–

„Minden szar, meg el van fuserálva, de közben rendben is van. Ilyen az élet. Csak az arányok változnak. Általában maguktól. És amikor az ember azt gondolja: ennyi, most már ez marad örökre, megint megváltozik minden.”

Ez az egyik kulcsmondata Martha életének, aki negyvenéves, szép, okos, tehetséges író, ráadásul van egy orvos férje, Patrick, aki gyerekkoruk óta rajong érte, és mindennél jobban szereti, és bár a nőnek kissé diszfunkcionális a családja (kinek nem?), de a szülei és a húga is, sőt, még a nagynénjéék és az unokatestvérei is mind mellette állnak, ha szüksége van rájuk.

Akkor mégis mi baja van?

Miért érzi azt, hogy elszigetelten él a világtól, nincsenek barátai, megrekedt a karrierjében, és reménytelenül boldogtalan, ha pedig ez nem volna elég, még a házassága is épp darabokra hullik? 

Mert tizenhét éves korában valami megmagyarázhatatlan dolog történt vele. Olyan, mintha bomba robbant volna az agyában, és azóta, ahogy a Hebridákon az időjárás, úgy Martha lelki és kedélyállapota is teljességgel kiszámíthatatlan. Nem ritkák a forgószelek és viharok, amelyek révén a pusztítás egészen súlyos mértékűvé is válhat, és amelyeket aztán nyugodt, békés időszakok követnek, amikor minden kisimul.

Ez a fajta hektikusság viszont végtelenül kimerítő, és nemcsak annak, akivel történik, hanem mindazoknak is, akik szeretik Marthát, és időről időre tehetetlenül nézik a szenvedését,

az elhibázott döntéseit, az önmarcangolását és a megsemmisítő erejű letargiáját, amikor heteken át képtelen kimászni az ágyból, ellátni magát, dolgozni, vagy akár csak felöltözni.

Bár a legtöbb kritika arról számol be, hogy a fojtogatóan nehéz mélypontokat az írónő kivételesen ragyogó humora teszi elviselhetővé és emészthetővé, nekem egyetlen egyszer sem sikerült nevetnem a könyv olvasása közben, pedig, ha valaki, én tényleg még a legdrámaibb pillanatokban is képes vagyok valami közepesen nem helyénvaló poénnal oldani – vagy legalábbis megpróbálni oldani – a feszültséget. De a vicc, a humor, nyilván szubjektív,

mindenesetre az én megítélésem szerint ez a könyv minden, csak nem vicces.

Mindettől függetlenül Meg Mason – akinek első, You be mother című regénye 2017-ben jelent meg, és aki olyan sajtóorgánumoknál publikált, mint a Times, a New Yorker, a GQ, a Sunday Telegraph, a Vogue, az ELLE és a Marie Claire – a megtévesztően vibráló, pink borító ellenére nem egy könnyed limonádét írt, hevenyészetten fogalmazva, hanem egy okosan felépített történetet arról, milyen pokoli nehéz helyzetben van az, aki érzi, hogy valami nincs rendben vele, mégsem tudja megfogalmazni, mi a baj. Hogy hiába keresi több mint húsz éven át, nem talál rá a hosszan tartó megoldásra. Hogy milyen őrjítően bosszantó orvosról orvosra járni, akik mindegyike más diagnózist állít fel, és vaktában próbálkozik gyógyszerekkel.

Hogy mennyire terhelt lehet egy-egy családi viszony, és a berögzült minták, a generációkon átívelő traumák hogyan tudják megmérgezni emberek életét végérvényesen.

És hogy milyen az, amikor egy nő negyvenévesen döbben rá, hogy egész életében azt hazudta magának és a környezetének, hogy nem akar gyereket, miközben semmire nem vágyik jobban, mint arra, hogy anya lehessen. 

„Eleinte mindenkinek azt mondtam, hogy nem lehet gyerekem – azt reméltem, így leállnak a kérdezősködéssel. Pedig jobb egyből megmondani, hogy nem is akarsz gyereket. Ebből ugyan megtudják, hogy valami nem stimmel veled, de legalább nem orvosi értelemben.” 

„Főleg Patrick barátai jöttek. Az enyémek elkoptak a suliból meg az egyetemről, meg a különböző munkahelyeimről, ahogy lassanként mindenkinek gyereke született, nekem meg nem, és nem volt többé miről beszélnünk.”

Nehezemre esett végigolvasni a Bánat és örömet, mégis azt gondolom, hogy

elképesztően fontos és hasznos mű.

Nemcsak azoknak, akik mentális betegséggel küzdenek, és már vagy ráleltek arra, hogyan lehetnek jobban, vagy még épp keresik az ehhez szükséges eszközöket, és jól jönne számukra némi bátorítás, hogy igenis van kiút abból az útvesztőből, ami még jelenleg egy végeláthatatlan, megfejthetetlen labirintusnak tűnik. Ez a kötet azoknak is kötelező volna, akik támogató környezetet igyekeznek biztosítani valakinek, aki akár depresszióval, akár bipoláris zavarral, akár borderline személyiségzavarral, vagy bármilyen más mentális zavarral küzd, de fogalmuk sincs, mit tehetnének, vagy egyáltalán nem értik, mégis mi történik a szerettükkel.

A történet olyan fontos kérdéseket is feszeget, hogy

milyen felszabadító erejű lehet, ha az ember végre magyarázatot kap az állapotára, a fájdalmára, legyen az testi-, lelki-, vagy mentális eredetű.

Annál ugyanis semmi nem rosszabb a világon, mint amikor fogalmunk sincs, mi miért történik bennünk, mit miért érzünk, mert addig gyógyulni, jobban lenni sem tudunk. Bármilyen betegségről is olvastam eddig életem során, az minden páciens elmondásában közös volt, hogy amikor végre ráleltek a szenvedéseik forrására – bármennyire lesújtó is a diagnózis –, az elmondhatatlan megkönnyebbülést hozott az életükbe. 

Martha, amikor több mint húsz év után végre kézhez kapja azt, hogy mi is az a szindróma, amivel küzd, amitől mindig úgy érezte magát, hogy nem illeszkedik ebbe a világba, a családjába, a munkahelyére, de még a saját házasságába sem, ólomsúlyoktól szabadul meg, egyúttal pokoli dühös lesz a környezetére, amiért senki nem vette észre, nem figyelmeztette, hogy ez lehet a problémája. 

Csütörtökönként orgiákon vett részt, vasárnap pedig már a templomban látták a blues szülőanyját

Kult – 2023. április 26. – MZS

Bár a főhősnő mentális zavara a kötet végén található jegyzet szerint nem egy valóságos betegség, nincs is nevén nevezve, csupán két nagy gondolatjellel, – – szindrómaként hivatkozik rá az író, ami számomra egyrészt végtelenül bosszantó, ugyanakkor nagyon is élethűen érzékelteti, milyen lehet évtizedeken át a sötétben tapogatózni, azzal a belső feszültséggel élni, hogy fogalmunk sincs, miért nem vagyunk „normálisak”, mint a többi ember körülöttünk. 

Martha legnagyobb leckéje, amit meg kell tanulnia, hogy ne áldozatként tekintsen magára, és ne úgy élje meg élete minden jelentét, hogy ő az egyetlen szereplő, kizárólag ő az, akivel a nehézségek megtörténnek, aki szenved, akinek fáj, a többiek pedig csak érzéketlen statiszták, biodíszletek, akikre mindez egyáltalán nem is hat.

„[…] a dolgok megtörténnek. A rossz dolgok is. Mi pedig csak azt tudjuk befolyásolni, hogy velünk történnek- e, vagy – legalábbis részben – értünk”

– hangzik el az egyik legfontosabb üzenet Martha anyjának szájából. És amelyről valóban úgy gondolom, hogy az élet egyik legnagyobb és legfájdalmasabb igazsága.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van.

Krajnyik Cintia