„Kilencszer elesni és tízszer felállni, ez a siker” – Isten éltesse Jon Bon Jovit!

–

A gyerekkori álmát sosem adta fel, így lett a világ egyik legnagyobb rock and roll zenekarának frontembere.

Az olyan dalok, mint a You Give Love A Bad Name, a Livin' On A Prayer vagy az Always nem egyszerűen csak Bon Jovi-slágerek, hanem klasszikus, időtlen rockdalok – az amerikai álom születésének részei, a nyers élet valóságán átszűrve.

Minden New Jersey-ben kezdődött

1962. március 2-án, Perth Amboy városában született ifjabb John Francis Bongiovi. Szülei korábban az amerikai haditengerészetnél szolgáltak, apai ágról szicíliai és szlovák, anyai ágról pedig német és orosz vér keveredik benne. Hétéves korában gitárt kapott karácsonyra, amit másnap ledobott a lépcsőn. Tizenhárom éves volt, amikor a szomszédja megmutatta neki a gitározás alapjait.

Tinédzserként sokat lógott az iskolából, hogy minél többet foglalkozhasson a zenével.

Tizennégy évesen, a középiskolában megalapította első zenekarát, akkor még Starz néven. Első fellépésük után nevüket Raze-re cserélték, a középiskolai tehetségkutató versenyen pedig utolsó helyen végeztek. 

A Raze megszűnése után Jon megalapította az Atlantic City Expressway (ACE) nevű, tíz tagból álló R&B formációt, amely New Jersey környékén népszerű zenekarrá vált. Ez volt az első olyan zenekar, amelyben a későbbi Bon Jovi egy másik tagja, David Rashbaum (aki David Bryan néven vált ismertté) billentyűs hangszereken játszott. Az ACE rendszeresen előzenekara volt Bruce Springsteennek és Southside Johnnynak New Jersey környékén, de átütő sikert nem tudtak elérni. Végül az ACE feloszlott, Jon pedig a The Rest frontembereként lépett tovább. Southside Johnny és Billy Squier – aki akkoriban hatalmas sztár volt az USA-ban – kiharcolt figyelme ellenére a zenekarnak sosem sikerült kitörnie a helyi szférából, az ezzel járó frusztráció végül keserűséghez vezetett, a banda pedig feloszlott.  

Kilencszer elesni, tízszer felállni

Bongiovi ekkorra már többször is megkérdőjelezte, hogy vajon képes lesz e valaha elérni azt az áttörést, amire gyerekkora óta vágyik. 1980 szeptemberében elvállalt egy rosszul fizető gondnoki munkát a New York-i Powerstation stúdióban, amelynek tulajdonosa és vezetője másodunokatestvére, Tony Bongiovi volt. Itt olyan profikat figyelhetett, mint Mick Jagger és David Bowie, akik akkoriban a stúdiót használták. 

Még a hajnali órák előtt, amikor mások aludtak, a stúdiót pedig senki sem használta, Jon rögzítette saját képzeletbeli albumát. 1982 karácsonyára egy „Johnny B” feliratú kazetta kezdett keringeni New Yorkban, amelyen többek között egy fülbemászó szám, a Runaway is szerepelt. Befutni azonban így sem sikerült, ezért elkeseredettségében Bongiovi úgy döntött, hogy David Rashbaummal együtt Los Angelesbe költözik. Itt bejártak minden lemezkiadót, bemutatták a demókettájukat, de határozott válasz sehonnan sem érkezett. Egy hónapon belül végül hazatértek New Jersey-be.

Bongiovi azt hitte, hogy vissza kell lépnie a start mezőre és újra a nulláról indul majd, de egy szerencsés véletlen New Yorkban végül rávezette őket a siker útjára.

Ray Willhard, a Power Station stúdióból gondolt egyet, és benevezte a Runaway-t a WAPP rádióállomás által szervezett, From Rock To Riches nevű tehetségkutató versenyre. A szám megnyerte a regionális fordulót, és felkerült a WAPP által helyben kiadott válogatásalbumra. Ez megtette a hatását, a Jon Bongiovi and the Wild Ones a semmiből az USA keleti partjának legmenőbb, még le nem szerződtetett zenekarává vált.

„Mi nem a U2 vagyunk, nem fogjuk megváltani a világot”

1983. július 1-jén végül a PolyGram szerződést kötött Bongiovival, ő pedig visszalépett a From Rock To Riches verseny döntőjéből, hogy az állandó zenekari felállás összeállítására koncentrálhasson. Felkereste néhány Jersey-beli barátját, és Tico Torres, Dave Bryan, Alec John Such és Dave Sabo, akit végül Richie Sambora váltott, a The Wild Ones tagjai lettek. A Runaway országos siker lett, a zenekart már csak Bongiovi néven emlegették, a kiadó vezetői viszont minimalizálni szerették volna a név olaszos jellegét, ezért ragaszkodtak a helyesírás megváltoztatásához. Így született meg a fonetizált Bon Jovi, az énekes pedig megragadta az alkalmat, hogy saját nevét is megváltoztassa. Bár a zenekar összetartott, a kiadó nem ajánlott szerződést Torresnek, Bryannak, Suchnak és Samborának, így ők gyakorlatilag a frontember alkalmazottai lettek. 

1984-ben a csapat kiadta első albumát Bon Jovi címmel, és turnézni kezdett olyan ismert bandák előzenekaraként, mint a .38 Special, Ted Nugent, Eddie Money, a Judas Priest vagy a ZZ Top. Miközben az együttes a keletitől a nyugati partig ívelő figyelmet élvezte, Jon Bon Jovi egy per közepén találta magát, amelyet unokatestvére indított ellene. Tony Bongiovi azt állította, hogy segített beindítani Jon karrierjét, ezért cserébe pedig egy nagyobb összeget érdemel. Végül peren kívül megegyeztek, és Tony Bongiovi produceri elismerést, pénzt és jogdíjat kapott az együttes első kiadványa után, valamint egy százalékos jogdíjat a következő két album megjelenésekor. Jon Bon Jovi nem volt kibékülve a dologgal, ő unokafivére befolyását minimálisnak tartotta, a jogi huzavona ellenére azonban

az első album jól fogyott, és megalapozta a zenekar alapvető hangzását: súlyos ütemek és fülbemászó szövegek születtek.

A Bon Jovit 1985-ben követte a 7800 Fahrenheit – a kő (angolul rock) olvadáspontja –, amely 1987-ben platinalemez lett. Bár a kritikusok nem voltak elragadtatva a zenekartól, a tizenéves közönség nem tudott betelni velük. „Mi csak azt akarjuk, hogy a kölykök jól érezzék magukat, ez minden” – nyilatkozta Jon Bon Jovi még 1986-ban. „Mi nem a U2 vagyunk, nem fogjuk megváltani a világot. Egy rockzenekar vagyunk, és ez minden, aminek lennünk kell.” A fiatal rockereknek égető szükségük volt valakire, aki a semmiből válik olyan szupersztárrá, akiért meg lehet őrülni. És a Bon Jovi épp ezt adta nekik.   

Sose veszítsd el a hited!

1986 végén a zenekar kiadta harmadik albumát, amely messze a legnépszerűbbnek számított. A Slippery When Wet című album határozott válasz a korábbi lemezt ért kritikákra, ez pedig kifizetődött. A Slippery When Wet a megjelenését követő hat héten belül egyszerre lett arany- és platinalemez. Az album sikerét olyan dalok garantálták, mint a Livin' on a Prayer és a Wanted Dead or Alive, amelyek 14 millió fölé emelték az album eladásait, hasonlóan Michael Jackson Thriller-jéhez. A lemez sikerét követően a Bon Jovi 1989-ben ideiglenesen visszavonult,

Az énekes a szólókarrierjére koncentrált, emellett több filmben és sorozatban is feltűnt.

A ‘90-es évek első felében ezzel párhuzamosan folytatódott a zenekarral való együttműködése, és még 1992-ben megjelent a Keep The Faith című albumuk.

Én pedig folytathatnám a sort további lemezekkel, sikerekkel, jelölésekkel és díjakkal, most mégis azt szeretném, ha megállnánk itt, a Keep the Faith-nél. 2007-ben, amikor sok ezer ember között, a színpadot csak lábujjhegyen látva hallgattam ezt a számot, még fogalmam sem volt arról, milyen fontos, hogy ne veszítsük el a hitünket.

Azóta eltelt 15 év, és bár már sokszor éreztem úgy, hogy megértettem a lényeget, az élet csavart egyet a forgatókönyvön, nekem pedig újra és újra be kellett látnom, hogy valójában közel sem jártam az igazsághoz. Éppen ezért, ha egy boldog születésnapon kívül kívánhatnék még valamit, azt kívánnám, hogy tartsuk meg a hitünket.

Úgy, ahogy az a kissrác tette New Jersey-ben, aki arról álmodott, hogy egyszer világhírű rocksztár lesz.

 Mózes Zsófi

Források: ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/Simone Joyner