„A női skála összes árnyalatát képes vagyok magamban erősíteni” – Interjú Szilágyi Csenge színésznővel

–

Kocsis Noémi/WMN: Nagyváradon születtél, de Magyarországon nőttél fel. Hogyan hatott az identitásodra ez a kettősség?

Szilágyi Csenge: Amikor magamról beszélek, először mindig Nagyváradot említem, ahol születtem, mert nagyon fontosnak érzem az ottani gyökereimet. Ez az a vérmérséklet, ami leginkább meghatároz engem. Bár csak egy évet éltem ott, de a mai napig járok haza a nagyszüleimhez. A második igazodási pontom Kajdacs, ez a kis Tolna megyei község, ahol a falusi gyerekkor minden pozitívuma megadatott – minden este tőgymeleg bocitejjel, sok ibolyaszedéssel, nagy bújócskázásokkal…

A felmenőim olyan alapokat fektettek le, amire tényleg fel lehetett építeni egy személyiséget.

Oda is visszajárok, van szőlőnk, saját borunk, de idén nem tudtam a szüretre hazamenni, annyira beindult a színház. Nagyon furcsa volt határon túliként ekkorát, 330 kilométert költözni, ám én egy kastélyban nőhettem fel, mert abban van az iskola, és a tanár szüleim ott kaptak szolgálati lakást is. A kastélykörnyezet még rádobott egy lapáttal a szentimentális gyerekkorra. Apukám vezette a diákszínjátszó szakkört, nyilván abba is jártam…

K. N./WMN: Jól gondolom, hogy a faluközösség krémjének – pap, orvos, tanító – gyermekeként nyilván nem is tudtad volna kivonni magadat a közösségi élet alól?

Sz. Cs.: Persze. Szavaltam vagy énekeltem minden lehetséges alkalmon, rendezvényen, bár a szakmát már Budapesten választottam, a hatosztályos gimit itt kezdtem el. Azt, hogy sokszor felemelem a szavamat ügyekért, inkább apukámtól örököltem, mert ő is ilyen ember iskolaigazgatóként.

K. N./WMN: Tudatosan készültél színésznek. Hogy lehet ezt megkérdőjelezhetetlenül eldönteni gyerekkorban?

Sz. Cs.: Ezt 14 évesen, egy színjátszó tábor után határoztam el, mert akkor és ott a helyére került minden, kiderült, hogy én lényegében csak ebben a közegben érzem magamat jól. Azt éreztem, hogy a különlegesség vonz, hogy a hangosságom végre nem tűnik furának, hanem előnyt jelent.

A tudatosság abban nyilvánult meg, hogy megnéztem, mik a felvételi követelmények a színművészetire, és elkezdtem táncra, énekre beszédórákra járni, rengeteg verset és drámát olvastam el, így érettségi után, a felvételi évére már úgy fordultam rá, hogy volt a fejemben 25-30 vers.

Egyébként minden érdekelt, a fizikatanár szüleim miatt – „legyen egy B-terved, kislányom!” – az is felmerült, hogy meteorológusnak tanulok.

K. N./WMN: Nem éppen rokonszakma…

Sz. Cs.: Tényleg ez volt az egyetlen, ami a színészeten túl még érdekelt, főleg a szélsőséges időjárási anomáliák. De most már örülök, hogy mégsem kellett az ELTE-n a Földtudományi Karon kezdenem, pedig oda is felvettek.

K. N./WMN: A hatodik évedet töltöd a Vígszínházban, és elvben hétévenként a sejtjeink is kicserélődnek… Mit fogsz majd elmondani jövőre, mi változott meg a hét esztendővel ezelőtti Szilágyi Csengéhez képest?

Sz. Cs.: Úgy érzem, nagyon a helyemen vagyok. A három játszóhely – a Pesti Színház, a Vígbeli nagyszínpad és a Házi Színpad stúdiója – nagyon hálás feladat egy színésznek. Magánéleti szempontból azt érzem, hogy ebben a hat-hét évben váltam egy pályakezdőből, vagy ha úgy tetszik, lányból nővé.

Már nem tekintek magamra lányként, bár szerintem még mindig elég univerzális vagyok a szerepeimben, de legalábbis erre törekszem: hogy ne csak egyfajta legyek.

Az is nagyon izgalmas, hogy a szerepeim által lényegében a női skála összes fokozatát, árnyalatát képes vagyok magamban erősíteni.

K. N./WMN: Ez tényleg tetten érhető?

Sz. Cs.: Persze. A személyiségemre eddig a Liliom Julikája volt a legnagyobb hatással, azt fordulópontként éltem meg. Olyan tulajdonságokat erősített fel bennem, amelyek bennem voltak, csak a korábbi feladatok által kissé lenyomva. Az ő karakterének is a hűség a jellemzője. Ma már kevés olyan ember van, aki egyvalakivel éli le az életét, és ha elveszíti a párját, akkor nem keres többé másikat. Julika csendben van, de a „csendben levésének” akkora az ereje, ami tűzön-vízen átvezeti. Manapság gyakran vagyunk úgy vele, hogy ha nem jön össze a kapcsolat, akkor semmi gond, simán el lehet engedni. Szerelmesek vagyunk ugyan, de nem halunk bele, ha elveszítjük a szerelmünket, hanem megyünk tovább. Manapság nagyon kevés „Julika” van, többre lenne szükség, hogy tanulhassunk tőlük.

Én például a másokra figyelést és a már említett csendben levést, az alázatos jelenlétet erősítettem meg magamban. Talán ezért is van, hogy most már azt érzem, nagyon sokféle nő lehetek.

K. N./WMN: Egyszer nyilvánosan megköszönted mesterednek, Novák Eszternek, hogy nyelvileg nem hagyott ellustulni. Ez a veszély komolyan fenyegethet egy sokat foglalkoztatott színésznőt, aki szinte minden este színpadon van és az anyanyelvvel dolgozik?

Sz. Cs.: Novák Eszter a beszéd mögött lényegi gondolkodásra is tanított. Manapság sokszor összefolynak a szavaink, nem emelünk ki dolgokat, ő pedig azt hangsúlyozta, hogy a mondanivalónkat akkor is sűrűn és lényegre törően fogalmazzuk meg, amikor csak egymás játékát elemezzük a színészórákon. Tőle tanultam meg, hogy beszéd közben nem szabad más idejével játszani, s ez most is nagyon fontos számomra. Iszonyúan frusztrál, amikor leállok valakivel diskurálni, összpontosítok rá, és parttalanul folyik szét a gondolatmenete.

Megtanultam tőle, hogy ha hozzászólok valamihez, annak értelme kell, hogy legyen. Nem beszélhetek a levegőbe!

Visszatérve a kérdésre: el lehet lustulni a nyelvben színészként is! Ha a hangsúlyok nem jó helyre kerülnek, a szöveg összefolyik egy masszává, és azt érzem: talán nem is érti a színész a szerepét. Egyébként nagyon sajnálom, hogy manapság már a tévében, rádióban is elterjedt a rossz hangsúlyozás, de még szomorúbb, hogy már a nézők és hallgatók számára is ez az elfogadott, ezt szokták meg.

K. N./WMN: Most a kimagasló szinkronizálásért kaptál elismerést. Sok színésznőnek és karakternek adtad a hangodat, de ha csak egyet lehetne választani, nálam a Csillag születikben Lady Gaga szerepének magyar hangja vinné a prímet. Hogy lett belőled Ally?

Sz. Cs.: Egyszerűen kiválasztottak hangminta alapján az USA-ban. Tabák Kata szinkronrendezővel nagyon részletesen dolgoztunk a filmen, szerencsére volt is rá idő. Az egyik jelenettel különösen sokat vacakoltunk, pedig semmi különös, a lány csak utánaszól a Bradley Cooper által játszott karakternek: „Jack!”. Ezt vagy harmincszor vettük fel, Kata azt akarta, legyen benne aggódás, düh is, és azt éreztem, egyetlen szótaggal mindezt nem lehet eljátszani. Aztán mégis megoldottuk, összességében nagyon jó volt benne elmélyülni. Kihívásnak éreztem azt is, hogy Gaga esetleges bizonytalanságait, hiányosságait – ami abból adódik, hogy alapvetően nem színész, hanem énekes – egy kicsit elsimítsam a hangommal. A dalokat nem szinkronizáltuk, de vannak a filmben jelenetek, amikor dalszerzés közben magában dúdolgat, ezeket is felvettük az én hangommal – ám a végső verzióban az eredeti hangokat keverték be. 

K. N./WMN: Akkor játsszuk el most azt, hogy téged szinkronizál valaki a külföldi sztárok közül. Szerinted ki lehetne az?

Sz. Cs.: Ezen már én is gondolkodtam. Nem tudok elvonatkoztatni a kedvenc színésznőmtől, Kate Winslettől, akinek a hangja is olyasmi, mint az enyém, hogy karcos is, mocskos is, ha kell, meg hányaveti is. Ha még egy nevet lehet mondani, akkor Emma Stone-t választanám, őt egyre jobban kedvelem mostanában.

K. N./WMN: Milyen örökséget jelent számodra, hogy az ország talán egyik legkedveltebb szinkronhangjáról elnevezett díjban részesítettek?

Sz. Cs.:

A szinkron művészi értéke nagyon fontos. Ne futószalagon, tekercsekről-tekercsekre gyártsunk tartalmat. Sokszor mondok vissza munkákat azért, mert egyszerűen nem akarom elhasználni a hangomat. Nem akarom, hogy a nézőtéren, a színpadon engem figyelve az ugorjon be az embereknek: na, melyik sorozatban is szoktam hallani ezt a nőt?

A hangom az egyik munkaeszközöm, pont emiatt nem szeretném ezt túlzásba vinni, egyébként a sok színházi munkám sem tenné most lehetővé. De ha egy szinkronrendezőnek nagyon sokat köszönhetek, ha sokat tanultam tőle, akkor akár egyetlen mondatért is dolgozom az adott produkcióban. Nekem nagyon fontos, hogy ezekben a munkákban is elmélyülhessek, hisz a hangomon túl az érzelmeimmel is játszom a szinkronstúdióban. Nagyon élvezem, amikor a legközelebbi barátaim is csak sokadszorra ismernek fel egy szinkronszerepben. Ennek a díjnak épp az az öröksége, hogy megtartsuk ezt az elmélyülést és igényességet, akár a megrendelő sürgetésével szemben is. Hogy a magyar szinkron ugyanolyan minőségű maradhasson, mint például Selmeczi Roland idejében is volt.

K. N./WMN: És ha te nézel filmet? Szinkron, vagy eredeti hang és felirat?

Sz. Cs.: Nem kérdés: szinkron.

K. N./WMN: Elég nehezen tudtunk időpontot egyeztetni, nagyon elfoglalt vagy. Milyen feladataid vannak most és mik várnak még rád az év végéig?

Sz. Cs.: Minden előadást felújítunk, sok darabot előveszünk újra. A pandémia alatt streamelt előadásokat megint eljátsszuk, csak most végre nézők előtt. A rekord szerintem pár héttel ezelőtt volt, három felújítópróbát is elkezdtünk. Lényegében reggeltől estig a színházban vagyunk.

A „Kabaré” próbájára lesz egy egész hetünk, abban Sally Bowles-t játszom. Ez kivételes lehetőség ekkora színpadon. Nagyon élvezem a próbákat, és alig várom a találkozást a közönséggel.

Aztán jönnek A diktátor próbái. A Házi Színpadon megint megy A Pentheszileia Program, amit már háromszor elbúcsúztattunk, de Rudolf Péternek annyira tetszett a stream belőle, hogy visszatesszük műsorra. Új bemutatóm pedig a Party, Paczolay Béla rendezésében. Októbertől próbáljuk, bemutató decemberben – én egy leszbikus nő leszek benne, a szerelmemet pedig Igó Éva játssza majd. Szerintem érdekes párosításnak ígérkezünk.

Kocsis Noémi

Az interjú fotói: WMN