Fiala Borcsa: Az első éjszaka joga

–

Utólag persze sokat gondolkodott rajta, mit kellett volna másképp csinálnia. Hogy hol volt az a pont, ahol nem jobbra, hanem balra kellett volna fordulnia ezen a furcsa, kaotikus éjszakán, ami teljesen átlagosnak indult, hogy aztán egy hirtelen fordulattól (ami végtére is bagatell ügy is lehetett volna) egészen másképp alakuljon minden, mint ahogy tervezte. És akkor talán a saját ágyában ébred reggel, legfeljebb egy kis fejfájással, és nem Norbiéban úgy, hogy reggel még a tükörbe sem volt képes nézni. És a férfira sem szívesen.

Talán ha a húga nem könyörög, hogy vigye magával? Vajon akkor más lett volna minden? De Ági nagyon szeretett volna jönni vele, hogy végre bulizhasson a nagyokkal ő is, ne csak a sztorikat hallgathassa másnap. Jutka egy ideig kérette magát, húzta a testvérét, hagyta, hadd kuncsorogjon hosszan. Aztán persze beadta a derekát. Részben azért, mert hízelgett a hiúságának, hogy Ági előtt menőzhet, hogy megmutathatja, mennyivel komolyabbak ők, idén érettségizők szemben a kis pisis 15 évesekkel. Hogy mennyire klassz társasága van. No meg azért is, mert a szüleik elutaztak a hétvégére, és az anyja biztos agyoncsapja, ha estére egyedül hagyja otthon a testvérét. 

Persze, az nem csak Ági hibája, hogy ott felejtették a kulcsot.

Talán ha a házibuliban Saci nem rögtön azzal nyit, hogy igyanak meg egy rumos kólát (amiben mintha jóval több lett volna a rum, mint a kóla), akkor nem csíp be annyira. Ott kellett volna nemet mondania? Akkor talán nem felejti Sacinál a táskáját. Bár őszintén szólva, mire a sötét utcákon hazafelé bóklásztak Ágival, már egyáltalán nem érezte magában az alkoholt. A sokk, hogy egy csapásra hajléktalanok lettek (még ha csak egy éjszakára is), teljesen kijózanította. Meg a felelősség, amit a testvére iránt érzett. Elvitte magával bulizni, haza is kell juttatnia épségben. Neki kell rá vigyáznia, ahogy azt az anyukája kiskorától fogva belésulykolta. És közben marhára szurkolt, nehogy valaha is fény derüljön erre a kis gikszerre a szülők előtt…   

Igen, talán ha nem felejti Sacinál a táskát, akkor most nem lenne benne ez a rettentő érzés, ez a mardosó szégyen, ami mint a sav, a testét pusztítja belülről, kiindulva az alhasából szétterjedve mindenfelé.

Igen, talán ez a válasz: ha nem veszi kölcsön az anyja márkás táskáját arra az estére, ami után már régóta ácsingózott, de az anyukája úgy féltette, hogy sose adta volna oda, akkor a kabátjában vitte volna az összes cuccukat, telepakolva a nagy zsebeit, ahogy szokta. De csinos akart lenni. És felnőttes. Az meg csak a retiküllel megy, úgy gondolta.

De Ági kicsit rosszul lett, sürgette, menjenek haza, későre jár, no meg ő sem akarta égetni magát a húgával, ha az esetleg összehányja a Saciék vécéjét. A nagy kapkodásban aztán jól ott felejtette a táskát, benne a pénztárcájával, a lakáskulcsukkal, meg a mobiljával.

Talán ha nem megy el az orruk előtt az utolsó busz, akkor hamarabb rájönnek a hiányra. BKV-val hamarabb hazajutottak volna, aztán vissza a buliba, a cuccukért. Így viszont, mire megjárták oda és vissza is gyalog az utat, a buli is véget ért, és Saci is kidőlt. Jutka jópárszor felcsöngetett hozzá a kaputelefonon, bár a lelke mélyén már akkor tudta: teljesen hiába. Az osztálykirándulásokon nyert tapasztalatából tudta, ha Saci egyszer elalszik, ágyút lehet mellette sütögetni, nem kelti fel semmi sem. Annyi rumoskóla után ez meg pláne lehetetlen küldetés. Kénytelenek lesznek megvárni, amíg reggel felébred. 

Igen ám, de addig mit csináljanak? Mégsem éjszakázhatnak ott, összekuporodva a kapualjban, mint két kihajított kutya…

Jutka igyekezett némi határozottságot erőltetni magára. Még csak az hiányzik, hogy ráijesszen Ágira, akin látszott, már legalább egy tucatszor megbánta, amiért eljött vele. Totál béna helyzet.

– Nyugi, megoldjuk. Gyere – karolta át a testvérét, azzal újfent hazafelé indultak. Jutka valami csodában reménykedett, miközben egyre elcsigázottabban lépkedtek a kihalt utcán. Mondjuk, ha sikerülne valami olyan eszközt találniuk a földön elhajítva, amivel ki tudják nyitni a bejárati ajtót otthon. „Mit tudom én… egy hajcsatot például – fohászkodott magában. – Hiszen a filmekben az ilyesmit mindig olyan flottul csinálják!” 

Talán ha tényleg találnak egy gemkapcsot vagy valamit, akkor minden másképp alakul.

Persze nem találtak. Jutka már épp kezdett volna csendben pánikolni, amikor meglátta Norbit. 

Talán, ha nem hiszi azt, hogy ez isteni csoda? Ha nem örül meg annyira a férfinak? Akkor…?

Norbi fura figura volt, legalábbis Jutka szemében. A 25 éves építésztanonccal körülbelül egy éve ismerkedett össze a buszmegállóban. Kimaradt két járat is, ő meg a Röpirat az öngyilkosságról szóló könyvet olvasta, amíg várt az egyre türelmetlenebbé váló tömegben, amikor odalépett hozzá a férfi. Elmondta, hogy véletlenül épp kiszúrta a könyv címét a borítón, és csak szeretné megjegyezni, hogy egy ilyen szép, fiatal lány igazán olvashatna valami könnyedebbet, vidámabbat is. 

Valahogy így kezdődött az ismeretségük. 

Időről időre összesodorta őket az élet a megállóban, mivel egy környéken laktak, mint kiderült, a férfi pedig minden alkalommal látványosan megörült neki. Jutka furcsállta a közeledését, de nem sokat gondolkodott rajta. A hét év korkülönbséget nevetségesen soknak tartotta, abszurdnak, az ő szemében Norbi már egy egészen másik generáció tagja volt, őt pedig sose vonzották „az öregek”. Különben sem jött be neki a pasas, az ő ízlésének az alakja túlontúl hórihorgas és görbe volt, mintha minduntalan az asztal fölé görnyedne, a szomorú vizslához hasonlatos arcvonásait sem tartotta megnyerőnek, és a humorát is túl „bácsisnak” és száraznak értékelte. De mivel udvarias volt, arra a pár percre szívesen elbeszélgetett Norbival, amíg a buszra vártak.

Erre tessék, ki másba futnak bele épp most, mint az építészbe. Talán ha a férfi nem veszi őket észre? Ha Jutka valami érthetetlen okból kifolyólag nem örül meg annyira annak, hogy végre találkozik valami ismerőssel a kálváriájuk kellős közepén? Ha Ági nem nyögi be azonnal sírós arccal, hogy fedél nélkül maradtak éjszakára? Ha Norbi nem ajánlja fel nagyon készségesen, hogy nyugodtan aludjanak nála, hely van bőven? Akkor talán…?

Persze, ami azt illeti, Jutka egy kicsit másképp képzelte azt a sok helyet, ahol ők ketten elalhatnak.

De Norbi nagyon kedvesen és határozottan betessékelte Ágit a földszinti kis hálószobába, ami annak idején a nagymamájáé volt, rábökött az egyszemélyes ágyra, adott Áginak egy vastag takarót, majd intett Jutkának, kövesse. Ahogy fordult ki a szobából, még látni vélte a húga szemében a megkönnyebbülést. Hogy ezt az estét végül is szerencsésen megúszták. Hogy a nővére ezt is megoldotta, ahogy ígérte. Hogy tényleg nem lett semmi gond.

Norbi az emeletre terelte Jutkát, mint kiderült, a saját szobája felé. A szülei nincsenek otthon, nyugtatta meg, amióta téliesítve lett a balatoni nyaraló, hétvégente szinte mindig övé az egész birodalom.

– Akarsz lezuhanyozni? – kérdezte aztán. – Biztosan átfáztál. – Azzal Jutka kezébe nyomott egy törölközőt és a fürdőszobaajtóra bökött.

Talán ha nincs annyira megszédülve az események váratlan alakulásától, hamarabb észreveszi. Talán akkor még tiltakozni is tudott volna. De mire kijött a zuhany alól, már késő volt. Legalábbis úgy érezte. A férfi egy kéztörlőt adott neki, akkorkát, amit akárhogy kanyarított, nem tudott magán rendesen körbetekerni.

Annál a törölközőnél értette meg. Meg a Norbi szobájából. Hogy a szállás, a kedvesség távolról sincs ingyen. Kapnak fedelet a fejük fölé, de azért cserébe neki tennie kell valamit. Ha azt szeretné, hogy Ági békében alhasson. Meg hogy ez az egész dolog ne jusson a szülei tudomására. És hogy Norbi ne gondolhassa azt, ő ígért valamit, ha nem is szavakkal, de bizonyára tettekkel, vagy szempillantásokkal, amitől aztán az utolsó utáni pillanatban elfordult. Visszavehette volna a ruháit… ám mégsem tette.

Talán ha Norbi nem nyit rá a fürdőben, miközben ő a gondolatait próbálja rendezni? Talán ha nem néz úgy, olyan szemekkel a meztelen, még zuhanycseppes testére, amire zavartan próbálja feltekergetni azt az icikepicike törölközőt? Talán akkor nem olyan megadóan követi a férfit vissza a szobába, mint egy borjú, akit épp a vágóhídra terelnek.

Norbi előzékenyen az ágyra mutatott. 

– Húztam neked friss huzatot. Te alszol belül.

Miután lekapcsolta a villanyt, Jutka felé fordult.

– Elmesélem neked a legkedvesebb fantáziámat. Iszonyúan felizgat az első éjszaka joga. Tudom, tudom, van, aki szerint ilyen nem is volt, de nem érdekel. Ez az én fantáziám. Azt képzelem, hogy én vagyok a teljhatalmú földesúr, és jön a fiatal lány, akinek törvényben előírt kötelessége nekem kiszolgáltatnia magát. 

Jutka csak nézett, fel a sötét plafonra. Talán ha akkor eszébe jut, mit kellene mondania, mindez nem így alakul. Talán ha nem arra nevelik, hogy legyen mindig jó kislány.

Később sem szólt egy szót sem. Sem akkor, amikor a férfi gyöngéd, de határozott mozdulatokkal széthúzta a lábát, sem akkor, amikor beléhatolt. Szerencsére a némasága a másikat cseppet sem zavarta.

Talán ez is a fantázia része volt.

Reggel karikás szemekkel szedegette össze a holmiját.

Ági még aludt, amikor bekopogtatott hozzá.

– Gyere – ébresztgette. – Hátha Saci már felkelt, és végre beenged.

Amikor az úton újra a tegnapi buli helyszíne felé baktattak, a húgának már sokkal derűsebb volt a kedve, látszott rajta, hogy mégiscsak örül, amiért a nagyokkal tarthatott.

– Hát neked meg mi bajod? – nézett aztán Jutkára kérdően. – Sose szoktál ilyen csöndes lenni.

– Semmi. Csak szarul aludtam.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Catherine Falls Commercial

Fiala Borcsa