–

Gyárfás Dorka/WMN: Hogy van? 

Bereményi Géza: Köszönöm, jól vagyok, csak megpróbálok beülni a képbe.

Gy. D./WMN: Úgy tudom, egyébként távol tartja magát a virtuális világtól, még az íráshoz sem használ számítógépet.

B. G.: Így van, de van egy feleségem, aki mindent tud kezelni. Tény, hogy én golyóstollal írok. 

Gy. D./WMN: A legtöbb ember ma nem is tudná elviselni a karantént, ha az interneten keresztül nem tudná tartani a kapcsolatot a világgal. 

B. G.: Én telefonálok.

Gy. D./WMN: Szorong ettől a helyzettől?

B. G.: Nem csak. Ez valaminek a kezdete is. Arra kell gondolni, hogy mi lesz utána. Minden járvány elmúlik egyszer, és utána más lesz. De valószínűleg minden járvány idején így szoktak beszélgetni, és erre jönnek rá az emberek.

A videóinterjú közben – Forrás: Gyárfás Dorka

Gy. D./WMN: Írt egy olyan könyvet, ami egyfajta önvizsgálat. Egyetért azzal a pszichológiai nézettel, hogy az ember életének első pár évében alakul ki a személyisége?

B. G.: Igen, de feltétlenül tovább kell menni, ha az ember regényt ír, mert még ha dokumentumhűségre törekszik is, akkor sem elég, hogy ő mit élt meg, hanem be kell mutatni a korszakot is, hogy minek volt a tanúja, és mi volt a véleménye róla. Bár nekem nem lehetett véleményem, le voltam nyugtatva.

Hiába is lett volna véleményem, senki nem értette volna, és senki nem is volt rá kíváncsi. Mindenki csak oktatott vagy produkáltatott. Abban az időben a tanárok nem voltak kíváncsiak a diákokra, csak a saját pozíciójuk érdekelte őket. Talán ma is így van…

Szóval csak írás közben vettem észre, hogy az a kiskamasz már akkor egy korszakot véleményezett, csak nem fogalmazta meg.

Gy. D./WMN: Én a könyvéből jobban tudtam meg tudtam élni, milyen volt a Rákosi- vagy a korai Kádár-korszakban élni… 

B. G.: Pedig nem az volt a célom, hogy ezt bemutassam. Csak szerettem volna kiírni magamból valamit, amiről eddig szinte senkinek sem beszéltem. Nagyon sokan vagyunk így Magyarországon, hogy nem beszélünk róla. Én most éreztem úgy, eljött az ideje.

Gy. D./WMN: A gyerekeinek sem mesélt a gyerekkoráról?

B. G.: Nem, mert tudtam, hogy nem érdekelné őket. Így, könyvben talán inkább. 

Gy. D./WMN: Számomra megdöbbentő, mennyi emléke van. Nem hiszem, hogy én tudnék csupán az első tizennyolc évemről hatszáz oldalt írni.

B. G.: Senki sem hinné. Először nem is úgy vágtam bele, hogy emlékiratokat írok, hanem kitaláltam egy főhőst, akit elneveztem Dobrovicsnak. Az első novellám első mondata így hangzott: „Dobrovics az induló tehetségek közé tartozott.” Tehát egy fiatal íróról akartam írni, akinek a figurájába behelyettesítettem magam. Mindig ott lappangott mögötte az életrajziság, de végül az döntötte el a kérdést, hogy egyszer csak felvállaltam a saját nevem, és a többi ember nevét is, de csak azokét, akik már meghaltak. Aki még él, annak megváltoztattam a nevét, nehogy bepereljen.

Gy. D./WMN: Kemény döntés lehetett, amikor beleállt abba, hogy az egészet saját néven vállalja. Ez az igazi lemeztelenedés. 

B. G.: A memoár egészen más műfaj, mint a fikciós regény – egészen meg is változik tőle az ember. Le kell vetkőznie a saját szégyenlősségét, és ilyenkor csodálkozik rá, mi minden történt vele. Az emberek nem szoktak gondolkodni az életükről – azt élni szokták. Ilyenkor viszont le kell ülni és gondolkozni rajta. Az olvasó nem is gondolja végig, de akkor is érzi, mennyi az igazság abban, amit olvas. A könyvben van egy olyan mondat, hogy „az igazságnak van egy jellegzetes szövete, amiről fel lehet ismerni”. Általában észrevesszük a hazugságot, mert az túl vékony duma. Az igazság mindig kicsit ellentmondásos, annyi komponensből áll össze, hogy erről fel lehet ismerni. 

Én meg mindenképp az igazságot akartam megírni, csak az időrendhez nyúltam hozzá, mert azt összekevertem: egymás mellé tettem az összeillő dolgokat. Ennyi a fikció benne, hiszen a valóságot nem lehet megírni a teljes terjedelmében. De arra is rájöttem közben, hogy nem véletlenül emlékszem arra, amire. Írás közben az ember tanácsokat kap, még a könyvektől is, amik a kezébe kerülnek.

Én munka közben olvastam római történetírók műveit, és ők azt vallották, hogy az emlékezetre nyugodtan rábízhatja magát az ember, mert nem véletlenül emlékszünk arra, amire emlékszünk, és nem véletlen az sem, mi hullik ki. Ők, ugye, mások emlékezetéből írták meg az eseményeket, és azt állították, így is pontosan lehet rekonstruálni őket.

Így én is arra gondoltam, hogy jó, hát akkor én is támaszkodhatok az emlékezetemre. Mi maradt meg és miért? Addig-addig kapartam, amíg rá nem leltem. 

Gy. D./WMN: Végül többet is fel tudott hozni a mélyből, mint amire számított?

B. G.: Igen, kifejezetten olyan volt, mintha tréningeznék. A könyv első oldala például az első emlékképem: hogy hogyan szoktatott bilire a nagymamám. Szégyellem, de nehezen szoktam bilire. Fakanállal ütötte a fenekem – de nem erősen, csak olyan nagymamásan –, én meg bőgtem, és forogtam körbe. De ahogy leírtam, nem tetszett nekem ez az első emlékkép, arra gondoltam, legyen inkább ez a második. Kéne még valami régebbi. És bejött! Megjelent előttem, ahogy tisztába tett és fölém hajolt. A szája mozgott és hangokat adott ki, de én nem értettem. Ez lett végül az első emlékképem. Csodákat tud művelni az emlékezet. Szóval ezzel foglalkoztam, és nem a kort akartam lefesteni. Legfeljebb azt, milyennek láttam én, a saját szemszögemből. 

Gy. D./WMN: Milyen hatással volt a későbbi életére, hogy a véleménye nem számított, úgysem lehetett elmondani? Azóta sem mondja el, inkább megtartja magának. 

B. G.: Valószínűleg igen. Nem éreztem szükségét. Mindig arra gondoltam, senki sem kíváncsi rá. 

A könyvbemutatón Bereményi Gézával Szegő János beszélgetett


Gy. D./WMN: Az önéletírás most a sokkal fiatalabb emberek és írók körében is népszerű műfaj lett…

B. G.: Ezt én is közben fedeztem fel. Amíg a saját memoáromat írtam, rengeteg önéletírást olvastam, és rájöttem, hogy aki eljut egy bizonyos korba, az szinte mind megírja a sajátját. És persze mindenki kicsit más szemszögből. Tudja, egy író mindig a nyilvánosságnak ír, és ilyenkor rájön, hogy az önéletrajzát még hitelesebben kell megírnia, mint a fikciót. A fikciót úgy alakíthatja, ahogy akarja. 

„Van kitaláló író, és nem kitaláló író. Te az utóbbiba tartozol, Géza, én meg kitaláló író vagyok” – mondta nekem büszkén egy író barátom. Szerintem a „nem kitaláló írónak” jobban el kell képzelnie egy olvasót, mint a „kitaláló írónak”. Személyes kapcsolat kell ahhoz, hogy elmondja az életét.

Én egy nálam jóval fiatalabb embert képzeltem magam elé, aki nagyon megértő és kíváncsi rám, és teljesen tudatlan arról a korszakról, amiről írok. Nem kellett elnyernem a jóindulatát, mert már eleve megvolt benne, ezt feltételeztem. És ahogy írtam neki a korról, arra kellett rájönnöm, hogy azért nagyon hasonló a mai korunkhoz, sajnos. Talán azért, mert magyar, mert itt játszódik. 

Gy. D./WMN: Nem azért, mert a történelem ismétli önmagát?

B. G.: Maga mondta. Én a címbe is ezért tettem, hogy „magyar”. A könyv felénél jártam, amikor rájöttem, hogy az életemben olyan jelentősége van a helyi sajátosságoknak, hogy ezért a „magyar” szónak feltétlenül szerepelnie kell a címben jelzőként. És amikor elérkeztem addig a pontig, hogy elkezdtem olvasni – elég korán, még az iskola előtt –, eszembe jutott, hogy nagyon hamar a kezembe került Dickens David Copperfield című könyve, amivel nagyon tudtam azonosulni, mert sok párhuzamot véltem felfedezni a saját sorsommal. Akkor már tudtam, hogy ez lesz a cím: A magyar Copperfield. Aztán amikor a könyv vége felé tartottam, az is beugrott, mi a műfaja – azon kívül, hogy memoár. 

A XVII. században, a harmincéves háború idején hányatott sorsú emberek bolyongtak Európában. Később révbe értek, megházasodtak, letelepedtek, és megírták az életük történetét, amit később pikareszk (vagy csavargó-) regénynek hívtak – az egyetemen tanultam róluk. Ez tulajdonképpen azt foglalja össze, hogy a sorsnak kiszolgáltatott egyén hogyan bolyong a harctereken, hogyan éli túl a megpróbáltatásokat, és hogyan fordul jóra a sorsa. Szóval rájöttem, hogy én tulajdonképpen egy pikareszk regényt írok, és ezáltal egy epikus ősforrásból táplálkozom.

Gy. D./WMN: Döbbenetes, hogy az életében három néven is élt – ez azt jelenti, hogy három különböző identitása volt?

B. G.: Ez olyannyira így van, hogy amikor a második nevemet megkaptam a nevelőapám után, tudtam, hogy az nem én vagyok. És néztem, hogyan néznek rám az emberek… Érdekes volt.

Gy. D./WMN: Azt viszont nem tudjuk meg, mikor és hogyan jutott el addig, hogy felvegye a Bereményi nevet.

B. G.: Mert azzal tervezem befejezni a folytatást. De lehet, hogy azt már egyes szám harmadik személyben írom meg, mert egészen más lesz. Tetszik nekem a gondolat, hogy annak a végkicsengése az legyen: „Na, így lett ő Bereményi Géza, az író.” Egyetlen év leforgása alatt jelent meg az első novelláskötetem, és kértek fel egy színdarab meg egy forgatókönyv megírására. Érdekes, hogy mindkettő megbukott. Nyilvánvaló volt, hogy őrültség, a közönség nem is értette.

A közönség ugyanis okosabb, mint a benne ülő egyedek: tisztábban lát. Tőlük tudtam meg, hogy rossz, amit csináltunk.

Gy. D./WMN: Én meg az önéletrajzából értettem meg, hogy ön miért mindig kívülálló, miért nem tudják soha besorolni egyik szekértáborba sem… Már gyerekként is az volt, mindent kívülről szemlélt. 

B. G.: Viszont így meg tudtam írni az élettörténetemet. Igen, láttam a lelkes társaimat, akik bele tudták vetni magukat a társadalmi tevékenységekbe, és csak zűrzavar lett belőle. Nekem az írás a társadalmi tevékenységem. 

Gy. D./WMN: Csak ezt nehezen fogadják el az emberek. Folyton valaki forszírozza, hogy foglaljon állást.

B. G.: Igen. Erről a Szeszélyes nyár című cseh film jut eszembe a maga jellegzetes cseh humorával, amiben egy kötéltáncos jelenik meg egy falusi főtéren, hogy bemutassa a kunsztjait. El is indul rúddal a kezében a kötélen, amikor egy izgatott néző odaszalad hozzá, megragadja a kötelet, elkezdi rángatni és közben azt kiabálja: „Le fog esni! Le fog esni!” Körülbelül ilyen, amikor az embernek azzal jönnek, hogy „Mutasd meg a pártállásodat!”. 

Gy. D./WMN: Ön egy ideje elég ellenálló ezzel kapcsolatban, nem lehet könnyen lelökni a kötélről.

B. G.: A könyvemben benne van ennek a kulcsa: az akkori embereket szinte torzszülötté tette a politikai elfogultságuk. 

Gy. D./WMN: Viszont az ’56-os élményei nagyon meghatározók, és összecsengenek sok más beszámolóval, amik valami olyan eufóriát festettek le, amiben mindenki osztozott.

B. G.: Nevezzük ezt tömegpszichózisnak vagy tömegindulatnak.

Nincs benne a könyvben, de annyit tudok róla elmondani: amikor az ember kiment az utcára, és beleszívott a levegőbe, rögtön berúgott tőle. Pedig még ember sem volt a környéken, mégis sugárzott valami…

Egy másik memoárban, Elias Canetti Nobel-díjas író könyvében olvastam egy elég érdekes tüntetési jelenetet: ez 1936-ban történt, Bécsben. Ő biciklivel ment éppen diákként, amikor belekeveredett a tömegbe, és egyszer csak azon kapta magát, hogy elvesztette a biciklijét, aztán kiabálni kezd az emberekkel együtt. Majd azt nézték, ahogy a bécsi városháza kigyulladt, és tudta, hogy ők gyújtották fel. Szerették nézni azt a tüzet, mert hasonlított hozzájuk. Ő is a tömegpszichózist próbálta meg megírni. Én nem keveredtem tömegbe ’56-ban, csak halottak közé – úgy hozta a véletlen. De a hangulatát akkor is megéreztem, hogy az milyen rendkívüli. 

Gy. D./WMN: Hát most egy darabig nem leszünk tömegben… Ön sem lép ki a lakásból? 

B. G.: Nem enged a családom. Itthon vagyok, és tervezgetem a következő könyvem, olvasok. De azt gondolom, ez is igazi tömeghangulat: a járvány. Hiszen mindenki mindig csak erről beszél. Ki sem kell tennem a lábam a lakásból, és mindent tudok arról, mi van odakint. És persze remek irodalmi téma is. A járványokat mindig megírják az írók, mert az egy nagy közösségi megrendültség. 

 Gyárfás Dorka

Képek: Bereményi Géza önéletrajzi regényét 2020. február 20-án mutatta be a Magvető a Puskin Moziban. A szerzővel Szegő János beszélgetett. A fotókat Bach Máté készítette.