–

Üldöztetés, kirekesztés, holokauszt

Be kell vallanom, felelőtlen szülő vagyok. Amikor hazaértem Anne Frank naplójának képregény-változatával, hagytam, hogy a gyerekek lecsapjanak rá, egy délután alatt befalják az egészet, és csak utána mélyedtem el benne én is, hogy ellenőrizzem, való-e már nekik egyáltalán.

Nyilván ezek után igyekeztem úgy nézni, hogy megnyugtassa a lelkiismeretem:

persze hogy nem baj, ha tízévesen szembesülnek azzal, mit jelent az üldöztetés, hogyan kezdődik a kirekesztés, és mi volt a holokauszt.

Egyébként is úgy képzeltem, a legrosszabb – a gázkamrák és barakkok világa – nem lesz benne, hiszen Anne Frank oda már nem vihette magával a naplóját. Csak azt a két évet rögzíti, amit egy amszterdami épület hátsó traktusában töltött bujkálással (összezárva a saját családjával, egy másikkal és egy idegennel), ahová ma képtelenség bejutni, olyan turistaáradat ostromolja.

Azt gondoltam, nyilván épp azért készült képregény belőle, hogy azokkal a fiatalokkal is megismertesse a történetet, akik nem szeretnek olvasni. Vagy kedvet csináljon azoknak, akik viszont igen, csak fel kell hívni rá a figyelmüket.

A két szerző – Ari Folman és David Polonsky – neve garancia arra, hogy olyan minőségben és érzékenységgel készült az adaptáció, ami méltó az eredetihez. Ők ugyanis már rajzoltak egyszer háborús történetet: Folmanét, aki a libanoni háborúban harcolt izraeliként: ebből született az Oscar-díjas Libanoni keringő című animációs film. Rajongtam ezért a filmért, a képi világáért, a lelkéért, az ízléséért, ezért nem volt kérdés számomra, hogy a fiaim „jó kezekben lesznek”, ha az ő munkájukban merülnek el.

A dilemmát inkább az jelentette, mennyit értenek meg, és tudnak feldolgozni Anne Frank történetéből. És már aznap jöttek felém a nehéz kérdések: „Ha a zsidók tudták, hogy meg akarják ölni őket, miért várták meg, míg elviszik őket?” „Nem tudták biztosan, hogy meg fogják ölni őket, és különben is, az ember az utolsó percig nem hiszi el, hogy a legrosszabb megtörténhet” – válaszoltam. „De a napló szerint igenis tudták!” – replikáztak. „Hát, éppen ezért bujkáltak” – próbálkoztam. Másnap egy másik téma jött elő: „miért utálták a zsidókat? Mi az a depresszió? Mi az a szorongás?”

De hiszen épp ez volt a cél; hogy ezekről a dolgokról elkezdjünk beszélgetni, és kilépjünk a gyerekmesék a világából, amiben a gonoszokat könnyű felismerni, és olyan egyértelmű, hogyan kell küzdeni ellenük.

A fiaimnak azonban, miután olvasták az Anne Frank-képregényt, már nemcsak az SS katonái „gonoszok”, hanem azok a hollandok is, akik pénzért feljelentették a szomszédaikat, ha történetesen zsidók voltak. Mert ez is benne van a képregényben, meg azok, akik az ablakból nézték, ahogy tömött oszlopban viszik el honfitársaikat a haláltáborokba. 

De, mondjuk, ezekre a kérdésekre még számítottam.

És még annál is több

Ami viszont nekem is meglepetés volt a képregény olvasása közben, hogy mennyi mindenről szól ezen felül. Mindenki el tudja képzelni, milyen lenne két éven és két hónapon át bezárva lenni egy szűk padlásra, a nap nagy részét néma csöndben tölteni, minden nesztől tartani, hetekig ugyanazt az ételt enni (amihez sikerül hozzájutni), és alapvető higiéniai szükségletekről lemondani. Az is nyilvánvaló, hogy nyolc ember ennyi időn át ilyen kis helyen folyamatos összetűzésbe kerül.

De az számomra új élmény, hogy az írónak készülő Anne Frank valóban úgy tudta megfigyelni a körülötte élők személyiségét és viszonyait, mint egy valódi író: egyre mélyebbre ásva az okokban és motivációkban.

Saját magával is egyre inkább tisztába kerül, és meglepően plasztikusan ír a szüleihez, a nővéréhez és az anyjához fűződő kapcsolatáról.

Édesapja, Otto Frank (az egyetlen túlélő a családból, aki mindent megtett a napló megjelenéséért és gondozásáért) szerint kicsit messzire is ment: amíg ő birtokolta a jogokat, megakadályozta, hogy azok a részek is megjelenjenek, amikben Anne negatív tónusban vagy indulattal ír az édesanyjáról. Mindezek csak 1991 után kerülhettek bele az új kiadásokba.

Pedig annyira életszerű és megrendítő, ahogy egy kamaszlány próbálja elemezni szülei jellemét, ahogy próbálja megérteni és felnőttként látni a házasságukat, ahogy keresi a tulajdonságaikban a neveltetésüket és gyökereiket – és igyekszik ehhez képest (vagy ennek ellenében) meghatározni magát. Ennek része az is, ahogy a másik család fiával, Peterrel ismerkedik, majd flörtöl, és bármiféle felvilágosítás nélkül, a régi jó modorral szembeszegülve kezdi felfedezni a saját nőiességét, beleértve a biológiáját is.

Na, arra már – bevallom – nem számítottam, hogy a tízéves gyerekeim ilyen részekkel is szembesülni fognak, a nemiszervek részletes leírásáról kezdve (melyet Frank apuka korábban szintén cenzúrázott), az ártatlan szexuális fantáziákig.

Megoldás: tökéletes arányérzék

Viszont Ari Folman és David Polonsky keze itt sem remeg meg: ezeket a részeket nem ábrázolják direktben. Nagyon sok ötletes megoldásuk van arra, hogy Anne képzeletét szellemesen jelenítsék meg, és sosem lépik át a jó ízlés határát. Olyan is nemegyszer előfordul, hogy egy hosszabb naplóbejegyzést egyben hagynak, nem törik meg képekkel. Nem hiszem, hogy azért, mert ne tudtak volna kitalálni rá valamit, inkább azért, hogy rendszeresen emlékeztessenek rá:

egy naplót olvasunk, valakinek a legtitkosabb, legbelsőbb magánügyeit és vallomását, és fontos megismernünk a valódi hangját és írói stílusát is.

Az utolsó bejegyzést is érintetlenül hagyták – nyilván kegyeletből, és mert ezek voltak Anne Frank életének utolsó leírt szavai. Történetesen épp önmagát, (túl korai, kényszerű) felnőtté válását, és megmaradt gyermeki lelkét elemzi benne. Mellé került egy remek illusztráció, utána pedig a megrázó utószó, ugyanis a naplónak itt váratlanul, hirtelen, magyarázat nélkül vége szakad.

Hogy Anne Frankot és családját ki jelentette fel és miért – már sosem tudjuk meg. Haláluk körülményeit röviden olvashatjuk az utószóban. Ami még akkor is nagy erővel sújt le az olvasóra, ha pontosan tudta, hogy már csak ez következhet. Mégis nehéz elhinni.

Gyárfás Dorka

 A képek a szerző tulajdonában vannak