–

Nem nyavalygunk, nincs rá okunk, ugyebár. Az egészség megvan, ahogyan megvan a csodálatos „majdnemfelnőtt” gyerek, a mindenhez alkalmazkodó, elképesztően békés kutya, és egy egészen szerethető, autentikus (ez nagyon fontos) élet. Nincs miért nyavalyogni.

De akkor miért hasogat néha belülről mégis ennek a magánynak a valósága?

11 éve – megszakításokkal – egyedül nyomom az életet. Már megszoktam, beletanultam. Az ember csodálatos lény, elképesztően tud alkalmazkodni.

Azt hittem, alkalmatlan vagyok az egyedüllétre, mégis megtanultam benne létezni, annak ellenére, hogy 11 éve megállás nélkül átmeneti állapotnak élem meg a – „csúnyán” mondva – szingliséget. Be tudom csavarni a villanykörtét, tudom menedzselni a háztartást, és ha nagyon kell, az autóban is cserélek ablakmosó folyadékot. Csak nem szeretek.

Szingli. Gyerekét egyedül nevelő anya. Egyedülálló nő. Ez mind én vagyok, de a kép sokkal komplexebb: egy állandóan társát kereső, menet közben önmagát bogozó lény.

Két és fél éve kezdtem terápiába járni, pont azért, mert meg akartam érteni, hol van bennem az az elakadás, ami miatt nem tudok tartósan kapcsolódni.

Ideiglenesen igen, de aztán mindig mindenki kilép az életemből. Ki gyorsabban, ki lassabban. Csak az időintervallum változik, a végkifejlet – egyelőre, eleddig – nem. A cél, hogy ezen változtatni tudjak. A terápiában sok mindent megértettem. Például azt az egyszerű alapvetést is, hogy belőlem fakad ez a folyamat, ugyanarra a sémára választok mindig, mert ez az ismerős. Bár nem szeretem, de rányúlok, mert nem tartogat váratlan meglepetéseket.

Az azonban, hogy minderre rálátok, nem jelenti feltétlenül azt, hogy sikerül is azonnal feloldani. Korántsem. Abból, hogy az ember önmagára tisztábban lát rá, nem következik sajnos az, hogy egyúttal ki is tudja egyenesíteni a görbéit.

Csak tisztábban meg tudom már fogalmazni azt, hogy miért választok ugyanolyan típusokat és miért érnek véget – szinte még szárba szökkenésük előtt – a kapcsolataim. Ha egyáltalán ezeket kapcsolatoknak hívhatjuk. És elértem azt is, hogy ha a rossz sémára behívott másik félnél látom a sérült működés jegyeit, ezeket gyorsabban észlelem, és a felesleges sérüléseket megelőzve tudok kilépni. Határképzés, önszeretet, miegymás.

Nyilván a dolog többtényezős, hiszen nem csak belőlem fakad az, hogy ennyire komplikálttá vált a párválasztás.

A negyvenes éveinkre már tele vagyunk mentális és fizikai terhekkel, érzelmi sérülésekkel, komplikált élethelyzetekkel. Férfiak és nők egyaránt. És ezek miatt sokkal nehezebbé válik jókor, jó helyen, jól kapcsolódni.

Egész egyszerűen, mert sokszor se időnk, se lelki erőnk egy másik emberre energiát fordítani. Néha átsuhan azért a fejemen, hogy mennyivel egyszerűbb volt fiatalon párt találni, amikor egy kis közegből választottunk – egyazon iskola, egyazon település, egyazon fiatal közösség – ráadásul úgy, hogy még nem voltak mögöttünk válások, szétköltözések, gyerekek, munkában szétgyötört mindennapok.

Mondják, hogy korunk pandémiája a magány. Nem csodálom.

Sokan magunk vagyunk magányunk alfái és ómegái – öntudatlanul.

A változásnak első körben belőlünk kellene indulnia. Ám rengeteg a gyerekember, aki nem hajlandó magán változtatni, szembenézni a saját – sokszor gyerekkorból hozott, vagy akár transzgenerációsan hordozott – traumáival, aki nem hajlandó dolgozni a rossz sémákon, rögzüléseken.

A transzformáció ugyanis fájdalommal jár. Sokan inkább behívják újra meg újra a rossz működésen át ugyanazt a végeredményt. Elhiszik az önbeteljesítő jóslatot: úgyis megint rossz vége lesz. És láss csodát, valóban rossz vége lesz, mert ezzel az alapállapottal nem is lehet más. Sokan inkább választják a biztos rosszat, minthogy mozdítsanak a sokszor évtizedes rögzüléseken, így aztán létrejön egy társadalom, amiben rengeteg magányos férfi és nő cirkulál, akik soha nem találnak egymásra. Mert nincs felület, amin keresztül mélyen tudnának kapcsolódni. Felületesen, pillanatokra természetesen igen. De az a mély társélmény, amiről én beszélek, és amire én vágyom, azt egyre nehezebben lehet megtalálni. Most abba bele sem megyek, hogy az online randizás mennyit rontott ezen. (Erről már korábban írtam itt.)

Én azonban nem engedem el azt a mély meggyőződést, hogy meg tudom váltani magam.

Újabb és újabb eszközöket keresek, nyíltan beszélek róla, hogy szeretném feloldani a gordiuszi csomómat. Nem vagyok hajlandó beletörődni, hogy egyedül vagyok – annak ellenére, hogy a status quo már több mint egy évtizede ez.

Mondhatja bárki, hogy naiv vagyok, amiért megingathatatlanul hiszek abban, hogy ha megdolgozom a magamét, a sorsomon igenis tudok fordítani. Hogy a saját választásaimon és reakcióimon keresztül képes leszek egyszer csak más végkifejletet generálni.

Erre nem sajnálom az időt, az energiát, mert egyre mélyebb meggyőződésem, hogy ennek, igazából csak ennek van értelme ebben az életben: szeretni és szeretve lenni. Minden más csak üres fecsegés.

Így aztán hogyan is lehetne bármi időfecsérlés, ami ehhez visz közelebb?! Ahhoz a belső nyugalomhoz és megérkezettséghez, amiben már jól tudok közeledni, jól tudok beengedni és jól tudok belépni valaki más terébe. Ahol nem jön a menetrendszerű önbizalomhiány abban a pillanatban, ahogy érzelmileg elkezdek bevonódni, hanem meg tudom őrizni a belső megtartottságot.

Ahol nem esem kétségbe, amint elkezd érzelmileg veszélyessé válni a terep, hanem a személyiségem torzulása nélkül tudok közlekedni az érzelmi útvesztőben.

Nem egyszerű, mert amint elkezdek elmerülni érzelmileg, jön is a jól ismert, unásig ismételt séma, a szinte visszakézből adott válaszreakció.

De hiszek abban, hogy ahogy mind jobban rálátok, egyre nő az esélye, hogy tudom definiálni és tudok rajta módosítani. Apránként, talán további külső segítséggel, de hosszú távon eredményesen. 

Egy egész nap fűzőben – Szabó Anna Eszter tesztelte, mit éltek át a reneszánsz nők

WMN Life – 2024. augusztus 15. – SzAE

A puding próbája az evés, ki fog derülni, hogy az a folyamat, amiben vagyok, az az eszköztár, amivel én dolgozom, meghozza-e a remélt végeredményt. Elhazudhatatlan lesz, ha megtörténik, hiszen akkor felmutathatok majd egy hosszan, biztos hátteret nyújtó, jól működő párkapcsolatot.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van.

Kégl Ágnes