Bono önéletrajza az egyik legjobb, ami történhet velünk még idén

–

Gondolom, a bevezetőből nem volt nehéz leszűrni: sosem voltam egy kimondott U2-rajongó. Nem kezdek el most azzal a zeneiújságíró-klisével dobálózni, hogy „a The Joshua Tree óta nem bírom őket meghallgatni” – az igazság az, hogy a kötelező körökön túl egyszerűen nem mozgatott meg bennem semmit a U2. Bonót pedig különösen nem tudtam időnként hová tenni: exhibicionizmusba oltott messiás-szindrómája távol tartotta tőlem, így igazából sosem éreztem különösebb késztetést arra, hogy elmélyedjek az életművében.

Mindezt kizárólag azért tartottam fontosnak leírni, hogy az alább következők ne egy rajongó lelkendezésének tűnjenek. Szóval: a nem-rajongásommal szerettem volna kontextusba helyezni, ami most jön.

Bono „Surrender” című, immár magyarul is olvasható önéletrajza ugyanis az egyik legizgalmasabb zenészönéletrajz, amit valaha olvastam. És én tucatszám olvasom a zenészönéletrajzokat.

Saját bevallása szerint is egotrip

A három részre tagolt kötet negyven dal köré rendezve meséli el Bonót – és mindenki mást is, aki a frontember szerint fontos részese volt a történetnek, korán elhunyt édesanyától nőcsábász turnémenedzserig, politikusoktól az imádott édesapáig.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

U2 (@u2) által megosztott bejegyzés

Jóval több azonban a könyv jópofa sztorizgatásnál: kapunk némi háttértudást a hetvenes-nyolcvanas évekből, vallási ellentétekről (akár családon belül is, amire, ugye, mondhatnám, hogy szürreálisan hangzik, de a jelenkor Magyarországában a megosztottság nekünk is igencsak otthonos fogalmunkká vált), belelátunk a szupersztárok karitatív projektjeinek működési nehézségeibe, de még azt is jobban megértettem, honnan ez a fene nagy jótékonykodási vágy nála (meg főleg, hogy miért ilyen látványosan teszi, ha már).

Elsősorban azonban Bonóba látunk bele: a fejébe és a lelkébe. És rendkívül megkapó az az olykor öniróniába hajló szemléletmód, amellyel önmagára tekint.

Ahogy nevetgél azon, mennyire nem tud gitározni, hogy a sztársága tulajdonképpen a genetika adománya: hatalmas a tüdőkapacitása, és hasonlók.

Nem mintha utálkozni szerettem volna a könyvet olvasva, de őszintén szólva meglepett, mennyire emberivé vált közben Bono.

Zenerajongóknak valóságos csemege

A dologhoz hozzátartozik, hogy úgy voltam vele: ha már eltöltök vagy 650 oldalt (!) Bono társaságában, akkor hozzuk ki ebből a maximumot.

Az olvasási metódusom a következő volt: minden fejezethez elővettem a vonatkozó dalt, és azt hallgatva olvastam tovább. Ha menet közben más dalokat is említett Bono (akár inspirációs forrásként, akár a saját életműből), meghallgattam azokat is.

Így aztán elképesztően lassan haladtam (haladok, még nem értem a végére) a szöveggel, ugyanakkor másnak is ezt a módszert javaslom, mert egészen más megvilágításba helyez egy csomó dalt, rengeteg zenei és szövegmotívum bomlik ki előttünk. Ha U2-rajongó nem is lettem, engem ezzel az elemzősdivel meg lehet nyerni. 

A fentiekhez fontos hozzátenni: ez nem működhetne, ha Bono nem lenne jó prózaíró. Ezt – mi sem vallana rá jobban –, ki is jelenti a könyvben amúgy, de hát egye fene, igaza van. Nemcsak a miliőt tekintve, de stílus szempontjából is sokszor jutott eszembe Nick Hornby, ami egyrészt nem rossz ajánlólevél, másrészt meg a U2-rajongókon túl szépen belövi a célközönséget is.

Kulisszatitkok is jutnak bőven persze

Egy valamirevaló zenészönéletrajz persze telis-tele bennfentes infókkal, apró részletekkel, amiket még soha sehol meg hasonlók. Furcsamód Bono ezeket adagolja a legegészségesebb mértékben: nincs benne hencegés, egyszerűen alapvetésnek veszi, hogy ő ilyen közel helyezkedik el a poptörténet epicentrumához, s ily módon a legkisebb félmondatnak is jelentősége van.

Mindezek mellett – vagy épp ezek okán – figyelemre méltó, mennyire figyel arra, hogy jelezze: tudja, hol a helye a U2-ban.

„Ahol a többiek harmóniát vagy ellenpontot hallanak, én rögtön felfedezem a vezérszólamot, a tiszta gondolatot. Valószínűleg azért, mert nekem kell elénekelnem vagy eladnom” – írja.

Világos, tiszta beszéd: zene is, biznisz is, ahogyan a U2 (és nézzünk szembe vele: az összes mainstream előadó) is.

Ugyanakkor néhány oldallal később így ír a színpadra lépés előtti utolsó percekről:

„Az összes fellépésünk előtt imádkozunk. Most is.

Néha úgy érződik, mintha idegenek volnánk, akik azért könyörögnek, hogy rátaláljanak egy rockegyüttes intimitására, ami jól jönne a ma esti közönségünknek.

Jól jönne? A zenének. Valami magasabb rendű célnak. Furcsán ismerős, ahogy átváltozunk. Amikor elkezdjük az imát, bajtársak vagyunk, amikor befejezzük, már barátok; másképp látjuk magunkat, és a közönséget, amelynek tagjaival mindjárt találkozunk, és akik újra megváltoztatnak majd minket.

Furcsa azért imádkozni, hogy hadd legyünk hasznosak. Nem túl romantikus. Egy kicsit talán még unalmas is, de a lényegét mutatja meg annak, akik vagyunk, és amiért még mindig együtt zenélünk.

Férfiak vagyunk, gyerekkorunkban ismerkedtünk össze. Férfiak, akik megszegték azt az ígéretet, ami a rock’n’roll lényege: vagyis hogy felfalhatod a világot, de a világ is felfal téged. Ragaszkodhatsz a messiáskomplexusodhoz, de harminchárom éves korodban a kereszten kell meghalnod, és ha nem, mindenkinek visszajár a belépti díj. Mi nemet mondtunk erre. Eddig.”

Itt kezdett el igazán érdekelni ez a könyv – túl sok embert láttam ugyanis a színpadra lépés előtti és utáni percekben, a kereszt felé menetelve és onnan visszajőve, hogy tudjam: kevés ennél valóságosabbat olvastam ebben a témában.

A legjobbak mégis a dalok az egészben

Mármint a könyvben is. Mert egy rockegyüttes esetében mondjuk, elég szar lenne, ha nem így volna. Ugyanakkor ebben a kötetben az a legjobb, ahogyan Bono a negyven dal megszületéséről mesél. Hol zenei, hol szövegi értelemben.

És miközben végig benne van az a „túl sok, túl magasztos”, ami Bono maga, ott a nagyon is racionális is: például, hogyan pánikolt be az anyjáról szóló dal, az Iris megjelenése előtt, s miért nem tudta már megakadályozni, hogy kikerüljön az internetre.

Hiába, no: a streamingplatformok belső adminisztrációs rendszerét totálisan hidegen hagyják a messiáskomplexusos popsztárok.

Bono sokat ír arról is, ő hogyan hallgat zenét: nemcsak azt meséli el, mit, hanem azt is, miért imád. Kicsit mintha a Pop, csajok, satöbbibe csöppennénk itt-ott, máskor meg mintha egy némileg túlzottan is érzelmes srác naplóját olvasnánk. És akkor most rögtön a számra is ütök: nincs olyan, hogy túlságosan is érzelmes. Nem tudom, mennyi az optimális érzelmesség. Bonónak valószínűleg kicsit több, mint az átlagnak, de hogy ezt a töméntelen szöveget elolvasva már egyáltalán nem érzem pózernek, az biztos.  

Vagy ha az, akkor őneki ez az önvalója: bevallottan messiáskodó, bevallottan túl sok, közben pedig végtelenül tudatos szerző és előadó. De ha már úgy esett, hogy ezt az emberek ennyire imádják, akkor ezt jóra használja, ezt mindenképpen írjuk jóvá neki.

Száz szónak is egy a vége: ez a könyv jó. Nagyon. 

És most megyek, meghallgatom a The Joshua Tree-t.

Ma már másodszor.

Kiemelt kép: Getty Images/Sergione Infuso – Corbis

Csepelyi Adrienn