mindannyian a múltba, arról nem feledkezhetnek meg, hogy igazából már rég nem azok, akik korábban voltak…

Ilyen ez a popszakma.

Marossy Kriszta

Képek: Dons of Disco (2018)