Sacramento külvárosában vasárnapi ebédre vártak. Leparkoltam, felsétáltam a kapuig, kezemben valami fehérborral a Napa völgyből és becsengettem. Egy törékeny, csillogó szemű, ősz hajú idős hölgy üdvözölt széles mosollyal, magyarul. Bemutatkoztam, elmeséltem, hogy arra az egyetemre járok, ahol a fia is tanít, ő adta meg a telefonszámát azzal, hogy az édesanyja biztosan nagyon örülne, ha magyarul beszélgethetne valakivel a szakmájáról. Én is fotográfiát, grafikát tanultam, magyarul is tudok, elvégre ez az anyanyelvem. Paprikás csirkét főzött nokedlivel, tejfölösen, ahogy szeretem.

Ahogy körülnéztem nála, sok ismerős fotót láttam szerteszét a lakás minden pontján. Aztán eszembe jutott egy régi könyvsorozat, amelyet kiskoromban rengeteget lapozgattam. Néztem a fekete-fehér, rosszul kalibrált fotónyomatokat, talán páran emlékeztek még rá, ez volt a Képes Történelem sorozat. „Igen” - mondta a mosolygós hölgy. „Sok képet küldtem haza, de nem mindig voltam tisztában azzal, mi lett a sorsuk. De mindegy, örültem, hogy megjelentem otthon is.”

Minden egyes képe egy történet az életről, és az ő életéről. Az ősz hajú, mosolygós hölgy, Ata Kandó életéről, aki együtt alkotott Robert Capával, Faludy Györggyel, Goda Gáborral Párizsban. És én azonnal a hatása alá kerültem ennek az izgalmas asszonynak.

Dior fotózáson, Montmarte, Párizs

„Éppen Jack Londonról készülök könyvet készíteni, lenne kedved segíteni, asszisztálni, modellt állni?"– kérdezte tőlem aznap délután. És ki mondhatna nemet egy ilyen felkérésre? Így együtt jártuk Napa völgyet és Oaklandot, ahonnan Jack London származott, és ahol alkotott. Az akkor 80 éves Ata egy Leica géppel kattogtatott, autó tetejére mászott, hasalt, bármire képes volt egy jó fotóért. Közben egyfolytában mesélt a családjáról, férjeiről, magyarságáról.

„Édesapám Tolsztojt, Dosztojevszkijt fordított. Amikor öt év orosz hadifogság után hazatért, a Horthy-időkben nem vették vissza latin–magyar–történelem szakos tanárnak. Édesanyám Beke Margit író, műfordító, nyolc nyelven beszélt, imádta Ibsent és a skandináv irodalmat. Ki tudja, lehet, hogy ezért kötöttem ki végül Hollandiában.”

„Miért Ata?”, kérdeztem rá különleges nevére. „Mert apám fiút szeretett volna, Attilát, így lettem Ata.” Beszélt Szentendréről, a gyerekkoráról, majd korai házasságáról Kandó Gyula festővel, aki a híres villamosmérnök, Kandó Kálmán unokaöccse volt. Ata szerint, ha a háború nem szól közbe, Gyulából világhírű absztrakt festő lehetett volna, egy magyar Paul Klee vagy Kandinszkij. De a háború mindent felülírt. A férfi rengeteget harcolt azért, hogy feleségének ne kelljen nélkülöznie. Párizsból papírok nélkül toloncolták őket haza, öt napot utaztak marhavagonokban.

Fiát, Tamást már Budapesten szülte egy üres kórházban, bombatámadás idején, a férje a lábát is lejárta, mire talált egy bábát, aki végül hajlandó volt segédkezni. Gyula nem volt zsidó, így könnyen mozgott a városban a fasizmus idején. Zsidó családok tucatjait bújtatták és mentették meg Auschwitztól, amiért Ata Kandó 1999-ben megkapta a Világ Igaza kitüntetést Jeruzsálemben. A háború végét végül a Balaton környékén vészelték át. Orosz katonák szálltak meg náluk, hónapokig félelemben tartva a családot. Volt, hogy részegen támadtak Atára és testvérére, életüket a matematikus nagypapa Beke Manó mentette meg. Húgát a háború végén, 1945-ben veszítette el, amikor a 19 éves lány aknára lépett.

Tamás a Sacramentói egyetemen tanít szociológiát és kriminológiát, ikerlányai pedig mindketten a táncművészettel foglalkoznak, egyikük Angliában, másikuk Andalúziában. „Tamás 19 évesen hagyta el Hollandiát, hogy a saját lábára álljon, én 1979-ben követtem, mert sokat betegesedtem, és a fiam azt mondta, a kaliforniai levegő jót fog tenni nekem. Azóta itt vagyok.”

Ata Kandó második féjével, Ed van der Elskennel, a holland fotóművészet fenegyerekével Párizsban ismerkedett meg, ahol gyermekeivel már egyedül álló anyaként próbált boldogulni. Robert Capától kapott kamerát és munkát, így tudtak megélni. Később elismert divatfotós lett, de ezért a témáért sosem rajongott annyira. „Sokáig voltam szegény, de megtanultam boldogulni,” emlékezett vissza. „Ed is nagyon szegény volt, 12 év volt köztük, rengeteget tanult tőlem, sok képe úgy jelent meg az ő neve alatt, hogy valójában én készítettem, nem fontos, előfordul az ilyesmi..." Hollandiába költöztek, de öt év házasság után végül szétváltak útjaik, Atának ismét egyedül kellett boldogulnia.

Ed van der Elskennel, Párizs, 1953

Munkái közül két könyvére a legbüszkébb. Az egyiket gyermekeiről fotózta egy svájci nyaralásuk alatt, és az „Álom az erdőről” címet adta neki. Fia, az akkor 14 éves Tamás írta hozzá a szöveget. Voltak könyvesboltok, amelyek nem voltak hajlandók árusítani, mert rejtett szexuális utalásokat véltek felfedezni benne.

Részlet Kandó Ata Álom az erdő című albumából, 1957

A másik album anyagát, amely a Könyv cím nélkül nevet viseli, 1956-ban fotózta barátnőjével, Violette Corneliusszal. Az osztrák-magyar határ mentére siettek, ahol magyar menekülteken próbáltak segíteni, akkor készültek a képek. „Úgy gondoltuk, ha gyerekeket fotózunk és próbálunk semlegesek maradni és elkerülni a politizálást, akkor könnyebben kiadják könyvünket. Számításaink beváltak, mi magunk sem hittük el, mekkora sikere lett a könyvnek. Negyedmillió dollárt gyűjtöttünk össze, a pénzt pedig magyar menekült gyerekek kapták.”

1956. november 10. és 20. között készült felvételek

Ata kalandos élete egy venezuelai kanyart is vett, amikor 1961-ben Caracasba utazott, egy manöken barátnője meghívására. A nő az egyik legnagyobb francia építész-zseni, Le Corbusier indián származású asszisztensének a felesége volt. Egy véletlen és egy francia pap révén a dzsungel közepén találták magukat. Olyan emberek között, akik azelőtt még soha nem láttak fehér nőt. „Ahhoz, hogy maradhassak és fotózhassam őket, előtte egy sátorban anyaszült meztelenre kellett vetkőznöm,” mesélte nekem. „Csak ezután hitték el, hogy nő vagyok."

Indián, a Yanomami törzs tagja, 1961

Négy évvel később még egyszer visszatért az Amazonas vidékére, ami meghatározó szakasza lett fotós pályájának. Rengeteg képet készített az indián törzsek életéről, amelyek közül sok a British Múzeum képtárába is bekerült. Ata Kandó összesen 60 országban állított ki, és ennél is több helyen publikálták képeit. Nem csoda, hogy olyan ismerősnek tűntek azok a fotók abban a kaliforniai házban...

Kandó Ata Gaijiro indiánok között, 1965

Dél-Amerikában, Peruban veszítette el a hallása nagy részét is, amikor másodszor utazott a térségbe. „Felkéredzkedtem egy bálnavadász hajóra azzal, hogy fotózni szeretném az óceánt. Megengedték. Végignéztem, ahogy embertelen körülmények között gyilkolják a bálnákat,” borzongott bele még évtizedekkel később is. „Ágyúval bombázták, majd a hajóra vonszolták és széttrancsírozták őket, hogy a halakat etessék a húsukkal. Miközben fotóztam, valószínűleg egy kis darab bálnatetem kerülhetett a fülembe. Borzasztó fájdalommal járt, és maradandó károsodást okozott." A bálnavadászaton készült képeiből Ata végül 2008-ban adott ki albumot, The Living Other címmel. A könyv bevételével egy állatvédő alapítványt támogatott.

Bálnavadászat, Peru, 1965

A 101 éves Ata a mai napig aktívan él. 1999-ben elhagyta Amerikát és lányához költözött Angliába, majd két évvel később visszatért Hollandiába. Egy idősek otthonában lakik, és 70 év távollét után is tökéletesen beszél magyarul. Gyermekeivel franciául, unokáival angolul kommunikál. Magyarországi barátaival e-mailen tartja a kapcsolatot.

Ki gondolta volna ott, azon a sacramentói vasárnap délelőttön, hogy ekkora kincset találok az ajtó másik oldalán! Egy élő legenda, egy igaz ember barátságát.

Ata fotója Ujvári Beáról

 

Ujvári Bea

grafikus-dizájner