„Így lennék én női nemi szervvel és mellekkel, nőként élve férfi, a papírjaim szerint” – A transzneműek jogfosztásáról

–

„Azt hittem, a koronavírus időszaka hozza magával az év legnagyobb traumáját, de nem, helyette egy a szülőhazámban előterjesztett szabályozás?! Meg kell szabadulnom az állampolgárságomtól, hogy nő maradhassak?! Ha elfogadják a törvényjavaslatot, én nem tudok többé bízni az igazságszolgáltatásban” – mondja Ónodi Adél színész, énekes, akinek nevét az egész ország megismerhette az elmúlt évek során, és megkaphatta az Open Society Foundations ösztöndíját, aminek köszönhetően hónapok óta Berlinben él.

Szereti Magyarországot, és tudja, hogy itt is sok jó ember él, de túl sok a trauma érte, és ahogy ő fogalmaz: „Nem vagyok mazochista: nem megyek oda, ahol bántanak.” 

Amikor alapjáraton tele vagy megoldandó feladatokkal saját magaddal és a világban elfoglalt helyeddel kapcsolatban, akkor a lesajnáló bíráskodó attitűd csak mélyebbre taszít a depresszióban. És akkor mindezt megfejelik azzal, hogy kormányzati szinten el akarnak törölni minket egyetlen tollvonással…” – kezdte online beszélgetésünket, amikor Görög- és Németország közt leveleztünk, és elhatároztam, hogy az ő erős, ellentmondást nem ismerő, mégis törékeny és érzékeny hangján keresztül szeretnék társadalmi párbeszédet indítani arról, amiről senki sem beszél. Adél szerint a társadalmunk – egyelőre – meglehetősen sután kezeli a transzneműség kérdését: az általános kíváncsiság aköré összpontosul, hogy egy transzneműnek lehet-e orgazmusa, és mi a helyzet a menstruációval.

Pedig a valódi, közösséget segítő, és tudást gyarapító kérdések arról szólnának: hogyan lehetséges ezt a folyamatot mentálisan túlélni, vagy milyen lehetőségei vannak egy fiatal, anyagi javakban nem dúskáló embernek, hogy önmagára találhasson, illetve hogyan és hol biztosíthatnánk több, és állandó támogatást a transzneműeknek: „És valóban, bár az LMBTQ-közegben megtaláljuk a helyünket, mi, akik »mások« vagyunk – jelentsen ez akármit is –, de ez önmagában nem lehet elég.” 

Én anno hasonló okokból költöztem Londonba, majd Tel-Avivba, Adél pedig Berlinbe, ahol végre szabadgondolkodókkal vehette körül magát. Ahogyan én mindig tudtam, hogy férfi vagyok – akkor is, amikor már gyerekként megértettem, hogy homoszexuálisnak születtem –, ő, amióta az eszét tudja, nőként tekintett magára, és bár fogalma sem volt, mit jelent a transzneműség, végtelenül felbosszantotta, ha kisfiúnak nevezték. „Tinikoromban mindenki azt hitte, meleg vagyok, de akkoriban én már pontosan tudtam, hogy amint elérem a nagykorúságot, nekivágok a változásnak” – meséli.

Mivel a hozzá legközelebb álló ember, az édesanyja mindenben, mindenkor támogatta, az akkori szabályozások szerint pedig egy pszichológus, pszichiáter és egy urológus – transz férfiak esetében nőgyógyászati – szakvéleményén kívül nem volt szükség senki áldására a kérvény beadásához,

egyenesen elképzelhetetlennek tartja, hogy az újfajta törvénykezés elvegye tőle mindazt, amiért megküzdött. 

„Anyu és a férje egyengették az utamat, egyedül képtelen lettem volna végigcsinálni” – meséli, hogyan kapta kézhez a határozatot, amelyet akkoriban a magyar kormány még elismert és jóváhagyott: hivatalosan is megváltoztathatja a nevét és a nemét. 

„Az anyakönyvem szerint is nő vagyok, a nevem pedig Adél, ám az április 1-jén napvilágot látott törvénytervezet nemcsak hogy nem engedélyezné a folyamatot a hozzám hasonló cipőben járó transzneműeknek, de lehetséges, hogy a már bürokratikus és egészségügyi útvesztőket végigjárt embereket is arra kényszerítené, használják a születési nevüket és nemüket. Így lennék én női nemi szervvel és mellekkel, nőként élve férfi, a papírjaim szerint” – magyarázza.

Valóban abszurdum, hogy konzervatív, tradicionális országokban is, Oroszországtól és Törökországtól Kazahsztánon át Üzbegisztánig és Iránig szinte mindenhol lehet nevet és nemet váltani, Magyarországon pedig, Európa kellős közepén egy emberemlékezet óta nem tapasztalt világjárvány tombolásakor a transzneműség ügyét veszi górcső alá, és lehetetleníti el a kormány. A kérdésre, hogy a magyarországi transzközösséget összekovácsolta-e a tragédia, azt felelte: 

„Szerintem eddig mindenki a saját maga problémájával volt elfoglalva, nem volt jellemző az összefogás – most viszont, a világ különféle pontjain élő, Magyarországról származó transzneműek is megkeresték egymást. Összetartunk. 

Én is részt veszek egy online kampányban a Háttér Társaság, a Budapest Pride és a Prizma Transznemű Közösség szervezésében. Nagyon fontosnak tartom, hogy olyan emberekkel kommunikáljunk, akik értenek minket, és nem kell elmagyaráznunk minden egyes beszélgetéskor, hogy min megyünk keresztül.  Ha ez nem volna, összeroppannék.” 

A transzneműek nem várnak el megkülönböztetett bánásmódot – de azt igen, hogy emberszámba vegyék őket, és miközben a világon egyre több ország kormánya tudatosan, társadalmi szinten kezeli a transzneműeket sújtó diszfóriát, ne visszafelé lépegessünk az emberi jogok létráján. „Ez nem csak politika – ez emberi jogfosztottság, és bármelyikünk ajtaján kopogtatott épp, abban reménykedni, hogy személyesen téged nem érint majd, nem segít sem rajtad, sem másokon. 

Nem jó stratégia, hogy addig várunk, míg a jogfosztottság, a kirekesztés minket is utolér, és amíg csak másokkal történik meg – legyen szó politikáról, vagy a mindennapi életről, munkalehetőségekről –, amíg nem tapasztaljuk a saját bőrünkön, addig nem veszünk tudomást a bántalmazásról.

A »nem az én dolgom« nem jó tanácsadó: ma a transzneműek emberi jogai kerülnek veszélybe, de ha egy kormány ezt képes megtenni egy közösséggel, megteheti bármelyik másik, a megszokottól eltérő réteggel is,

és mikor már senki sem marad, aki melléd állhatna, mert mindenkit ellehetetlenítettek, már késő lesz felemelnünk a hangunkat” – mondja, és hozzáteszi: korábban sem érezte magát biztonságban Magyarországon.

Ez pedig nemcsak a mindennapi közegre, de a művészeti szférára is igaz: „Sem a színház, sem film, sem a zeneipar nincs készen ránk. Ki merem ezt mondani, mert sem élni, sem dolgozni nem tervezek hosszú távon, Magyarországon.” Ahogy ő fogalmaz, nem tud, és nem is akar egy olyan atmoszférában megtanulni boldogulni, ahol sokaknak nemhogy nem érdeke az elfogadás és befogadás, de még örülnek is neki, ha másoknak, akikkel nem tudnak azonosulni, rossz. 

„Én nem magyarországi elismertséget keresek, még csak nem is mindenáron szerepelni vágyom, hanem művész szeretnék lenni, és üzenetet közvetíteni. Ehhez pedig tanulnom kell, de hogyan tanulhatnék, ha nincs, aki tanítana, ha nem segít senki?” – veti fel a kérdést. Miután megkapta az ösztöndíjat, összehozott egy kiállítást és előadást egy színházi csapattal, amelyek a személyes tapasztalataiból táplálkoztak, majd felismerte: 24 évesen nem várja el magától, hogy minden sikerüljön elsőre – ám Magyarországgal kapcsolatban túl sok tüske van a lelkében. 

„Úgy kimerültem a harcban, hogy még itt, a kis berlini karanténomban is úgy érzem magam, mint egy nyolcvanéves öregasszony, és annyi keserűség van bennem, hogy abban sem vagyok biztos, turistaként képes lennék hazautazni.” Adél válasza a traumákra az volt, hogy elfogadta: „Ha nem itt, akkor majd máshol”: decemberben költözött vissza Berlinbe. Januárban egy berlini queer-partin lépett fel, egy Britney Spears-dalt énekelt, gitárkísérettel. „Végre úgy tudtam ott állni, hogy éreztem és éreztethettem, ami, és aki én vagyok. Nekem fontos a szexus és a nemiség kifejezése és hatása másokra. Jól éreztem magam, és a közönségnek is tetszett. Egy ügynökség is belejelentkezett, hogy szeretnének képviselni, és a Magyarországon bemutatott színdarabot is szeretném újra bemutatni egy támogatóbb közegben. Most viszont, amíg leállt a világ forgása, és minden színház bezárt, angolul és németül tanulok, itthon, egyedül.

Hajlamos vagyok a nehézségek, a rossz hírek súlya alatt megtörni, ilyenkor pedig édesanyám hangja, az ő nevelése segít visszatalálnom a jobb önmagamhoz. Hihetetlen asszony, és nagyon szerencsés vagyok, hogy ő az anyukám. 

Amellett, hogy sosem korlátozott, leránt a földre, ha kell, és nekem néha nagyon kell.” 

Majd hozzáteszi: „Tudom, hogy egyedül kell megtalálnom a helyes utat, de ő olyan csodálatos anya, hogy akkor is érzem a szeretetét, amikor nincs velem.” Bár Adél nehéz helyzetben van, még mindig a szerencsésebbek közé tartozik: nem mindenki mögött áll támogató szülő, és rengetegen vannak, akiknek egyetlen ember sincs az életében, aki a szemébe mondaná: „Nincs veled semmi baj – a baj azokkal van, akik bántanak.” 

Mindenkor, de most különösen fontos kiállnunk értük. Ha te is egyetértesz, kérlek, írd alá a petíciót ITT, és ha megfogalmazod gondolataidat a témában a közösségi média felületeiden, használd a #toroljeka33ast hashtaget – mert mindannyiunknak joga van a méltósághoz és biztonsághoz, a kormány feladata pedig az, hogy ezeket biztosítsa nekünk, nem pedig az, hogy elvegye tőlünk. 

Steiner Kristóf 

Képek:  Szász Zita Laura