A „redőnyös” tolltartóm még mindig megvan valahol a lakásban – Ilyen volt az iskola a 80-as években

–

Nem annyira szabad szombat

Amikor én kezdtem az iskolát, 1974-ben, még minden második szombaton volt tanítás. Igaz, többnyire csak négy órát tartott imádott tanító nénim, akit amúgy Szidóniának hívtak, és minden bizonnyal apáca volt egykor. Egyedül élt egész életében. Nagyon szeretett bennünket, és mi is tűzbe mentünk volna érte.

Kiválóan tanított, máig emlékszem a gyöngybetűire. Mindenkire odafigyelt, és abban erősítette, amiben a legjobbnak látta.

Rengeteg biztatást kaptam tőle, minden tanév végén beírta a bizonyítványomba: „Az olvasás tantárgyból elért kitűnő eredményéért dicséretben részesítem”. Mondanom se kell, hogy állati büszke voltam magamra, és azóta is „az olvasás tantárgy”-ból élek.

Szóval egyáltalán nem volt furcsa, hogy szombaton is korán kell kelni, de aztán 1982-től bevezették az úgynevezett szabad szombatot, és attól kezdve már csak heti öt napot jártunk iskolába.

Várva-várt szeptember

Többek között azért is vártam annyira az iskolakezdést, mert az új tankönyvek között ott volt az irodalmi szöveggyűjtemény is, amit még aznap végigolvastam. Ráadásul új füzeteket is kaptam ilyenkor. Annak is nagyon örültem, ha hozzájuthattam pár színes ceruzához, zsírkrétához vagy körzőhöz, ezeket még a fából készült, „redőnyös” tolltartóban hordtam magammal. Ez az eszköz mindent túlélt, azt hiszem, még mindig megvan valahol a lakásban. Persze nem mindig jutott pénz új írószerekre, ezért legtöbbször a hat évvel idősebb bátyámtól örökölt cuccokkal kellett elkezdenem az iskolát.

Akkoriban is megterhelő volt a családok számára a tanévkezdés, de közel sem annyira, mint mostanában.

Emlékszem, hogy nagyon gazdaságosan kellett mindent megoldanunk: kaptunk a bátyámmal együtt néhány ív „kékpapírt”, kötelezően ebbe kellett csomagolnunk a füzeteket, a tankönyveket pedig átlátszó celofánba. A kékpapír valójában lilás volt, a tanév végére totálisan kifakult, elrongyolódtak a szélei, és furcsa tintaszagot árasztott. A vignettát is kötelező volt mindenre ráragasztani. A nyelvünk szinte odaragadt a szájpadlásunkhoz az enyvtől, mire befejeztük a csomagolást…

Érdekes módon leginkább a szagok, a hangok és a testérzetek maradtak meg bennem abból az időből. A celofán zizgése, a vignetta enyves íze, a kékpapír rongyos szélének selymessége.

A számtanfüzet volt az egyetlen, amit celofánba kellett csomagolnunk, mert annak a hátoldalán ott szerepelt a szorzótába, amit hiába is memorizáltam százezerszer, a dolgozatoknál mindig rosszul számoltam. Akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy létezik az úgynevezett diszkalkulia, azóta már szerencsére tudom, hogy nem hülye voltam, hanem súlyosan diszalkuliás… Ez persze nem szépíti meg a matekórák előtti rémes szorongásaimat.

Árak régen és most 

A nyolcvanas években egy gyerek beiskolázása körülbelül ötszáz forintba került.

(Murányi Renáta írt nálunk pár napja arról, hogy hatvanezret fizetett két gyerek iskolakezdési költségeiért úgy, hogy középkategóriás tanszereket vásárolt, iskolatáska nélkül.)

Nyilván nagyon nehéz összehasonlítani az akkori árakat a mostaniakkal, mert egészen más volt a tárgykultúra, ahogy a jövedelmi viszonyok is. A nyolcvanas években még ergonomikus iskolatáska sem létezett, én például a bátyámtól örököltem egy egész elképesztően randa, sötétbarna műbőr táskát, ami mindenhol repedezett, akadozott a csatja, és nem lehetett vállra venni, mert már rég elszakadt a pántja.

Annyi bizonyos, hogy ma ötszáz forintból körülbelül két grafitceruzát vehetünk, de az is igaz, hogy nem négyezer forint a bruttó átlagfizetés, mint a nyolcvanas években volt. Arányaiban tehát az árak többszázszorosára nőttek, míg az átlagfizetésekről nem mondhatjuk el ugyanezt. 1974-ben egy tankönyv átlagára 6 forint 90 fillér volt. Ez valóban elképesztően alacsony összeg, különösen akkor, ha összehasonlítjuk a például a szépirodalmi (33 Ft) vagy az ifjúsági könyvek (17–20 forintos) átlagáraival.

Ma már minden általános iskolás és gimnazista gyerek ingyenesen kapja a tankönyveket, ez azonban sajnos azzal járt, hogy megszűnt a szabad tankönyvválasztás joga.

Az első eldobható toll és más írószerek a nyolcvanas évekből

Világéletemben rajongtam az írószerekért és a papírárukért, és amikor megjelent ez első eldobható toll, nagyjából a szabad szombatok bevezetésekor, könyörögtem a szüleimnek, hogy nekem is lehessen ilyen. (Még nem tudtuk, mekkora kárt okozunk ezzel!) A kék-fehér csíkos ICO-tollat Pomázon gyártották, és 4 forint 50 fillérbe került. Az kábé két nagy gombóc fagyi ára volt.

(Bár amikor óvodás voltam, még tuti, hogy 50 fillérbe került egy gombóc fagyi, de aztán meredeken megemelkedett az ára, mert rögtön egy forint lett, majd hamarosan kettő, aztán öt, tíz, húsz… most 550 és 650 között van az átlagos ára. Inkább ne számoljuk ki, hogy ez hány százalékot jelent!)

Nagyon szerettem a „folyadékos úszós” tollat is, amiből létezett olyan is, ami teljesen szembement a „szocialista erkölcsökkel”, hiszen egy nő „vetkőzött” rajta attól függően, hogy merre döntötte az ember.

Az indigó és a sorvezető, amit szamárvezetőnek hívtak egyes tanerők, szintén elengedhetetlen volt, ahogy a gumis betűmintakönyv is. Azt hiszem, finoman fogalmazok, amikor kijelentem, hogy nem volt igazán praktikus ez a taneszköz. A gumik hamar meglazultak, a vacak papírból készült betűtenger pedig állandóan elárasztotta a táskám alját.

A tanulók „második otthona” volt az iskola

Az új szocialista iskolarendszer, amiben én szocializálódtam, egészen más volt, mint a mostani. Hátratett kézzel ültünk az órák többségében, az ülőrésszel összeépített pad pedig olyan volt az ötödik óra végére, mint valami kaloda. Kemény, kényelmetlen és szűk.

A beépített polcot nem láttuk, mert nem tudtunk annyira lehajolni, hiszen a pad háttámlája megakadályozta, viszont szigorú büntetést kaptunk, ha rendetlen volt a pad alatti polc. Úgyhogy minden óra végén, oldalról benyúlva próbáltuk viszonylag rendezettebbé tenni a könyvkupacokat.

„A szocialista közoktatás három fő célt tűz ki maga elé: korszerű általános műveltséget és szakképzettséget kíván nyújtani, az iskolák kapuit mindenki előtt meg akarja nyitni, arra törekszik, hogy az embert a szocialista társadalom tudatos polgárává nevelje” 

– írta a magyar kultúra harminc évét összefoglaló munkájában Köpeczi Béla, aki  az MSZMP KB kulturális osztályának vezetője, majd a rendszerváltás előtt kulturális miniszter volt.

Nos, annyi biztos, hogy én a hetvenes-nyolcvanas években ezt a szót hallottam legtöbbször az iskolában: „KÖTELEZŐ”!

Kötelező volt például az iskolaköpeny

Azt hiszem, a szocializmus legocsmányabb terméke volt az iskolaköpeny. A praktikusnak szánt műanyag, amiből az otthonkák is készültek, egyáltalán nem szellőzött, így aztán mindannyian ugyabban a sötétkék nejlonban bűzölögtünk a teremben.

Egy fokkal jobb volt az úgynevezett kartonköpeny, de azt felénk nemigen lehetett kapni, úgyhogy

az osztálytermek jellegzetes szagához hozzátartozott a „köpenybűz” és az ajtó mellett álló hatalmas, okkersárga faláda kipárolgása, ami szemetesként szolgált. Hiába volt fedele, átjárta a benne rothadó almacsumák szaga az egész iskolát. 

„A kötelező iskolaköpeny helyes és okos, megszünteti az öltözködési versenyt. A köpeny alatt az így átalakított és ötletesen javított ruhák jó szolgálatot tesznek, és az édesanyák mindennapi öltöztetési gondjait megoldják” – idézték a Szabad Föld újságíróját, aki 1971-ben így ideologizálta meg az iskolaköpeny szükségességét.

Iskolatej, üres kifli és Mesesajt

Az iskolai büfében elképesztően szegényes volt a választék: iskolatej (néha kakakó) és kifli. Időnként Mesesajtot is lehetett kapni, amit én imádtam. A csokiszínű és némileg ízében is csokira emlékeztető sajtkockát, (ami, ugye, háromszög volt valójában), a legtöbb gyerek utálta, de én rajongtam érte, bár csak nagyon ritkán engedhettem meg magamnak, mert többnyire összesen egy forintot kaptam, és azt sem mindennap.

Egy iskolatejre és egy kiflire volt elég a zsebpénzem.

Ha jól emlékszem, nyolcvan fillér volt egyetlen sajtdarabocska. Egy héten egyszer biztosan beruháztam rá, mégpedig csütörtökön, mert olyankor mindig körözött volt uzsonnára, amit gyűlöltem. De ha az előtte való napok valamelyikén kihagytam az iskolatejet, és csak két üres kiflit vettem, akkor maradt húsz fillérem, így Mesesajtot uzsonnázhattam kiflivel az agyonpaprikázott-hagymázott körözött helyett.

A kötelező mellett voltak menő darabok is, például a diplomatatáska

Aki menőzni akart, és meg is engedhette magának, az diplomatatáskával járt iskolába. Iszonyatosan sokba került. Eleinte több mint 600 forintot kértek érte. Hiába volt önmagában is nehéz, hiába törte föl a tenyerét annak, aki ezzel büntette magát, és hiába okozott brutális gerincferdülést, akkora státuszszimbólummá vált, hogy még a melósok is ebben hordták a zsíroskenyeret az építkezésekre.

A KGST országait elárasztották a bolgár diplomatatáskák, és egészen a rendszerváltásig divatban maradtak.

Az egész rendszerre, ahogy a benne lévő tárgyakra és építményekre nyugodtan elmondhatjuk ma már, hogy szinte minden létező dolog diszfunkcionális volt, de nem ismertünk más alternatívát, úgyhogy – a lehetőségekhez képest – egészen boldogan eléldegéltünk „a legvidámabb barakkban”. Orbán Ottó is elég töményen megfogalmazta az akkori valóságunkat A létező szocializmusról című versében, érdemes elolvasni. 

Ebbe a cikkbe sajnos csak egy icipici része fért bele azoknak a tárgyaknak, amelyek között felnőttem: nem esett szó benne például a kötelező ünnepi viseletekről: az úttörőnyakkendőről, a sípról, a sípzsinórról és az Előre! feliratú övről, nem írtam a kvarcóráról sem a takarékbélyeg-gyűjtőről… a kék-piros postairont is kihagytam, pedig az mindent túlélt! Képzeljétek, még az én gyerekeimnek is KÖTELEZŐ volt iskolakezdéskor.

Nekem jólesett kicsit nosztalgiázni a tanévkezdés előtt, és örülnék nagyon, ha megosztanátok velünk a saját iskolai emlékeiteket akár a nyolcvanas évekből, akár korábbról vagy későbbről!

Both Gabi