Csepelyi Adrienn/WMN: Több karácsonyi albumot is kiadott már. Ezekkel valószínűleg részese lesz az emberek legintimebb ünnepi perceinek…

Karita Mattila: Rettentően boldog vagyok, ha ők megtalálják a saját karácsonyi atmoszférájukat a dalaimban. Én nagyon szeretem ezeket énekelni, és örülök, ha másoknak is tetszenek.

Cs. A./WMN: Szereti a karácsonyt?

K. M.: Ó, imádom! De hozzászoktam, hogy a karácsony nem csupán egyféle lehet. Nagyon fiatalon lettem szabadúszó, 1985-ben, 25 évesen már Finnországtól távol töltöttem az ünnepeket. Először idegeskedtem, azt gondoltam, borzasztó honvágyam lesz, de furcsa módon nem volt. Karácsony napján A denevért játszottuk Brüsszelben, elővételben elkelt az összes jegy, és ez egy fiatal énekes számára óriási érzés. Azt akartam, hogy a közönségünknek a lehető legcsodásabb ünnepe legyen velünk.

Ez az előadóművészi pálya alapélménye: akkor dolgozol, amikor mások a szabadidejüket töltik.

Cs. A./WMN: Mi marad a művésznek?

K. M.: Az én karácsonyaim többnyire csendesek és elvonulósak. Mondhatni, antiszociálisak. Régebben imádtam a nagy családi összejöveteleket, mostanra fontosabb lett a nyugalom. Főzőcskézek, kórusműveket hallgatok, és amióta Amerikában élek, nálam is Sinatra meg Bing Crosby szól. Elengedtem az elvárásaimat: nem lehet örökké olyan a karácsony, mint gyermekkorodban, de ha úgy állunk hozzá, hogy „ó, nem is lehet igazi az ünnep, ha nincs ez meg ez meg, vagy bizonyos emberek nélkül biztosan nyomorúságos lesz”, akkor mi tesszük tönkre a saját karácsonyainkat. Az életformám fő tanulsága: nem a külső dolgok teszik az ünnepet azzá, ami. Nekem kell békében lennem magammal, és engednem, hogy a szép gondolatok, baráti, családi telefonhívások boldoggá tegyenek. Órákat töltök telefonálgatással ilyenkor, hisz a barátaim szanaszét élnek a világban.

Fotó: Marica Rosengard

Cs. A./WMN: Mi a legfontosabb, amit megtanult világhírű tanárától, Rózsa Verától?

K. M.: Amikor kilencvennégyben A denevérben játszottam Bécsben, megtanította nekem a csárdás utolsó versszakát magyarul! Amikor megjelentem Rosalindaként álruhában, Vera kitalálta, hogy mondjam azt: megérkeztem! (Még mindig szinte tökéletes kiejtéssel mondja magyarul! – Cs. A.) Komolyra fordítva a szót: húsz csodálatos évet töltöttem Rózsa Vera tanítványaként, sokkal több volt számomra egy tanárnál. Egyszerre volt a szurkolóm, a mentorom, mutatta az utat.

Mindig azt mondta, túl sokat adok magamból. „Takarékoskodj, drágám, takarékoskodj!” Féltett, hogy kiégek, és igaza volt: meg kellett tanulnom az egyensúlyt.

Cs. A./WMN: Egészen szokatlan programmal lép fel ma este a Nemzeti Filharmonikusok koncertjén, amelynek témája a hűség és hűtlenség, élet és halál. Beethoven Ah, perfido! koncertáriája önmagában is kőkemény, ön viszont elénekli az operairodalom egyik legcsodálatosabb és egyben legnehezebb  darabját, Izolda szerelmi halálát Wagner Trisztán és Izoldájából is.

K. M.: Ne szépítsük: ez egy őrült program. Senki sem énekli egy estén ezt a két számot. Két gyilkos ária. De folyamatosan új kihívások elé állítom magam, úgyhogy amikor a zenekar kért valamit a második részben, azt mondtam: oké, bevállalom Izolda szerelmi halálát. Igen, ez színtiszta őrültség – épp ezt imádom. Mindig is ez volt a mottóm: újat adni a közönségemnek, kicsit meg is dolgoztatni őket.

Cs. A./WMN: Ön volt a világ egyik leghíresebb operaháza, a New York-i Metropolitan ezredforduló utáni első évtizedének egyik emblematikus énekese. Van olyan, hogy közönség és művész közötti kémia?

K. M.: Hú, ez nagyon jó kérdés. Művészként mindenhol az az egyik fő célom, hogy megteremtsek egyfajta köteléket a közönség és köztem. Van, ahol ez jobban sikerül, máshol úgy érzem, kevésbé. Minden közönség a saját módján reagál. Az amerikai közönség alapjaiban különbözik az európaitól, de még az ottani házakban is nagy eltérések vannak. Igaza van, a Met közönsége valóban különleges: azt szeretné, hogy sikerünk legyen. Imádja, ha jók vagyunk, és vágyik rá, hogy megérintsük a produkciónkkal – és nagyon tudja, hogyan ünnepeljen meg, ha sikerrel járunk. Ez az egyik legrosszabbul fizető operaház Amerikában, mégis imádunk ott fellépni.

Névjegy

Karita Mattila

Kétszeres Grammy-díjas finn operaénekes.1983-ban megnyerte a rangos Cardiffi Énekversenyt, 1985-ben debütált a londoni Royal Operában, azóta a világ vezető operaházainak sztárja. 2001-ben a New York Times az év énekesének választotta, 2007-ben a BBC Music Magazin a hangrögzítés történetének húsz legfontosabb szopránja közé sorolta. Noha a magyar közönség láthatta-hallhatta már élőben a Metropolitan Opera HD-sorozatában (például Tosca szerepében), ma este először lép fel Budapesten.

Cs. A./WMN: Mi a helyzet az európai operaházakkal?

K. M.: Iszonyú érdekes megfigyelni, mennyire különbözőek a szokások. Egy párizsi Pikk dáma előadáson előfordult, hogy a közönség tagjai az előadás kellős közepén vesztek össze. Valaki bekiabált a produkciót kritizálva, mire egy másik néző ordibálva védte meg az előadást. A karmester megállt, és megvárta, míg abbamarad az üvöltözés, majd folytatta. Én meg csak néztem, hogy atya ég, hát ez Párizs! A londoni Royal Opera vagy a Wigmore Hall közönsége az egyik legfelkészültebb, legműveltebb a világon. Roppant lojálisak, ha valaki jól teljesít, nem győzik visszatapsolni.

Richard Strauss: Ariadné Naxoszban (Ariadne auf Naxos) című darabban - Forrás:Getty Images/robbie jack/Corbis

Cs. A./WMN: Mostanában Kostelnicka szerepét énekli Janacek Jenufa című operában. Kostelnicka a címszereplő lány nevelőanyja, aki azért, hogy megvédje a bántalmazott és házasságon kívül teherbe ejtett lányt a további szégyentől, megöli annak gyermekét. Hogyan érez ön ezzel a döntéssel kapcsolatban?

K. M.: Ez egy nagyon komplex szerep. Szörnyűséges dolog, de előadóként a teljes karaktert kell megjelenítenünk. A napilapok szinte minden héten írnak ilyen tragédiákról: emberek megölik családtagjaikat, gyermeküket. De azért történik ez, mert ők eredendően rosszak? Nem hiszek abban, hogy azért követnek el ilyen borzalmas hibát, mert gonoszak.

Az embereknek történetük van, ami miatt elkeseredésükben néha szörnyűséges, megbocsáthatatlan dolgokat tesznek. Az élet sokszorosan összetett valami.

Néha kegyetlen dolgok történnek – én így élem meg Kostelnicka szerepét. Ő a legjobbat akarja Jenufának. Sokat látott… De akárhány éves is vagy, ott bujkálhat benned a bizonytalanság, az önzőség, lehet, hogy túl elszánt vagy, netán alacsony az önértékelésed – mindezek keveréke maga az emberi élet. Néhányunk pedig egyszerűen összeomlik nyomás alatt.

Cs. A./WMN: Korábban Jenufa szerepét énekelte. Milyen volt a váltás?

K. M.: Mindig tudtam, hogy egyszer Kostelnickát szeretném majd alakítani. Lenyűgöző szerep, és engem vonzanak a különös élettörténetű karakterek. Hát, ő biztosan az: megmutatja, hogy az élet és az emberi természet távolról sem tökéletes. Ezt szeretem Janacek operáiban: nincsenek hősök, csak túlélők.

Cs. A./WMN: Az opera végén Jenufa hozzámegy egykori szerelme testvéréhez, Lacához. Ahhoz a férfihoz, aki őrült féltékenységében késsel örökre elcsúfította a lány arcát. Gondolja, hogy tényleg szereti Lacát?

K. M.: Igen. Mármint: ki mondhatná meg nekünk, mi a szerelem, a szeretet valójában? Annyiféle szeretet létezik! Akadnak, akikre csak ránézel, és látod, hogy imádják egymást.

De a szeretet olyan sok formát ölthet – mindenki másképp éli meg. Ez teszi olyan csodálatosan emberi, örök érvényű operává a Jenufát is.

Cs. A./WMN: Hogyan kezd hozzá egy ilyen bonyolult szerep megformálásának?

K. M.: Az az első kérdés: mi az ő háttere? Mit hoz magával? Kostelnickát valószínűleg szintén molesztálták, ő is családon belüli erőszak áldozata volt – ahogyan akkoriban a nők nagy része. Épp a további megaláztatástól próbálta ezen a borzalmas módon megvédeni a lányát. Hiába, ez nem egy olasz opera, ahol még a legdrámaibb, legvéresebb történetben is vannak hősök. A szláv repertoárban nincsenek, viszont ott van az emberi tényező.

Cs. A./WMN: Az operajátszás egyik örök kérdése, lehet-e bizonyos kor fölött fiatal karaktereket énekelni. A HD- közvetítések elterjedésével még fontosabbá vált az énekesek külseje, ami viszont önmagában kevés: a hang gyakran később válik alkalmassá egy szerepre, mint amennyi idős az adott karakter. Szenved hátrányt a kora miatt?

K. M.: Az age-shaming (az idősebb kor miatti megszégyenítés) nagyon is létező dolog ebben a szakmában. Azt figyeltem meg, hogy főként az Egyesült Államokra jellemző. Ahogy telnek az évek, úgy fogynak az amerikai felkéréseim, miközben az európaiak száma nem változik. Ötvenéves korom környékén vettem először észre, hogy kevesebbet játszom Amerikában, ami egyébként elég fárasztó, hiszen ott élek.

Cs. A./WMN: Milyen volt ezzel szembesülni?

K. M.: Nagy szeretettel jövök az európai operaházakba. Amíg kereslet van a művészetemre, játszani szeretnék. De hát ez akkor is szívás.

Cs. A./WMN: A filmiparban mostanában végre egyre több jó szerepet írnak idősebb nők számára. Lemondásként vagy új feladatként éli meg az új szerepeket?

K. M.: Az opera ebből a szempontból szerencsésebb terep: ahogy érik a hang, átalakul a repertoárunk, ez természetes folyamat. Több Wagner-szerep talál meg, ezeket néhány éve még képtelen lettem volna elénekelni. Üdvözlök minden újat! Dvořák Ruszalkájában most már az Idegen hercegnőt éneklem, hamarosan meglesz az első Klütaimnésztrám is.

Úgy fogom fel, hogy most végre elénekelhetem azokat a szerepeket, amelyeket korábban nem tudtam volna. Oké, korábban Salome volt az emblematikus szerepem, most meg Heródiás lesz.

Cs. A./WMN: Salome-ként örökítette meg a legendás fotóművész, Richard Avedon is. Milyen volt vele dolgozni?

K. M.: Varázslatos. Annyira szerencsés vagyok, hogy kevéssel a halála előtt még megadatott ez nekem! Elkértem egy Polaroid-képet, amit ő készített rólam, és dedikáltattam vele. Ez az egyetlen fotó rólam az otthonomban, ott lóg a falon. Az ügynököm szerint biztosítást kellene kötnöm rá. Avedon megkérdezte, szeretnék-e zenét hallgatni munka közben, van nála egy CD tőlem, és hozott Janis Joplint. Mondtam, hogy Joplint tegye be, ő meg arra kért, hogy táncoljak. A smink, a frizura legalább két órát vett igénybe, ő viszont húsz perc alatt végzett. És ott volt az a fotó!

Im starting be much more and more fansinated by this unbelievable artist - Karita Mattila, after her performance - Kostenicka / Janacek's Jenufa / with conductor Jiri Belohlavek at Rudolfinum. ( On this photo like Salome by Richard Avedon ) #rudolfinum #karitamattila #jenufa #janacek #concert

Cs. A./WMN: Avedonnak különös tehetsége volt ahhoz, hogy valami egyedit lásson meg emberekben, ugye?

K. M.: Ó, igen.  Az a kép különleges. Ott van benne Salome és én is. És most elárulom, hogy közben a Piece of My Heart szólt a háttérben.

Cs. A./WMN: Nem ellenkezett, amikor Avedon azzal jött, hogy tessék, fogja ezt a levágott fejet, és pózoljon vele?

K. M.: Nem, hiszen akkoriban állandóan ezt csináltam a színpadon is. Az pedig megszentelt terület. Nem mintha bármi köze lenne a valláshoz, nem. De elképesztő befolyása van annak, aki ott áll. Ez az egyik tételmondata ennek a hivatásnak, és ezért vagyok képes bármit eljátszani a színpadon: ez az egész nem rólad szól. Milyen mélyre tudsz ásni? El kell felejteni a konvenciókat! Hiszen ki az ördög akarna harminchat évet eltölteni ezen a pályán, mint én, és szokványos lenni? Hát kösz, nem.

 Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Karita Mattila az Arabella című darabban – Getty Images/robbie jack/Corbis