1. Mert megadja szentimentális lelkünknek azt, ami jár neki

Vannak ezek az (oké, oké, általunk is) túl gyakran használt jelzők. Tudjátok, azok, amelyekre garantáltan bejön a kattintás; szívfacsaró, szívmelengető, szívszaggató... na, ezek. Szóval anélkül, hogy túlhasználnám itt a nyálas jelzőket, ez a sorozat tényleg szívfacsaró, szívmelengető és szívszaggató. Egyszerre. (De legalább most nem írtuk bele a címbe.) Nem véletlen, hogy olyan jól áll a filmes oldalakon (Rotten Tomatoes: 89%, IMDB: 8,9 pont). Betölt ugyanis egy sötét, fájó űrt. Azt, ami a Szívek szállodája (Gilmore girls) és a Vásott szülők (Parenthood) megszűnése után maradt bennünk. Szóval, megvan az új guilty pleasure!

2. Mert jó iparosmunka

Igaziak a karakterek, a konfliktusok, a párbeszédek. Jól van fényképezve. Megbízhatóan stabil a színészi játék. Külön piros pont a Chrissy Metz–Chris Sullivan párosért. Hirtelen nem is jut eszembe olyan főműsoridőben adott sorozat, amelyikben ennyire magától értetődően simult bele az egész sztori szövetébe túlsúlyos emberek története. (Ráadásul, amikor Metzet felhívta az ügynöke azzal, hogy megkapta Kate Pearson szerepét, állítólag nem egészen egy dollár volt a bankszámláján. Szóval, a szakadék széléről rántotta vissza a színésznőt ez a sorozat. Éljen!) A Rólunk szól-ban nincs semmi olyasmi, amiért föl kellene ütni a szinonima szótárt. Nem akar leglegleg lenni. És mégis pont azt a hatást éri el, amit kell, pont úgy, ahogy kell. Ennyi, nem több, és nem kevesebb.

Chrissy Metz (Kate) és Chris Sullivan (Toby)

3. Mert nem is emlékszem, mikor láttam utoljára ilyen jó pilotot

De tényleg. Az a csavar a legelső rész végén... hát, kész voltam tőle teljesen. Pedig nem lőttek le benne senkit, nem volt benne leszbiszex, vámpírcsók, vagy Fehér házi intrika. Ha a sorozat további részei is tartják a színvonalat, akkor az anyacsatorna, az NBC nagyon jól tette, hogy berendelte belőle a második és harmadik évadot is, méghozzá egyszerre.

4. Mert... katarzis, sírás, helló!

Lehet, hogy nem menő beismerni, de imádom, hogy ezen a sorozaton olyan jól lehet bőgni. Nem könnyezni, nem párás szemmel bólogatni, nem elszoruló torokkal levegőért kapkodni, hanem taknyot-nyálat egybefolyatósan, jóízűen, hangosan felzokogni. Én már láttam majdnem a teljes első évadot eredetiben, és ígérem: ha nem is minden részben, de a legtöbb epizódban eljön a pont, amikor ki lehet engedni a fáradt gőzt, egy jó szaftos sírás formájában.

5. Mert... üdvözöllek öcsém, ez itt a való világ

Persze, tudom jól, hogy a televíziózás szemfényvesztés, hogy amit a képernyőn látsz, jó esetben is csak a valóság dramatizált változata. Ha egyáltalán van bármi köze hozzá. Meg egyébként is, mi köze egy amerikai sikersorozatnak a mi kis magyar valóságunkhoz? Ha így kérdezed, akkor nem sok. De ha úgy, hogy mi közünk nekünk az élethez, a halálhoz, a betegséghez, az egészséghez, gyerekvállaláshoz, örökbefogadáshoz, szerelemhez, családhoz, szülőkhöz, szakmai kudarchoz, sikerhez, igazságérzethez, önmagunkért és másokért való kiálláshoz, önbecsüléshez... szóval, ehhez az egész rongyos élethez, na, akkor meg minden. Ez a mi zombimentes, vegyes testalkatú világunk.

+1

Milo Ventimiglia

Nem írok ide semmit. Ha a fotó nem elég, mert nektek a külcsín semmi, csak a belbecs, akkor nézzetek utána. Milo ugyanis telis-tele van belbeccsel! Mindenki másnak itt egy videó a végére, amelyen Milo a Rólunk szól egy külső forgatása közben észreveszi, hogy egy közeli házban épp a sorozatot nézik, és meglepetésképpen beköszön hozzájuk. Imádni való.

Íme:

This Is Us - You never know who's watching you watch This... | Facebook