„Az apanév halálos ítélet, nincs kegyelem”

–

Mindig elborzaszt, micsoda szörnyűséges dolgokat képesek az emberek egymással művelni politikai vagy vallási okokkal takarózva. Hogy mennyi iszonytató rettenettel van tele a történelem (aminek, ne felejtsük el, a ma is szerves része), hogy ártatlan embereket, férfiakat, gyerekeket, nőket lelketlenül máglyára, lágerbe, háborúba küldünk… és soha nem tanulunk kegyetlen vétkeinkből, újra és újra és újra megismétlődnek e bűnök, legfeljebb más hazug lózungok, más színű zászlók alatt.

Nemrégiben jelent meg Visky András gulágregénye, a Kitelepítés, melyben a szerző a saját családja történetét meséli el, és amelynek drámai fordulatai olykor annyira abszurdak (azaz a puszta valóság leírása egy kétéves gyerek szemszögén keresztül lesz félelmetes és mellbevágó), hogy az olvasó csak hüledezik az emberi zsarnokság szívtelensége felett. Ilyen például, amikor a törékeny anyát és hét fiatal gyerekét átmenetileg nem tudják másutt elhelyezni, csak egy kényelmes udvarházban, de aztán gondolnak egyet a katonák, és mindenkit inkább bezsuppolnak a hideg pincébe az üresen álló lakóépület mélyén, nehogy ne legyen „igazi” a büntetés, amivel az állam a kiskorú ellenségeit sújtja.

Az eseményeket az elbeszélő ráadásul bölcs derűvel, szikrányi gyűlölet és bosszúszomj nélkül meséli el, ami nemes emberi nagyságról ad tanúbizonyságot.

„Én nem tudok gyűlölettel élni az iránt a kor iránt”

– mondja Visky András az On the spot Az ellenség gyermekei című sorozatának róla szóló részében. Azt látja ugyanis, hogy a gyűlöletben nagyon sok öngyűlölet is van, amiért az ember nem volt elég ellenálló.

Olvasás közben ezen felül is számtalan kérdés tolult a fejembe: a zsarnoki hatalmat kiszolgálókról, a szülők felelősségéről, de a regény eseményei kapcsán a mai közéleti kérdéseket illetően is, mellette az is eszembe jutott, vajon egy ilyen helyzetben milyen hamar tagadnám meg én magam az elveimet… de ne szaladjak ennyire előre.

Az 1956-os magyar forradalmat a román hatóságok keményen megtorolták. Az elkövetkező években tízezreket börtönöztek be vagy telepítettek ki, köztük Visky Ferenc református lelkészt is, akit a Securitaté 1958-ban letartóztatott. A bíróság koncepciós perben, államellenes összeesküvés vádjával elítélte, amiért megszegte a gyülekezési tilalmat, és a templomában az evangéliumot hirdette. Teljes vagyonelkobzásra és 22 év börtönre ítélték, majd a szamosújvári börtönbe zárták.

A családját is büntették

Feleségét, Júliát és hét kicsi gyerekét pedig – mint az állam ellenségeit – a román Gulágra deportálták. A belügyminisztérium rendelete kacagtatóan nevetségesen hangzana, ha nem lenne színvalóság: „az átirat indoklása nem hagy kétséget afelől, hogy a nép demokráciára veszélyes propagandát Anyánk mellett Ferenc, 11 éves, István, 10 éves, Pál, 9 éves, Lídia, 9 éves, Máriamagdolna, 6 éves, Péter, 3 éves és András, 2 éves szervezik és fejtik ki” – részlet a Kitelepítésből.

Az anyának a sok nehézség és rettegés miatt korábban még a teje is elapadt.

„Nem anyám választott el magától, hanem a kommunisták választottak el tőle, nagy különbség” – meséli Visky András könyvében. 

Az anyának egyetlen felnőtt segítsége volt a munkatábor évei alatt: Nényuka, az árva székely lány, aki (még békeidőben) egy másik református lelkész ajánlására érkezett a családhoz, hogy náluk töltsön két-három hetet. Az előre megszabott idő leteltével azonban kijelentette, ő többet onnan nem megy el, velük akar élni. „Ahova te mész, oda megyek én is, a te istened az én istenem, és ahol te megszállsz, ott szállok meg én is” – mesélte el, hogyan idézett a Bibliából jelezve szándékait a Két hét pihenő című dokumentumfilmben. (Az eredeti szöveg, amit Ruth mondott Naominak, így hangzik: „Ne unszolj engem, hogy elhagyjalak és visszatérjek tőled. Mert ahová te mégy, odamegyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem”.) 

Egy önkéntes családtag áldozata 

A döntését soha, egy pillanatra nem bánta meg, annak ellenére, hogy aztán önként vállalta azt is, hogy a családdal együtt telepítsék ki. Az őrök hiába próbálták meg hazazavarni, ő ragaszkodott hozzá, hogy „büntessék meg” őt is. Osztozni akart Júlia és hét gyereke sorsán még akkor is, amikor nyilvánvalóvá vált, az hosszú ideig maga lesz a földi kénköves pokol. „Deme Márika nevű személy viszont nem szerepel a listán, hanem csak a papné, a hét gyerekkel, írjon fel engem is, erősködött Nényu, megőrült?, azt akarja, hogy magát is deportálják? azt, válaszolta Nényu, velük megyek, velük megyek, velük megyek, ismételgette megállás nélkül, mint aki megtébolyodott”. (Idézet a Kitelepítésből.)

Nényuka nélkül talán nem is maradtak volna életben, hiszen ez a végtelenül lojális önkéntes családtag volt az, aki a már halálán lévő édesanyát, Júliát a lágerben kimenekítette a hullaházból, ahová behajították, hogy ott pusztuljon, és visszahozta a családja körébe, a lágerbe, ahol aztán a gyerekek együttesen segítettek neki megerősödni, újra megtanulni járni. Az édesanya nemcsak fizikailag rendült meg, de a sok nehézség a lelkét is felőrölte, egy idő után már inkább halni vágyott, csak ne kelljen végignéznie, hogy az embertelen körülmények között esetleg a gyerekeit is el kell veszítenie. „Ne legyen világosság, győzködi Anyánk napok óta a Mindenhatót, a Mindenható megtagadja a kérését, Anyánk nem tágít, kifinomultabbnál kifinomultabb érveket sorol fel, valóságos össztűz alá veszi a Mindenhatót, aki maga sem kezdő a szakmában.”   

Apa nélkül

Visky András még csak kétéves volt, amikor kitelepítették, öt és fél évnek kellett eltelnie, hogy újra találkozhasson az apjával, akiről addig saját élményei nem is voltak, csupán azok az „apatörténetek”, amiket az édesanyjuk rendszeresen mesélt nekik a lágerben. „Mondok nektek egy apa-történetet, szólít Anyánk, leheveredünk a szalmára Anyánk köré, elgyötört kicsi állatok” […] „abban a lélegző csendben jelenik meg előttünk a legteljesebben Apánk, összerakhatjuk őt mi is a nélküle letelt idővel, amióta nem láttuk őt és nem hallottunk róla semmit”.

A regény arra is szép példa, hogy milyen hatalmas értéke lehet egy családon belül a személyes legendáknak, a történetmesélésnek, ahogy ezáltal szájról szájra adva, újra és újra elmesélve teremtik meg saját magukat, kiválogatva az eseményekből azokat a történeteket, amik aztán az identitásukat is adja.

Az édesanya annyit mesél a gyerekeknek az apjukról, hogy amikor az végül megérkezik a börtönből hozzájuk, és egy dalt énekelve megáll az ajtóban, azonnal tudják, ő az, hiszen ez az ő énekük. De ugyanígy az újraegyesülés más elemeit is viszik tovább, a könyvben ugyanúgy megvan, ahogy András elmeséli az On the spot alkotóinak, és ahogy az édesapja is emlékszik a könnyes összeborulásra. „Amikor először megszólal neked (az apád), az egy elképesztő nagy esemény. Olyan, hogy legyen világosság, és lett” – meséli András, aki sokáig szégyenként élte meg, hogy képtelen volt egy nagy csoportképen felismerni a saját apját (hiszen nem lehetett róla még saját emléke, vagy csak nagyon kevés), és emiatt a testvérei is megrótták. Ez a kimaradt, apátlan néhány esztendő, a távoli, istenszerű apakép aztán nemcsak a saját szülőjéhez való viszonyát, de később a saját apaságát is nagyban befolyásolta.

Mintha meghalt volna a családja

Mindeközben a lelkész apa a börtönben raboskodott, reményvesztetten. Őt végül egészen elképesztő bölcsességről tanúbizonyságot téve a cellatársa, egy parasztember segítette át lelkileg a nehézségeken, aki azt tanácsolta neki, lélekben temesse el a családját. Hogy életben tudjon maradni a jelenben, hogy ne őrölje fel a beláthatatlanul sok év, amíg nem láthatja a családját és nem tudhat semmit a helyzetükről, muszáj volt valamiféle célt találnia. Visky Ferenccel ezért végigcsináltatta az egész temetési szertartást, ahol elbúcsúztatta a családtagjait. És amikor ez megvolt, akkor azt mondta: most itt van a te parókiád, ide helyezett az Úr, mostantól ez lesz a feladatot, hogy itt légy lelkipásztor. 

Mégis, bennem óhatatlanul felmerült a felelősség kérdése a könyv olvasása során. Míg fontosnak tartom az egyenes gerincet, a magunk igazsága szerint való életet, az elveket, és a hozzájuk való hűséget, szülőként be kell látnom: egy ilyen helyzetben nem biztos, hogy nem hunyászkodnék meg azon nyomban, legyen az bármekkora szégyen a magam szemében is. Visky Ferencet azonban más fából faragták. „Amikor én születtem, apám már tudta, hogy ezt nem nagyon lehet megúszni anélkül, hogy ő börtönbe kerülne” – meséli az On the spot adásában Visky András. Ezzel együtt az elvhűségük miatt ő mégsem a konokságot látta a szüleiben, hanem azt, hogy élik az életüket, az egyetlen életet, amit élni érdemes, és ennek az életnek nincsen más alternatívája. „Ha van más alternatívája, az a nem-élet” – mondja.

Inkább az elvei, mint a gyerekei

A regényben is előkerül ez a kérdés, méghozzá egy bibliai hasonlat keretében, ami bennem még napokig ott motoszkált maró kérdésként: „amikor Apánkra gondoltam, Ábrahámot láttam magam előtt, ahogyan viszi feláldozni saját fiát, Izsákot, […] csakhogy Apánknak hét Izsák meg még Anyánk feláldozásáról kellett gondoskodnia, amikor úgy döntött, hogy elvei helyett mintegy bennünket ad fel, legalább a gyermekeire legyen tekintettel […], mondták Apánknak […]

Apánk viszont csak annyit válaszolt, hogy ő éppen a gyermekeire való tekintettel nem alkuszik meg, a mi életünket védi, amikor kiszolgáltat bennünket a kiszámíthatatlannak, de ezt nem értette senki […] és még bizony az Örökkévalót is zavarba hozta”.

Vajon mi mit tennénk Visky Ferenc helyében? (És habár szerencsére nem fenyeget a veszély a jelenlegi Magyarországon, hogy bármi szavunkért esetleg deportálással büntethet a hatalom, a pedagógustüntetések és az értük elszenvedett retorziók, kirúgások azért mutatnak némi hasonlóságot szerintem). És ha a férjébe halálosan szerelmes, odaadó Júlia helyében lennénk? Mi hogyan álltunk volna helyt hét gyerekkel egy lágerben, ahol hozzá hasonlóan, mi sem beszélünk románul, ahol besúgók vannak, és szinte egymásba érő, kegyetlen telek?

Vajon mit tehet az ember, hogy bebiztosítsa: a történelem nem fogja megismételni az ehhez hasonló borzalmait? 

Egyet szerintem biztosan: szembesítsük magunkat a valósággal az ilyen nagyszerű regényeken keresztül.

(A címbéli idézet a könyvből származik)

Fiala Borcsa