„Énekelj, és elmúlik!” – Interjú Ramón Vargas mexikói operaénekessel

Olyan vele beszélgetni, mintha egy régi ismerőssel találkoznánk. Akkor is, ha életünkben először történik. Amikor 2016-ban először készítettem interjút Ramón Vargasszal (az Idomeneo címszerepét énekelte a Müpában), ezzel a megállapítással léptem ki a szálloda ajtaján, ahol alig húsz perc alatt olyan sok mindenről esett szó köztünk a mexikói tenorral, hogy nagy bajban voltam a kéziratleadáskor: vérzett a szívem minden kihagyott mondatért.

Most, hat évvel később ugyanez a benyomásom: Ramón Vargas az iPadjéről jelentkezik, pólóban. Kényelmesen elhelyezkedik a kanapén, a háttérből a mindennapi élet zajai szűrődnek be a társalgásba. Kérdezem, hogy haladnak a próbák (április végén a Kanári-szigeteken lép fel Riccardóként Verdi Álarcosbáljában), ő pedig az interjú egy pontján arról érdeklődik, hogy viseltem a Covidot. Köhögésről beszélgetünk meg hasonlóan hétköznapi dolgokról, nekem meg az fut át az agyamon, vajon tisztában van-e azzal Ramón Vargas, milyen óriási szükség van a hozzá hasonló művészekre a világon. Akik – amellett, hogy a teljesítményük stabil és kikezdhetetlen – emberileg is fontos titkok tudói és közvetítői.

Nem minden a külső

Hat évvel ezelőtt olyasvalamire mutatott rá, amiről akkor még nemigen „illett” beszélni: hogy a közösségi média és az oly népszerű mozis közvetítések miképpen alakítják át az operaénekesekről alkotott képünket. Akkor tragikusnak mondta, mennyire előtérbe került az operaénekesek megjelenése – nem ritkán a hang rovására.

Kérdezem, hogyan látja most az akkori gondolatait. Nos, nem mondanám, hogy sokkal derűsebben: „Manapság ez még rosszabb” – mondja. – „A mozis közvetítések népszerűvé válásának egyik árnyoldala, hogy azok az énekesek váltak keresettebbeké, akik a kamerák előtt is megnyerően néznek ki.

A színház eredeti lényege épp az, hogy bármi lehet belőled: jelmezzel és sminkkel szinte bármi megoldható.

Az élő közvetítések ezt alaposan átformálták, néhány operaház esetében egyenesen tendencia, hogy a külső alapján szerződtetnek.”

Vargas sem igazságtalan azonban, két nagyon fontos dolgot is kiemel: „Ha belegondolunk, a színházakban egyszerre néhány ezer ember láthatja maximum az előadást, a közvetítéseket viszont százezrek követik világszerte. Az élő közvetítések kiemelten fontossá váltak a koronavírus-járvány alatt, és azt sem szabad elvitatni: ennek köszönhetően az énekesek egyszerűen rákényszerülnek, hogy jobb színésszé váljanak. Szerintem ez remek, hiszen az opera végső soron színház, és nemcsak a hangról, de a játékról is szólnia kell. Az egyensúly a fontos.

Manapság a telefonunkon is ömlenek ránk a videók, telis-tele vagyunk referenciákkal: látjuk a hollywoodi színészek játékát, színpadi előadásokat. Muszáj közös nevezőre jutnunk. Értem, hogy fontos a külső, de nem attól lesz valaki kiemelkedő színész.

Vargas azt mondja, az a legfontosabb tapasztalata a járvány kapcsán, hogy az emberek újra akarnak a színházban lenni, igénylik, hogy ott lehessenek a nézőtéren. Ő pedig nagyon lelkesen elemzi, hol milyen is az a közönség.

„Minden országnak, sőt, minden városnak is megvan a maga közönségtípusa. A spanyolok a hang minőségére fókuszálnak. Németországban a jó színészi játékot és az új koncepciókat díjazzák. Ha e kettő jól működik, hajlandók szemet hunyni a kevésbé tökéletes éneklés fölött is. Olaszországban a hagyományosabb feldolgozásokat kedvelik, és a spanyolokhoz hasonlóan a hang áll mindenek fölött.” 

 

Apropó, hang!

Ramón Vargas az idén ünnepli negyvenedik évét operaénekesi karrierjének.

„A legfontosabb nekünk, énekeseknek – és mindenki másnak is, legyen az sportoló, színész vagy bármely ember –, hogy ismerjük a saját határainkat. Mi az, amire képes vagy és mi, amire nem? Fel kell ismernünk ezt, és saját magunkat védeni. Esetünkben ez a hangot jelenti.

Művészként szükségünk van az egónkra, de ha engedjük, hogy az önismeretünk és a hangunk ismerete fölé kerekedjen, akkor végünk. Ha valaki összevissza vállal el drámai, lírai és mindenféle más szerepeket is, veszélybe sodorja magát: a saját hangjának élettartamát rövidíti le.”

Vargas azt mondja, ezért nem énekli Radames szerepét Verdi Aidájában:

„Az én hangomhoz nem az ilyen típusú Verdi-operák ideálisak: több térre van szüksége, másfajta dallamformálás felel meg neki. Autós hasonlattal élve: én Bentley vagyok, nem Ferrari.”

Ha már itt tartunk, felidézem egy másik fontos gondolatát is ebben a témakörben:

„Tudja, mi olyanok vagyunk, akár a sportolók, leszámítva, hogy ők fiatalon kiöregednek. Az operaénekeseknek ellenben meg kell érniük a feladatra, miközben harcolnak a testük elveszett fiatalsága ellen.”

(Karita Mattila három éve így fogalmazta ezt meg a WMN-nek adott interjújában: „Az age-shaming »az idősebb kor miatti megszégyenítés« nagyon is létező dolog ebben a szakmában. Azt figyeltem meg, hogy főként az Egyesült Államokra jellemző. Ahogy telnek az évek, úgy fogynak az amerikai felkéréseim, miközben az európaiak száma nem változik.”)

Egy kis dráma azért jól jön

Vargas egyik titka tehát, hogy mindig okosan dönt, a talmi dicsőség helyett a stabilitást választotta. De vajon melyik operában lépne fel, ha egyetlen napra elhagyhatna minden, a hangfajával kapcsolatos korlátot?

„Csajkovszkij A pikk dáma című művében énekelném Herman szerepét. Őrült, elképesztően drámai opera, imádnám. Nagyon szeretem Csajkovszkijt. Persze, szeretném Lohengrint is, de mivel ez a leginkább lírai Wagner-tenorszerep, valójában már meg is tehetném. De Herman túlságosan drámai, nem tenne jót a hangomnak. Ha olyan helyen lépek fel, ahol épp adják A pikk dámát, mindig elmegyek megnézni.”

Pedig ez korántsem megszokott az énekesek körében, és ezt Vargas is alátámasztja: hangszalagjaik ugyanis a szó szoros értelmében dolgoznak akkor is, ha ők a nézőtérről követik az előadást.

„Sőt: valójában már akkor is igénybe vesszük a hangszalagjainkat, ha zenére gondolunk, ilyenkor ugyanis izommunkát végeznek. Épp ezért pihenés közben nem is ajánlatos zenét hallgatnunk.”

Akad azonban olyan lelkiállapot, ami nagyon is indokolja a zenehallgatást.

„Tudja, van egy régi olasz mondás: »Canta che ti passa«, azaz »Énekelj, és elmúlik«. Annyira igaz, nem? Ha úgy érzem, le- vagy kimerültem, beállok a zuhany alá, és éneklek. Mire végzek, sokkal, de sokkal jobban vagyok.”

S hogy mit énekel ilyenkor?

„Mexikói dalokat, az épp aktuálisan próbált operák részleteit – ami épp eszembe jut. Lehet, hogy önnek is ki kellene próbálnia!” Megnyugtatom: én takarítás közben szoktam énekelni, az is beválik, ő pedig helyeslően bólogat.

Kiapadhatatlan kíváncsiság

Azt kérem, mondjon magáról valami olyasmit, amit még nemigen árult el interjúban, mégis meghatározó jellemvonásának tartja.

„Engem egyszerűen minden érdekel – feleli minimális gondolkodás után. – Meglátok valami érdekeset, mondjuk, az asztrológiáról. Azonnal rákeresek, és tovább olvasok a témában.

Ez már gyerekkoromban is így volt: egyszerűen mindent tudnom kellett. Édesanyám elmondása szerint borzalmasan idegesítő volt néha ez a szokásom, ugyanis a házban fellelhető összes elektromos kütyüt szétszereltem, s aztán persze nem tudtam megfelelően összerakni. Ezzel elég nagy fennakadásokat tudtam okozni a családomnak.

De hát mit tegyek, egyszerűen muszáj volt kiderítenem, mitől működik a rádió például! Vagy a vasaló. Miért forró? Látni akartam, mi termeli a hőt, úgyhogy szétszereltem, nézegettem a huzalokat benne. A nővérem szerencsére bejött és közbelépett – de hát édesanyámat érthető módon sikerült eléggé felbosszantanom az ilyen veszélyes akciókkal.”

Személyes tragédia és jótékonyság

Ramón Vargas világra szóló karrierje mellett huszonkét esztendeje fontos jótékonysági munkát is végez szülőhazájában. A Fundación Ramón Vargas alapítványt az énekes és felesége egy családi tragédia után hozta létre: fiuk, Eduardo egy orvosi műhiba következtében súlyos agykárosodást szenvedett, és alig hétesztendős korában elhunyt. A tenor azt mondja, a családnak az adott megnyugvást, hogy tudták: mindent megtettek, hogy a kisfiú a lehetőségekhez képest teljes életet élhessen.

Épp ezért az alapítvány Mexikó szegényebb területein segít abban, hogy a sérült gyerekek megfelelő fejlesztésben részesülhessenek: szakembereket, foglalkozásokat biztosítanak ott, ahol egyébként teljesen elképzelhetetlen volna az ilyesfajta ellátás, így az anyáknak nem kell a városokba költözniük a fejlesztésre szoruló gyermekkel, a család együtt maradhat.

Fontos része a tevékenységüknek az is, hogy a szakemberek megtanítsák a családtagoknak, miként viselhetik szakszerűen gondját a sérült gyermeknek. 

 

A beszélgetés végén könnyedebb téma kerül szóba, Vargas néhány – szintén operaénekes – barátjáról tudom ugyanis, hatalmas focidrukker. Ő nem tartozik közéjük, és erre figyelemre méltó magyarázata van.

„Fiatal koromban futballoztam is, nem is voltam rossz játékos. Idővel azonban az lett a benyomásom, hogy a foci, vagy inkább az élsport mint olyan nem feltétlenül összehozza, sok esetben éppenséggel eltávolítja az embereket egymástól. Hiába születnek ugyanis egyforma adottságokkal a világ különböző tájain az emberek, nagyon is számít, hogy milyen technikai és orvosi stáb áll mögöttük, milyen körülmények között tudnak edzeni, felkészülni, tanulni.

A tehetség és a befektetett energia önmagában sajnos ma már nem elég.

A német válogatott például az én szemem számára csúnya focit játszik, mégis mindig nyer, mert győztes mentalitással áll ki, és az egyéni érdekeket alárendeli a csapatérdeknek. Ebből egyébként tanulhatunk is: mindig együtt, az utolsó pillanatig egyre keményebben dolgoznak. De őszinte leszek: azért hagytam abba a szurkolást, mert nem szeretem látni, hogy az egyes országok gazdasági helyzete és a sportolóik teljesítménye, lehetőségei között összefüggés van.”

És a végére jut az egyik legfontosabb gondolat Vargastól:

„A művészet, a zene, az opera sokkal inkább összehozza az embereket. Összeállíthatsz egy teljes szimfonikus zenekart úgy, hogy minden egyes muzsikus a világ más és más országából származik, az énekeseid érkezhetnek a szélrózsa minden irányából, mégis megszólal a zenemű, összeállnak a harmóniák. Ez az, amire csak a művészet képes.”

Csepelyi Adrienn

 

Kiemelt kép: Getty Images/ Chris Jackson