Nem mondanám, hogy jó ómen… De Ari Folman olyan tehetséges alkotó, és az Anne Frank Alapítvány is jó érzékkel éppen őt kereste meg, hogy aztán az egész átfordult pozitív történetbe. Tudni kell ehhez, hogy 2008-ban Folman már bebizonyította, hogy a háború, és annak traumája milyen hatásosan jelenhet meg animációban: ekkor mutatták be a Libanoni keringő című filmjét, ami a saját élményeit dolgozta fel 1982-ből, amikor Izrael megtámadta Libanont, és ő katonaként részt vett a hadműveletben. Ez a film tette őt világhírűvé, miután szerepelt a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában (ahol azért elég ritka az animáció), és Oscar-jelölést is kivívott magának.

Ezután megpróbált nemzetközi vizekre evezni – elkészítette A futurológiai kongresszus című behatárolhatatlan filmjét – ami persze elsősorban sci-fi (Stanisław Lem regénye alapján), de félig animáció és egyben dráma is –, amiben már amerikai sztárokkal dolgozott, mint például Robin Wrighttal, Harvey Keitellel, Paul Giamattival és Jon Hammel, de kisfiúként szerepelt benne az a Kodi Smit-McPhee is, akit idén A kutya karmai köztben nyújtott elképesztő alakításáért Oscarra jelöltek. Ám ahogy az gyakran megesik, amint Folman megpróbált a nagypályán focizni, azonnal elhasalt – a film nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ezután tért vissza az ismerős terepre: a háború témájához, és a színtiszta animációhoz. Én pedig direkt nem említem itt a zsidó vonatkozást, mert a Hol van Anne Frank? ezt feltűnően kerüli – szerintem nagyon helyesen.

Miután ugyanis Folmanból kikényszerítette az anyukája, hogy foglalkozzon az ötlettel, benne első kérdésként az merült fel, mi újat lehet még mondani erről a témáról, illetve hogyan szólhat a mai fiatalokhoz.

Az utóbbit már csak azért sem volt nehéz átgondolnia, mert neki is épp kamasz gyerekei voltak – éppen ezért döbbent meg, amikor újraolvasta a naplót: lenyűgözte, hogy ez a 13-14 éves kislány milyen intelligenciával, érzékenységgel, mélyen és tehetséggel tudott írni. Talán előtanulmánynak szánta, amikor először képregény-feldolgozást készített a könyvből – erről írtam három évvel ezelőtt, ITT lehet elolvasni.

De azután sokkal tovább is ment gondolatban, ezért ma végül távolról sem a képregény mozgóképi feldolgozását látjuk, hanem egy teljesen új történetet. Folman ugyanis arra jutott, hogy ha neki magának elege van a holokauszttörténetekből (amikkel a szülei révén felnőtt), akkor bizonyára másoknak is. Jó pár film készült az elmúlt évtizedekben róla, most már valami mást kell megmutatni. Így jutott arra, hogy Anne Frank tragédiáját össze kellene kötni a mával, és megtalálni ehhez a kapcsolódási pontokat, valamint lehetőleg új főhőst is adni a sztorinak.

Úgyhogy a legfontosabb, amit le kell szögeznünk: ez a film nem Anne Frank naplójának feldolgozása, és nem pusztán az ő történetét mutatja be. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Helyette Otto Frank (Anne édesapja) azon törekvésére csatlakozott rá, hogy felhívja a figyelmet minden, a világban éppen zajló üldöztetésre, és segítse azokat a gyerekeket, akik a háború miatt elveszítették az otthonukat, menekülésre vagy bujkálásra vannak ítélve. Otto Frank erre áldozta a könyvből származó bevételt (ami 70 millió eladott példánynál már nem akármekkora összeg), és ezt a célt adta az emlékezésnek. Mert mi másért lenne érdemes egy történetet újra meg újra elmesélni, ha nem azért, hogy megakadályozzuk, hogy megint megtörténhessen?

Ezért nem számít – sem a filmben, sem pedig valójában –, hogy Anne Frank zsidó volt. Mert azóta is több millió gyerek került (és sajnos kerül ma is) hasonló helyzetbe.

És nem számít, hogy a két kor vagy a sorsok, tragédiák között mennyi a párhuzam, illetve mennyi a különbség. Ezeket a traumákat nem lehet és nem is szabad egymáshoz méricskélni. A lényeg a súlyos terhekkel megrakott gyerekkoron van, az állandó életveszélyen és halálfélelmen, meg az elveszett jövőn – azokon a dolgokon, amikkel egyetlen gyereknek sem szabadna felnőni. (Sajnos épp nemrégiben láthattunk egy másik fantasztikus doku-animációt, ami megmutatta, hogy ma is mennyien kénytelenek ezzel megküzdeni: ez volt a Menekülés.) Ez a film legalább annyira szól róluk (és nekik), akik kénytelenek ebből valamit átélni, mint Anne Frankról.

Éppen ezért a főhőse nem is Anne Frank, hanem Kitty, az elképzelt barátnő, akihez a bejegyzéseit írja. A filmben Kitty megelevenedik, kilép a naplóból, és egyszer csak ott találja magát az amszterdami hátsó traktusban, ahol turisták tömege nézelődik. Mivel az emberek számára láthatatlan, ezért körbeszaglászik az épületben, és elindul felfedezőútra, mert ő az egyetlen, aki nem tudja, mi lett a barátnőjével, akivel olyan bizalmas viszonyban voltak. Ám ahogy kilép az amszterdami éjszakába, valódi testet ölt, és találkozik más fiatalokkal, majd különféle kalandokba keveredik – megismerkedik például olyan menekültekkel, akik most, a XXI. században bujkálnak a holland hatóságok elől, nehogy visszatoloncolják őket a háború sújtotta hazájukba.

Mindeközben felidézi Anne történetét, míg utána nem jár annak, mi történt vele azután, hogy a napló váratlanul félbeszakadt. (Ez a rész, a család elhurcolása és későbbi sorsa például óhatatlanul kimaradt a képregény-feldolgozásból is, hiszen az hűen tükrözte a napló feljegyzéseit.) És hogy egy másik fontos szereplő, Anne szerelme, Peter is megjelenjen valamilyen módon a filmben, Kitty is találkozik egy Peter nevű sráccal, csak ő nem áldozata, hanem lázadója ennek a történetnek: egyfajta politikai aktivista.

Szóval múlt és jelen állandó párbeszédben áll ebben a filmben, aminek egyértelmű célja, hogy a mai fiatalok is megtalálják benne magukat, és Anne Frankot ne történelmi személynek lássák, hanem egy hozzájuk hasonló lánynak, a meggyilkolását pedig egy most is jelenlévő veszélynek.

Hogy ez mennyire sikerült, az nálunk, a családban azonnal kiderült, amikor ugyanis elmondtam a kamasz gyerekeimnek (akik három évvel ezelőtt még lelkesen bújták a képregényt), hogy mi lenne, ha megnéznénk együtt a filmet, először heves tiltakozásba kezdtek. Persze, kamaszok, szóval nem is számítottam másra. Végül nem is rángattam el őket moziba, hanem kihasználva az újságírói előnyeimet, kértem egy titkos linket, amin otthon megnézhetem, de hiába csábítgattam a fiúkat, hogy tartsanak velem, még mindig csak a szájukat húzták. Aztán láss csodát, amikor végül leültem megnézni egyedül, szép csöndben mellém telepedtek, és szó nélkül végigülték a filmet. Szép film volt, felemelő élmény, tele meglepetéssel, mert egyáltalán nem azt kaptuk, amire a cím alapján számítottunk. 

Bár, ha jobban belegondol az ember, a cím is jelzi már, hogy Anne Frankot úgy kell majd keresni ebben a filmben. Ott lesz persze – főleg a szelleme –, de nem egy hagyományos irodalmi adaptációra kell számítani. És ez a legjobb, ami a naplójával történhetett. Ari Folman pedig bebizonyította, hogy neki kellett ezt a küldetést teljesítenie – nemcsak azért, hogy az anyukája életét meghosszabbítsa, hanem mert így sikerült elkerülni a kliséket és a holokausztgiccset.

Gyárfás Dorka