–

Hűség?

Ha visszatekintek zsenge ifjúkoromra és szerelmi szárnypróbálgatásaimra, már-már elégedettséget érzek: sokat tanultam, sokat sportoltam, sokat bolondoztam és – ahogy egyre inkább kezdtem fiatal felnőtté válni – bizony soka(ka)t is szerettem.

Nem mondhatnám, hogy fiatal nőként hűséges típus lettem volna – minden félrelépésemnél tisztában voltam vele, hogy baromira nem helyes, amit művelek, de valamiért mégis hazudtam, megcsaltam a férfiakat, akikkel összesodort az élet: bujkálva és bűntudattól lüktető lélekkel. Hát, igen, vállalom a múltam, és nem, erre nem vagyok büszke.

Persze a combjaim között mindig erősebben lüktetett ez-az, és mivel egész helyre külsővel bírtam, nem esett nehezemre játszópajtásokra lelnem – gimnáziumi szalagavatón, egyetemi táborokban… és így tovább.

Amíg csak játszadoztam, nem is volt semmi gond

Szakadt farmeros, kócos hajú pillangóként repdestem nemi szervről nemi szervre, azzal a mantrával a szárnyaimon, hogy „még fiatal vagyok, most kell kiélnem magam”. Viszont nagy ritkán emberemre akadtam – olyannyira, hogy picit sikerült beleszerelmesednem az aktuális szeretőbe. Vagy a szerető szerelmesedett belém.

Azok, akik ezer százalékosan hűségpártiak, és az elveik szerint élnek, nagy valószínűséggel már abbahagyták az olvasást, ezért abban bízom, hogy akik még velem vannak, ismerik ezt a helyzetet, amiről beszélek. Ha mégis van itt hűségpárti, az tartson ki, ígérem, hamarosan rátérek a tárgyra!

Szóval kuszálódtak a szálak, én

szerettem az aktuális páromat, de a szeretőmet is, és egy idő után annyira túlcsordultak az érzelmeim, hogy azon kattogtam – két egyetemi vizsga meg három kufirc között –, hogy vajon lehetséges-e, hogy egy ember egyszerre akár két másik embert is szerethessen.

Vagy kettőnél is többet. (Igen, marha sok időm volt, számomra ez a lassan tovatűnő fiatalság egyik fő védjegye.)

Poliamor lennék?

Mikor ez a gondolat először futott végig az agyamon, azonnal megijedtem: biztos megőrültem, nem normális dolog az, ha valaki nem képes egyszerre csak egy emberért rajongani, és különben is, ki hallott már ilyenről? Aztán bevillant az akkoriban sokat nézett sorozat, az L word egyik fejezete, amiben egy ismert írónő, aki azt hiszem, szexuálterapeuta is, a poliamoriáról beszél – és azonnal összeállt a kép. Vagyis kicsit tisztább lett.

Poliamoria, hát persze! A görög poli és latin amor szavak – együtt azt jelentik, hogy „többszerelműség”.

Azokra a párkapcsolati formákra használják, amikben kettőnél több ember van jelen, és kölcsönös megállapodás alapján, tiszteletre és őszinteségre alapozva élnek szeretetben, szerelemben egymással.

Érzelmi elkötelezettség, hosszú távú elköteleződés… ilyen finomságok.

Előítéletek

Vadul bújni kezdtem az internetet – és mennyi, de mennyi előítéletbe meg furcsaságba futottam bele! Sokak szerint, aki poli, az csak mentséget/kifogást keres magának, hogy azzal takarózva lehessen hűtlen. Néhány interjú és dokumentumfilm megnézése után azonban már tudtam, hogy ez egyáltalán nem így van. Azt nem feltétlenül tagadják, hogy nagy, lángoló szerelemből csak egy lenne, de úgy vélik, hogy a megcsalások sokszor abból fakadnak, hogy a csalfa fél nem kapja meg azt a kapcsolatában, amire vágyna/szüksége lenne, és ezért kezd a párja háta mögött hazudozva, sunyin másik lehetőség után nézni.

A poliamoria tehát nagyszerű megoldás lehet arra, hogy kiküszöbölhessük a hagyományos kapcsolatok legnagyobb buktatóit. A poliamorikus kapcsolat formája, résztvevőinek száma szabadon alakulhat, a lehetőségek végtelenek. Csillogó szemmel csodálkoztam rá erre a teljesen új perspektívára, mely egy nyugodtabb, tisztább, egyszerűbb élettel kecsegtetett.

Sebtiben el is mondtam Zsigának, az akkori pasimnak, hogy egy bizonyos Patrik is belopta magát a szívembe – na meg a combjaim közé.

Nem emlékszem, pontosan hogyan tálaltam neki a dolgot, de a reakcióját, azt hiszem, nem kell részleteznem: nem volt boldog. Sőt, érthető módon fel is dühödött. Féltékeny volt és paranoid. Nem akart mást, mint egy jó öreg, régimódi monogám párkapcsolatot, és nem értette, mi ütött belém.

Én meg egy hülye kis taknyos voltam, nem tudom, mit hittem. Talán azt, hogy a poliamoria nálunk is működhetne… Zsiga onnantól kezdve minden sarokba kanos férfiakat vizionált, akik csak arra vártak, hogy rám vethessék magukat. (Ennyire azért sosem voltam csinos.)

A féltékenység egyébként a „poliknál” is felüti a fejét, gyakrabban, mint gondolnánk

Néhány dokumentumfilmben tisztán leolvasható a nyilatkozó emberek arcáról, mennyire nem tetszik nekik, hogy akivel már leéltek édeskettesben jó pár évet, az most egy újabb felet hozott a kapcsolatukba. Viszont amíg sok átlagos, monogám kapcsolatban élő pár cukinak és jelentőségteljesnek tartja a féltékenységet, addig azok, akik poliamorikus kapcsolatban élnek, azt mondják, hogy a féltékenység nem a másikról szól, hanem önző módon saját félelmeinkről és birtoklási vágyunkról.

És lehet fintorogni meg a házasság szentségével hadonászni, pokol tüzével fenyegetőzni, de szerintem ez akkor is egy nagyszerű és tűpontos meglátás.

Édeshármas közelről

Zsiga egyébként már rég a múlté volt, mikor megismertem Zitát, Lacit és Anitát. Az egyik szabadon választható egyetemi tárgyat együtt csináltuk végig, egy csoportba lettünk beosztva. Eleinte azt hittem, csak nagyon jó barátok, és azért lógnak mindig együtt, de néhány átborozott éjszaka után már sejtettem, hogy nem puszta barátságból ölelgetik egymást folyamatosan.

Mikor már megbíztak bennem, elmesélték, hogy igyekeznek mindenki elől titkolni a kapcsolatukat, mert félnek az emberek reakcióitól. Laci azt mondta, hogy a kis faluban, ahol felnőtt, olyan vallásosak az emberek, hogy még a melegséggel sem sikerült megbarátkozniuk, ezért inkább titkolózik az ismerősei, rokonai előtt. Zita ugyanígy, Anita azonban mesélt pár részletet a testvéreinek, akik – habár furcsának tartották a dolgot –, elfogadták őt és a párkapcsolatát. Az egyetemen persze nehezített pályával néztek szembe, és arra az elhatározásra jutottak, hogy főváros ide, jövő értelmisége meg nagynevű oktatási intézmény oda, itt is jobban teszik, ha csendben meglapulnak.

Teltek-múltak az évek, sok mindenre ráébredtem azóta magammal kapcsolatban. Például arra, hogy a poliamoriát mégsem nekem találták ki. Túl gyenge vagyok, túl esendő, túlságosan magamnak akarom azt, akivel együtt vagyok.

Időközben a hűséggel, mint olyannal is sikerült megbarátkoznom. Nem mindig könnyű, de a hazugságok okozta lelkiismeret-furdalásnál minden jobb. Igen, a poliamoria is, mintegy ezerszer.

Zita, Anita és Laci is elsodródtak mellőlem, utoljára a diplomaosztójukon láttam őket. De nagyon remélem, hogy még mindig hármasban éldegélnek, vagy esetleg négyesben, bort kortyolgatva, boldogan, esetleg már nyíltan felvállalva a kapcsolatukat. Idén májusban már a második PolyLove fesztivált is megtartották itthon – jövőre talán én is elnézek rá, mert habár a poliamoria nem biztos, hogy tényleg bejönne nekem, valahogy mégis az az érzésem, hogy a filozófiájából bőven lenne mit tanulnom. Sőt, talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy nem csak nekem, mindenkinek mondhat újat a poliamoria – még a legvaskalaposabb, legszemellenzősebb monogámia-pártiaknak is. Nekik leginkább…

Kinek való a poliamoria és kinek nem? Milyen veszélyei vannak? Almási Kitti pszichológus a HVG Pszichológia Extra Magazinban írt róla részletesen.

Joós Nelli

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ SrdjanPav