Petőfi halálát sosem tudta megbocsátani magának Egressy Gábor

–

Amikor Petőfi 1839 tavaszán kellékesként és statisztaként dolgozott a Nemzeti Színházban, gyakran látta a Egressyt – és rajongott a játékáért. A költő és a nála 15 évvel idősebb színész személyes megismerkedésére 1844. augusztus 7-én került sor, amikor a Machbeth egyik előadása után a Petőfi az öltözőben felkereste Egressyt. A két férfi közt mély barátság alakult ki. Petőfinek köszönhetően Egressyt is befogadta a Pesten élő fiatal írók, művészek, hírlapírók csoportja, a Fiatal Magyarország. A barátság következtében a színész a Pilvax kávéház híres közvélemény-asztalánál is helyet kapott, ahol parázs politikai viták folytak.

A még akkor is színészi álmokat szövögető Petőfi Egressy segítségével egyszer felléphetett a Nemzeti Színházban – de csúfosan megbukott az alakításával. A két barát egy időben egy házban is lakott, és a költő a Szendrey Júliával való kapcsolata minden részletébe beavatta a színészt.

A visszaemlékezések szerint „jellemük sok mindenben hasonlított: rajongók és sértődékenyek, pedánsak és munkaszeretők, becsület és művészet dolgában egyaránt igényesek, már-már »kínosan« tisztességesek voltak.”

Fénykép és vers

Petőfi nagyrabecsülése jeléül egy verset is írt Egressyhez:

Megénekellek!... de te lész oka,

Ha énekem tán szabadon nem szárnyal:

Lerészegítéd szomjas lelkemet

Művészetednek édes italával.

(Petőfi Sándor: Egressy Gáborhoz - részlet)

Egressy készítette az egyetlen fennmaradt dagerrotípiát Petőfi Sándorról. A színész 1843–1844 telén, Párizsban vásárolt egy dagerrotip készüléket, amellyel családtagjairól, barátairól és önmagáról készített felvételeket. Célja főleg az emberi arc tanulmányozása volt, a különböző mimikákat a színpadi karakterformáláshoz használta fel. Egressy Ákos, a színész fia később úgy emlékezett vissza, hogy apjának a költőt csak egy alkalommal sikerült „rávennie a pózra, többször nem állt kötélnek.” Petőfi ugyanis nem szerette magát fényképeztetni, barátai előtt sokszor kijelentette: „Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel.”

A szabadságharcban

Egressy – Petőfihez hasonlóan – részt vett a forradalmi eseményekben 1848. március 15-én: jelen volt Táncsics Mihály kiszabadításánál, a 12 pont megszövegezésénél, Landerer nyomdájának elfoglalásánál. A Nemzeti Színház esti Bánk Bán-előadásán – ahol ő alakította Petur bánt – a közönség követelésére félbeszakította a darabot, hogy elszavalja a Nemzeti dalt. „…az egyszer extázisba hozott közönségnek nem volt már türelme Petur bán jámbor oppozícióját végighallgatni. Neki a Talpra magyar kellett. [...] Egressy Gábor [...] egyszerű atillában, karddal az oldalán, a színpad közepére lépett s hatalmas előadásával elszavalta Petőfi lelkesítő költeményét” – idézte fel Jókai Mór.  A szavalatot követően a feltüzelt közönség felváltva éltette Petőfit és Egressyt.

Miután kitört a szabadságharc, Egressy nemzetőrnek állt, majd Szeged kormánybiztosává nevezték ki. A két hónap után véget ért megbízatása után egy gerillacsapatot szervezett Miskolcon, és az egyik portyázás alkalmával megsérült. Miután felépült, részt vett Buda 1849. májusi ostromában. Az orosz seregek bevonulásakor csatlakozott Bem József csapatához. Útközben találkozott a Mezőberényben időző Petőfivel. A költő éppen Aradra készült a feleségével és Zoltán fiával, de meggondolta magát, és inkább Nagyváradra ment Bem seregéhez. A költő Segesvárra is követte az általa rajongásig tisztelt tábornokot – amit Egressy határozottan ellenzett.

„Mikor Bem M.Vásárhelyről Segesvárra Lüders ellen ment (jul. 30.), vezérkarából nem akart magával mást vinni, mint Lőrincz és Kurcz segédtisztjeit. Sándor azonban hozzájok csatlakozott a nélkül, hogy az öreg ezt akarta volna. Mivel még paripája sem volt, menetelét nem helyeslem” – olvasható Egressy naplójában.

„Már bizonyosan vége van…”

A színész a csata után néhány nappal értesült arról, hogy Bemék súlyos vereséget szenvedtek az orosz és osztrák erők egyesített seregétől. Petőfiről csak annyit hallott, hogy az egyik szárnysegéd látta a kukoricaföldek felé menekülni. Egy idő után belátta: valószínűleg elvesztette barátját – a tragédiáért pedig magát okolta. Fájdalmas érzéseiről így ír az említett naplóban:

„Már 10 napja, hogy Sándor oda van. Ez borzasztó! [...] Már bizonyosan vége van... Vagy kozák döfte le, vagy az oláhok verték agyon.[...] Engem ő hivott ide: tehát nincs mit magamnak szememre vetnem. De mégis,... ha Berénybe félórával később érkezem: ez vele nem történik!”

A világosi fegyverletétel után Egressy Törökországba emigrált, távollétében halálra ítélték. Isztambulban felajánlottak neki egy rendezői állást, amit „hazafias érzésektől túlfűtötten” visszautasított. 1850 szeptemberében visszatért hazájába. Amnesztiát kapott, de a színpadtól eltiltották. A Nemzeti Színház alkalmazta, mint operarendezőt. 

Üzenetek a túlvilágról

A kegyvesztetté vált színész továbbra is magát okolta Petőfi haláláért. Úgy gondolta, a száműzetés előtti életéből szinte csak a barátja emléke maradt meg. Fájdalma és kíváncsisága által vezérelve a Magyarországon akkoriban divatossá vált asztaltáncoltatással kapcsolatba próbált lépni a költő szellemével.

Az Egyesült Államokból eredő szeánszok során a résztvevők egy asztalt ülnek körül, amelynek a tetejét a kézfejükkel finoman megérintik. (A modern kori spiritizmus történetéről bővebben ebben a cikkünkben olvashatsz.) A vezető behívja a szellemet, amely az asztal mozgatásával jelzi, hogy kapcsolatba kíván lépni a jelenlévőkkel.  Arról, hogy miként zajlott egy ilyen ülés Egressyéknél, így ír a színész fia, Ákos Petőfi Sándor életéből című könyvében:

„A segédeszköz egy tányérnagyságu fa-asztalka volt, a kisujj nagyságának megfelelő, három fa lábbal, egyenlő háromszögben beléerősitve, melyek egyikét írón helyettesíttette. Utasítás szerint: a társaság egyik gyöngébb idegzetű tagjának kellett az ujjait az asztalkára tennie s ez a jó szellemhez intézett kérdésre, megmozdult, s az aláhelyezett papirosra írta a feleleteket.”

A spiritiszta kört alapító Egressy szeánszain a kor neves költői és írói közül többen is részt vettek, például Madách Imre, Jókai Mór és Arany János is. Utóbbi egyébként szkeptikus volt a szellemidézéssel kapcsolatban – noha nemcsak a felesége, hanem a fia, László és a fiatalon elhunyt lánya, Juliska is próbálkozott az asztaltáncoltatással.  

„Mondám, a kétkedők közé tartozom. Nem a tényt illetőleg: mechanikai erőnél többet hiszek a dologban, és értelmes becsületes embereket csalással nem vádolok. Tegnap saját nőm is megkísérté, mert tavaly ő is megmozgatta az asztalt. A szellem akart írni, de nem tudott, csak holmi krix-kraxokat firkált fel s alá a papiron. [...] Azt gondolom, az egész asztalírási processzus, a működő agyában képződik, öntudatlanúl, képek és eszmék állnak elé, s egészíttetnek ki, mint az álomban” – írta.

(Sokan már akkor is kételkedtek abban, hogy ilyen helyzetekben természetfeletti jelenségről van szó. A híres angol fizikus, Michael Faraday például már 1851-ben kijelentette, hogy az asztalok a szeánszok résztvevőinek akaratlan izommozgása miatt mozognak, nem pedig azért, mert egy szellem szeretne kapcsolatba lépni a megjelentekkel. És vannak, akik úgy vélik, hogy az ilyen illúziók egy gyászoló résztvevő fantáziájának a szüleményei, aki éppen a hozzá közel álló személy elvesztését próbálja feldolgozni – a szerző.)

A visszaemlékezések szerint Egressyék több alkalommal is megidézték Petőfi szellemét. Az egyik ülés után keletkezett beszámoló alapján még azt is megkérdezték tőle, hogyan vesztette életét.

„Az asztalka azt írá, hogy Sándor szelleme van jelen. […] Kérdés: »Hol vesztél el.?« Válasz: »A segesvári csatában.« »Mikor haltál meg?« »Augusztus 20-dikán.« »Hogyan, hiszen a csata július végén volt?« »Három hétig a kukoricák közt bujkáltam.« »Hogyan éltél?« »Nyers kukoricát ettem s nem ittam semmit.« »Hogyan haltál meg?« »Megölt egy oláh.« »Könnyen meghaltál?« »Amint átszúrt, meghaltam.«” – olvasható a Fővárosi Lapok 1890. február 20-án megjelent számában.

Egressy 1854-ben visszatérhetett a színpadra, rövidesen újra szerződtette a Nemzeti Színház, egy idő után pedig a Színitanoda tanáraként is dolgozott. 1866. július 30-án Obernyik Károly Brankovics György című drámájának előadása közben – amelyben a címszerepet játszotta – szélütést kapott, ami a halálát okozta.

A barátja elvesztése miatti fájdalom és lelkiismeret-furdalás élete végéig gyötörte. De Petőfi egyik túlviláginak vélt üzenete – amelyet az egyik szeánsz után jegyzett le a fia – talán némi vigaszt jelentett számára:

„Atyám: Sokszor bánt az a gondolat, te látod lelkemet, hogy ha én akkor Mezőberénybe nem megyek, és téged Erdélybe nem viszlek, te talán most is élhetnél, miután éppen Aradra készültél Damjanich-ot látogatni?! Nem vádolsz-e engem azért, hogy talán én vagyok oka kora-halálodnak?

Petőfi: Oh nem, te nem, Gábor! Lelkedet látom én; az isten akarata volt; téged vádolnom nem szabad!”

Nádudvari Péter