Szóval az úgy volt, hogy én szépen visszafeküdtem aludni. Hirtelenjében nem tudok semmi olyat mondani, ami nagyszerűbb lenne az alvásnál. Talán az evés. Igen. Egy tökéletes nap alvással és evéssel telne nálam.

Úgyhogy visszafeküdtem aludni… úgy 100 évre. A tervem legalábbis ez volt. Egy 100 éves terv. Merthogy Csipkerózsikának is bejött. Történetéből okulva jó tervnek tűnt, sőt mi több, egyenesen REMEK ötletnek; könnyen lehet így valami jó csávót fogni. Átaludni a csetlős-botlós, szívösszetörős részeket, és csak az igazira kinyitni a szemünket. Általában könyvekben szereplő fiúkba zúgok bele – oké, tudom, nehéz eset vagyok (Nyugi, mi is! – a szerk.). De végtére is kétféle ember létezik: a reménytelenül romantikusok... és a reménytelenül realisták. Én pedig nyilvánvaló módon az előbbiek csoportjának vagyok oszlopos tagja.

Például hiszek a rózsaszínben... Audrey Hepburn után szabadon. Meg abban is, hogy ezen a Föld nevű bolygón a hétmilliárd ember közül mindenkinek megvan a maga másik fele. A szerencsések meg is találják a zsákjukat/foltjukat, és boldogan élnek, amíg meg nem... Ezen felbuzdulva életem mind a 18 éve (nem nevet) azzal telt, hogy a nagy Ő-re vadásztam. Amellett persze, hogy természetesen az érettségire készültem, de erről már meséltem.

via GIPHY

Mindig is szerettem volna, hogy ha van valakim, akkor az pont olyan legyen-, és mi ketten pont úgy legyünk, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon.

Aztán most itt vagyunk. Jött egy se nem szőke, se nem herceg – és minél kevésbé hercegszerű, annál jobban belehabarodom. Más városban lakunk, más életszakaszunkat éljük, más ritmusban vagyunk – mégis tökéletes az összhang.

Bármerre indulunk, visszajutunk egymáshoz.

Alapvetően nem hiszek a predesztináltságban – mégiscsak elég unalmas lenne, ha minden előre meg volna írva, és sohasem lenne beleszólásunk a fejünk fölött történő mindenségbe. Abban viszont hiszek, hogy „mindenkinek van itt kint valakije”. Így kimondottan gyanús, ha két ember útja legalább két és félszer kereszteződik. Nem? Karma Serendipity Apró dolgok boldogsága is a bitch.

Ilyenkor vagy elhessegeti az ember a gonosz bogarat, hiszen ha egyszer nem jött össze, miért menne máskor… Vaaagy hallgathat az intuícióira, amelyek azt suttogják: hé, kislány ébredj, itt a herceged!

Íme, a diagnózisom: pillangókkal teli pocak, remegő lábak, helyéről majd’ kiugró szív. A másodpercek éveknek tűnnek, ha nem lehetek vele. És akkor is, amikor kettesben vagyunk (többes szám első személyben). A napok is perceknek tűnnek, hiszen a karjaiban minden olyan szép... a maga egyszerűségében. Olyankor nincsen más, csak mi, kettecskén. Nem azt mondom, hogy tökéletes. Közel sem. Kicsit feledékeny, elég messze is lakik, és sokkal hisztisebb, amikor éhes, mint én a „piros betűs” napjaim alatt.

Ennek ellenére pár hónap alatt a lényemmé vált, bekuckózott, nem is kérdezte, hogy egyáltalán szabad-e.

Csoda hát, hogy ilyenkor már azt sem tudom eldönteni, hogy alszom-e, és az álmom ilyen valószerű, vagy egy valóra vált álomban sétálok nap mint nap? Mondjuk, a reménytelenül romantikusok pont ezt szeretik. Ki tudja, még lehet, egymás Ádámja meg oldalbordája leszünk. Szóval, anyukám! Lehet róla szó, hogy a szombat reggeli ágybakakaót mástól kapjam egy másik ágyban?

Deli Csenge