„Olyan volt, mint a hangtalanul pergő könnyek” – Varsányi Irén, a titokzatos színésznő, aki miatt öngyilkosságot kísérelt meg Molnár Ferenc

–

Wollner Malvin.

Így hívták eredetileg azt a zsidó kislányt, aki valamikor 1878–1880 táján született (nem tisztázott pontosan az év) Győrben, amely Bécs közelségének köszönhetően egyik bástyája volt akkoriban a kultúrának. Polgárai támogatták a művészetet, szerették a színházat.

Wollnerék nem voltak gazdagok, a város káptalandombi részén éltek, és a szülők elváltak. A mama mindenképpen iskoláztatni akarta azonban a két lányát, és tudta, a színészi pálya lehetőséget kínálhat nekik a felemelkedésre, a szegénységből való kivergődésre. Idősebbik lánya tehetsége ráadásul alátámasztotta reményeit, minden iskolai ünnepségen őt szavaltatták. Amikor a négy elemit elvégezte, fel is költöztek Budapestre, hogy Malvint beírathassa a színiiskolába, ahová korkedvezménnyel felvették (nem volt még 15 éves.) A tanárai imádták, nevét tanácsukra Varsányi Irénre változtatta – így ismerte meg aztán a főváros hamarosan.

A fiatal színésznő élete összefonódott a Vígszínházzal.

Ditrói Mór igazgató, „a magyar Sztanyiszlavszkij”, ahogy Ignotus, a Nyugat főszerkesztője nevezte, szerződtette 1896-ban a frissen megalakult társulatba a még nem nagykorú, diploma előtt álló lányt.

Álljunk meg itt egy pillanatra! A századfordulós Budapesten az a terület, amelyen a Vígszínház megépült, külvárosnak számított. De már folytak az építkezések, a viskók helyén bérpaloták nőttek ki egymás után a földből, a város terjeszkedett, világvárossá nőtte ki magát.

Akkoriban csak három állandó kőszínház volt, de igény lett volna többre is immár. A színház mint műfaj is megújult, a zenés, szórakoztató népszínházi irány és a nagy klasszikusokat, történelmi drámákat bemutató nemzeti színházas stílus mellé belépett a modern, pezsgő, pikáns polgári színjátszás, amelynek képviseletét az épülő Vígszínház vállalta. Mindössze egy év alatt húzták fel az épületet!

Varsányi könnyed, francia darabokkal indult a pályán,

aztán jöttek a kortárs magyarok, Bródy- és Molnár-darabok. Majd Csehovnak szerzett rengeteg rajongót Budapesten (Jób Dániel, Ditrói utódja az igazgatói székben – „aki a húszas években a bohózatok Vígszínházát Csehov s a magyar színjátszás templomává emelte”, ahogy Gyergyai Albert jellemezte –, lefordíttatta Csehov darabjait Kosztolányival, Tóth Árpáddal).

Varsányi mindenféle karaktert el tudott játszani, ami újdonságnak számított a „bebetonozott” színpadi naivák, tragikák és delnők korában.

Schöpflin Aladár műkritikus írta róla 1932-ben a Nyugatban: „Varsányi Irén pályáját, mint újon feltünt fiatal színésznő, azokban az egykor divatos francia vígjátékokban kezdte, amelyeknek minden sikerét a többé-kevésbé elmés sikamlósság szerezte. Voltak sikamlós szerepei, tökéletesen játszotta őket, de nem volt soha sikamlós. Önmagához szublimálta a szerepeket. Amit csinált vagy mondott, azt finommá és decenssé tette.

Asszony volt, akitől semmi emberi nem idegen, de a köznapian emberi dolgok is megnemesedtek általa. Nem valami kisugárzó érzékiséggel vonzotta magához az embereket, hanem lényének szép derültségével, amely lehetett pajkos, sőt kicsapongó is, de mindig volt benne mérték, soha nem érintett olyan határokat, melyeken átlépni emberileg nem szép, művészileg nem megengedett.

Később leperegtek róla ezek a pikáns szerepek, […] mélyebb és többrétű szerepeket kapott s szerepről szerepre feltárult bájának gazdagsága. Ahol tisztaságot, passzív asszonyi fájdalmat, bensőséget kellett ábrázolni, ott volt igazán a helyén. Nem a nagy szenvedély kürthangjai harsogtak művészete hangszerén, hanem az asszonyi szenvedés halk, mélybúgású húrjai. Játékában mindig volt valami szemérmes diszkréció s éppen ez a visszatartottság adta művészetének intenzitását. Ha szenvedő alakot ábrázolt, olyan volt, mint a hangtalanul pergő könnyek, amelyek fitogtatás nélkül valók, de nagy mélységből fakadnak fel.”

A visszafogottság a családi életben is jellemezte.

A korabeli bulvárlapok sokáig nem találtak fogást rajta. Szécsi Illés gyártulajdonos-földbirtokos volt a férje, aki a Vígszínház egyik alapító tagja volt – fivére, Szécsi Ferenc darabokat is írt a színháznak. Ahogy már említettem, a színházzal szemben laktak (ma Szent István körút 11.). A férfi – nehezen, de végül – engedte feleségét játszani házasságkötésük után, cserébe az asszony kitartóan hozta az elegáns polgárasszony figuráját, a bohémságnak nem engedett teret. Hogy igény lett volna rá benne, azt élete egyetlen ismert románca tanúsítja, amely majdnem váláshoz vezetett.

Az affér a sziporkázó, sármos, nagyvilági, élethabzsoló, nem mellesleg őrülten sikeres íróval, Molnár Ferenccel bontakozott ki 1910-ben, amikor A testőrt próbálta Varsányi. Molnár maga rendezte a darabot, amit voltaképpen Varsányinak írt, aki önmagát játszotta benne (legalábbis Molnár szerint): a színésznőt, aki unja féltékeny férjét.

A valóság is elég drámaian alakult.

„A botrány A testőr tizenhatodik előadása után robbant ki. Többet nem játszotta el ezt a szerepét. Hónapokig nem is láttuk” – pletykált Bárdi Ödön színész A régi Vígszínház című írásában. A történet az ő narrációjában így hangzik: „Varsányi Irént, a szegény leányt, a kisfizetésű kezdő színésznőt feleségül vette a gazdag gyáros és földbirtokos, Szécsi Illés. A vidám, temperamentumos lányka egy új világba, egy új légkörbe került, amely kissé hideg és merev volt. Imponált ez a gazdagság a szegény lánykának, elkápráztatta a jólét. Rövid ideig megtagadta kedves énjét, és igyekezett megjátszani az előkelő úrinőt. Ez volt az egyetlen olyan szerepe, amelyben megbukott. Ennek az alakításnak hamar hátat is fordított. Varsányi Irén szerette az urát. Hálás volt neki a kényelmes lakásért, a sok lehetőségért, amely megkönnyítette neki két gyermeke neveltetését: a nagy külföldi utazásokért s a nyelvtanárokért, akik egymásnak adták a kilincset Szécsiék Lipót körúti lakásán. Varsányi tisztában volt vele, hogy ez a házasság mennyi előnnyel jár. […] azt hitte, hogy sikerült megszoknia ezt a miliőt, elfogadni ezt az életet és beletörődni. Hosszú ideig nem észlelte, hogy nem erre az életmódra, életvitelre született. Egyszer csak úgy érezte, hogy ki kell törnie ebből a polgári légkörből. Molnár neki írta és ajánlotta »Az ördög« című darabját, és »A testőr«-ben is hasonló témát feszeget: az unalmas és féltékeny férj esetét, akitől el kell válni.”

Varsányi valóban elköltözött otthonról (az anyjához), és a válást is megindította.

De amikor a kislánya skarlátos lett, visszatért a családjához. Molnár nem sokkal később túladagolta az altatót, de megmentették. Önimádó, önmagában örökké bizonytalan természete nem viselte, hogy faképnél hagyta a nő, akibe szerelmes volt. 

Húga, Molnár Erzsébet írta a Testvérek voltunkban: „Molnár számára ez szégyenletes legyőzetéssel volt egyenlő, mert ő sohasem vesztett, s eddig példa nem volt rá, hogy őt egy nő dobja s otthagyja. Önérzetében bántották meg, s kitört rajta a depresszió. Véletlenül túladagolta az altatószerként használt Veronált, s világraszóló hírként robbant »Az Újság« című lapban, hogy 1911. május 13-án, a Pajor szanatórium I. emeletén, a négyes számú szobában, Molnár Ferenc, a közismert színpadi szerző eszméletlenül lebeg élet és halál között, miután öngyilkosságot kísérelt meg egy nagy adag altatóval. Bródy Sándor – Molnár atyai barátja, aki már maga is többször követett el hasonlót – a szerencsés kimenetelű »öngyilkosság« után frappánsan állapította meg, hogy »Nem komoly ember maga, Feri! Méreg! Veronál! Ez is öngyilkosság? Nem szégyelli magát?« Molnár unottan hallgatta, majd mérgesen felcsattant: »Idefigyeljen, Sándor bá’! Az tanítson engem öngyilkosságra, akiknek sikerült – felelte erre Molnár.«”

A dolgok tehát visszarendeződtek, Molnár ugyanolyan bohém-zűrös maradt mint volt, Fedák Sári lett a következő állomás a magánéletében. Varsányi pedig a férjével maradt, de már nem élt soká. Az epéjével volt gond, megműtötték. Az operáció sikerült, de szövődmények léptek fel, és 1932. október 17-én, éppen kilencven évvel ezelőtt a színésznő meghalt. Búcsúlevelet a halálos ágyán „drága Illéskéjének” írt.

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Wikipédia

Kurucz Adrienn