„Nőnek lenni ketrec, de legalább az enyém” – Interjú Vay Blanka transz aktivistával önéletrajzi könyve kapcsán

–

„Egy nyár végi délutánon a Senefelder Strasse és a Stargarder Strasse sarkán egy dobozban egész nagy csomag női ruhát találtam, mit ad isten, pont a méretemben és az ízlésemben. Anélkül, hogy különösebben átgondoltam volna a miérteket, a felét hazahoztam. Azonnal elpakoltam őket, de bárhol is jártam, mintha nagy aktivitású radioaktív hulladékot tettem volna a szekrény mélyébe, úgy éreztem a sugárzását. Talán két hétig hozzá sem mertem nyúlni. Világos volt számomra, hogy itt most valami nagyon fontos dolog történik az életemben.”

Így emlékszik vissza nőiességgel való kezdeti kísérletezése egyik kiemelt pillanatára Vay Blanka. Önéletrajzi könyvében végigveszi a női nemben való megerősödésének legfontosabb állomásait, a folyamat közben elszenvedett veszteségeit és azokat a felismeréseket, amelyek azóta is gazdagítják. Elméleti szempontból is alapos, vicces, mélyen őszinte könyv lett a Saját ketrec.   

Milanovich Domi/WMN: Izgalmas cím egy transz nő könyvének, akit jelentős külső nyomás, kívülről jövő előítélet és hátrány ér. Mitől lesz saját ez a ketrec? Miért ezt a címet választottad? 

Vay Blanka: A másik ötletem a Javított kiadás volt, Esterházy írt ilyen címmel könyvet. Ez engem nem zavart volna, de végül alulmaradt ez a verzió. Azért döntöttem a Saját ketrec mellett, mert én

végigvittem egy viszonylag sikeres szabadságharcot, de ez nem jelenti azt, hogy szabad lennék. Azzal, hogy a könyvben részletesen leírt férfi kategóriából átmentem a női kategóriába, ugyanúgy egy ketrecben vagyok.

Ez egyébként nem iszonyatosan nagy tragédia, ilyen értelemben mindenkinek van legalább hat ketrece (a nemén kívül a bőrszíne, a társadalmi osztálya, a vallása vagy a lakóhelye alapján). Fontos volt nekem a Virginia Woolf-konnotáció, a Saját szobára való utalás. Ebben az esszében Virginia leírja, mennyit számít az intellektuális teljesítmények elérésében, hogy a nőknek saját szobája, keresete, élete legyen, és hogy a szabadságért meg kell küzdeni. Ez a nemi szerepekkel kapcsolatban ugyanúgy igaz. Nőnek lenni ketrec, de legalább az enyém. Mégiscsak otthonosabb, mert nem egy tévedésből kiválasztott ketrecben ülök. 

M. D./WMN: Voltak-e más könyvek, önéletrajzok, amelyek hatottak a munkádra? Miben szerettél volna hasonlítani vagy eltérni ezektől a példáktól?

V. B.: Kiss Tibor Noé regényét, az Inkognitót, csak azután olvastam el, miután befejeztem a Saját ketrecet. Nem gondoltam egyébként, hogy be fog zavarni, éreztem, ő nagyon más irányba megy, de azért ezt be akartam tartani. Sok köze nincs is egymáshoz a két szövegnek. Olvastam angolul egy transz memoárt, amire valaki felhívta a figyelmemet, de dög unalmasnak tartottam. Kifejezetten önéletrajzokra vagy kíváncsi? Hát, a Pokolbéli víg napjaimat olvastam, jó is lett volna olyan történeteket leírni, mint Faludy, hogy Marokkóban sakkozom egy kávéházban. De sajnos ezt nem tudtam átültetni. 

M. D./WMN: A könyv tíz-tizenöt oldalas szótárral indul. El tudsz képzelni egy olyan korszakot, amikor erre már nem lesz szükség?

V. B.: Szerintem ezt nem fogjuk megélni. Egyrészt a klímakatasztrófa borítja, másrészt ez nem egy kialakult terület. A szóhasználat dinamikusan változik: először az érintettek írják át a definíciókat, ez a közeg kezdi el ezeket elfogadni vagy nem elfogadni, vagy emiatt gyilkolni egymást, és utána jön a külvilág, amikor a többségi társadalom kerülhet abba a helyzetbe, hogy ezeket megtanulja. De nem fog ebbe a helyzetbe kerülni, mert mire idáig eljutna, addigra már jön az újabb hullám, és azt mondja, ne használjuk például azt a szót, hogy biszex, helyette mondjuk azt, hogy pánszex, vagy ne mondjuk azt, hogy transzfóbia, mert az nem félelem, hanem gyűlölet, és még sorolhatnám. 

M. D./WMN: Persze egyre árnyaltabban látunk dolgokat, és ez a szóhasználatban is leképeződik. De azért van egy olyan élményem, hogy egy évtizede ugyanazt a pár alapfogalmat (például transz, queer, interszex) ismételgetem. Ez számodra nem teher, inkább egy szükséges kör?  

V. B.: Szükséges, de nem tartozik az ezer legfontosabb problémám közé. 

M. D./WMN: Az jó, és kétségtelen, hogy sok humort is bele tudtál vinni ebbe a részbe. Beszéljünk kicsit az életutadról. Felnőttként, 36 éves korodban tudatosodott benned, hogy nő vagy. Ez a relatíve késői időpont miben jelentett könnyebbséget vagy nehézséget az előbújásod, az átmeneted szempontjából?

V. B.: Szerintem két fő dolog van itt. Az egyik, hogy

a környezetem nem nagyon szkanderozott velem, gondolták, ennyi idősen már csak tudom, mire van szükségem ahhoz, hogy boldog legyek.

Úgy látták, túl vagyok a „kamaszos allűrökön” meg azon, hogy „különleges akarok lenni”, így gyorsabban elfogadták. Nem kérdőjelezték meg, hogy tudom, miről beszélek. Ez nagyon lényeges tényező a coming outban, és itt az életkor előny. A másik dolog az egzisztenciális függetlenség volt. Nem kellett attól tartanom, hogy a szüleim majd kiraknak az utcára. Ami a nehézségeket illeti, ott igazából egyvalamit tudok mondani. Sok transznemű fizikailag is akar tranzicionálni, és a hormonok hatása függ attól, hogy mikor kapsz észbe. Ha fiatalabb korában kezdi el az ember a hormonterápiát, akkor nagyobb valószínűséggel lesz elégedett az eredménnyel. Ha később, akkor kisebb valószínűséggel.  

 

M. D./WMN: A könyvben alapos áttekintést adsz a férfiak előjogairól, de az őket érintő rendkívül káros társadalmi elvárásokról is. Mi volt az a privilégium, amiről a legnehezebb volt lemondani, egyáltalán, le kell-e mondanod róla nőként?

V. B.: Ez nem úgy van, hogy lemondasz róla. Nem írsz alá egy papírt, hogy oké, akkor én innentől kezdve nem leszek olyan biztonságban az éjszakai HÉV-en, hanem elveszíted azt a privilégiumot. Amivel például komoly nehézségeim vannak, az az illedelmes ülés. Egyszer olvastam a neten: onnan lehet megismerni a biszexuálisokat, hogy nem tudnak normálisan ülni – na, akkor én bólogattam. Korábban bárhol voltam, teljesen gátlástalanul ültem, fejjel lefelé, törökülésben, satöbbi. Most ennek a felét merem megengedni magamnak, de arról szó sincs, hogy tudnék rendesen ülni egy széken. 

A másik, amit meg tudok nevezni, az a félmeztelen fürdés. Idegesít, hogy fel kell vennem valamit, ami kényelmetlen, utána meg vizes. Uszodába főleg a koronavírus miatt nem járok, de az az egyetlen hely, ahol bikinifelsőben úszom. Ha természetes vízben vagyok, amit nagyon szeretek, akkor Magyarországon is, Németországban is, egy szál bugyiban fürdök. Annyira nincs a fejemben, hogy bikinifelsőt kéne húznom, hogy nem ritkán a táskámba is elfelejtem berakni. Ezeken kívül persze írok arról is, mennyire idegesített, amikor elkezdtek totál inkompetensnek tekinteni olyan dolgokban, amelyekben bizonyítottan nem vagyok az.   

M. D./WMN: Ez komoly probléma, ahogy te is írod, a nők rendszeresen tapasztalnak ilyen bánásmódot a mindennapokban. De hogy jó dolgokról is beszéljünk: az egyik kedvenc fejezetem a Fókatelep. Azt eleveníted fel benne, milyen volt egy héten át táborozni leszbikus poliamori nőkkel (Korábban írtunk már a témáról, olvasd el ITT és ITT). Mit tanultál az etikus nonmonogámiában élő emberektől? 

V. B.: Eredetileg az lett volna a címe, hogy Egy hét a leszbikus kurvák között (a közösség magára használta ezt a kifejezést), de ez elvérzett a szerkesztőasztalon.

A legfontosabb poli-tapasztalat szerintem az, hogy ha megosztjuk a szeretetet, akkor nem kevesebb lesz belőle, hanem több, és ha én valakit szeretek, akkor nem birtokolni akarom, hanem azt, hogy szabad legyen.

Ha más le tudja fedni az általam szeretett ember bizonyos igényeit, szükségleteit, akkor én csak örülök, mert azzal boldogabb lesz az, akit szeretek. Ha nem monogám kapcsolatban gondolkodunk, akkor lekerül rólam az a teher, hogy nekem kell a másik minden igényét, szükségletét kielégíteni. Ez pedig olyan teher, ami önmagában bőven elég ahhoz, hogy egy kapcsolat megroggyanjon. Nem beszélve arról, hogy sokszor úgy kell kitalálni, mit szeretne, mire vágyik a másik. A jó poli-kapcsolatoknak két alapfeltétele van: az egyik, hogy az érintett szereplők egymást és egymás szükségleteit azonos értékűnek kezeljék. A másik a magas érzelmi intelligencia, a nagyon jó kommunikációs készség. Ezek pedig monogám viszonylatban is nagyon fontos tudások, tapasztalatok. 

M. D./WMN: A könyvben több helyen megindítóan írsz a nőiességről is. Mi az a három dolog, amit nagyon szeretsz benne? Amiért jó nőnek lenni?   

V. B.: Erre nem is merek válaszolni, mert kinyírnak a transzfób feministák, hogy milyen felszínesen látom. De most valami olyasmit mondanék, hogy a puhaságomnak végre helye van, magyarázat nélkül legitim. Nem kell úgy csinálnom, mintha férfi lennék. Nem kell odafigyelnem rá, hogy tartom a kezemet, mert ha egy nő tartja így, akkor nem történik semmi. A harmadik pedig a valahová tartozás érzése, hogy ez el van ismerve. Teljesen kimondatlanul és magától értetődően, egyszerűen nem téma. Nekem a férfiak között az volt az egyik legkomolyabb problémám, hogy nem gondoltam, én oda tartoznék. A nőkkel kapcsolatban megvolt az az érzésem, hogy közéjük tartozom, de fel sem merült, hogy ez bármilyen teret kapjon. Most pedig különösebb fennakadás, lábjegyzet, faxni nélkül abban a csoportban vagyok, amelyik számomra nagyon fontos. A mai napig az van, ha állunk hárman, két kollégámmal, és az egyikük azt mondja, lányok, akkor én vigyorgok – pedig azért nem ma kezdtem. 

M. D./WMN: Megosztható, hogy ha újjászületnél és dönthetnél, akkor cisz vagy transz nő szeretnél-e lenni? Vagy más szempontok alapján választanál? 

V. B.: Azon gondolkodtam már, hogy tudnék-e, akarnék-e férfi lenni, és teljes mértékben elképzelhetetlen számomra, hogy ez működjön. Voltam férfi, tudom, milyen az. Ha nagyon összeszedem magam és koncentrálok, akkor látom, hogy miért jó, de kizárt, hogy én otthon érezzem magamat benne. Adódik, hogy legyek cisz nő. Azt el tudom képzelni, de ott meg az zavar be egy kicsit, hogy hiába volt nekem borzasztó férfiként élni próbálni, azért iszonyú érdekes is volt. Platónnak van az a története, hogy ha mindenki letehetné egy batyuban az összes baját, problémáját egy nagy kupacba, és utána mindenkinek ki kellene vennie egyet, akkor mindenki azt a batyut választaná ki, ami eredetileg is az övé volt, és nem egy másikat. Ez nagyon érdekes dolog és szerintem igaz.

Az, hogy cisz nőként is születhettem volna, az nekem olyan, mint a Harry Potter világa: persze, biztos jó, ha az ember tud varázsolni, de én nem várom el, nem tekintem a saját életemre nézve reális opciónak, hogy akkor én is. De a legjobb lenne talán kövirózsaként újjászületni, ha már új élet.  

M. D./WMN: Meglenne a maga szépsége. Mire számítasz, milyen lesz a könyv fogadtatása? 

V. B.: Még egy hónappal ezelőtt is azt gondoltam, hogy jó, majd elolvassa az anyukám meg a három magyar transzfób feminista, adok egy-két interjút, és kész, ennyi. Most már nem vagyok ebben annyira biztos. Sok mindent lehet a kormány szemére vetni, de azt, hogy ne készítették volna nekem elő a terepet… na, ez ügyben nem panaszkodhatok. De a viccet félretéve, azt gondolom, hogy a könyv érinthet meg szíveket. Bízom benne, hogy lesznek ilyen olvasók. A kötet megjelenését arra is szeretném felhasználni, hogy Budapesten kívül beszélgessek emberekkel, író-olvasó találkozók keretében. Remélem, erre lesz mód. Bár Szijjártó Péter nemrég azt mondta, nem fognak LMBTQ-aktivistákat beengedni az országba. Szóval lehet, hogy Szobnál leszállítanak a vonatról. Meglátjuk. 

Vay Blanka Saját ketrec című könyvének bemutatóját október 15-én pénteken 17:45-kor tartják a Margó Fesztiválon. A szerző Gaborják Ádám szerkesztővel és Bolba Márta evangélikus lelkésszel beszélget, a moderátor Karafiáth Orsolya lesz. Minden érdeklődőt szeretettel várnak. 

Milanovich Domi

Kiemelt kép: Polina Georgescu