Orchidea csalánjelmezben – Charlotte Gainsbourg 50 éves

–

Mielőtt rátérnénk, miért lehet nem azért szeretni, amibe beleszületett, hanem önmagáért, elkerülhetetlen, hogy elhelyezzük őt a francia csillagok egén, ami számunkra a fantazmagória kategóriája, neki viszont ezek a hétköznapjai. 

Az apa

Serge Gainsbourg, (róla is írtunk nemrégiben, olvassátok el ITT) a XX. század második felének egyik leghíresebb-hírhedtebb szerző-énekese, költő, aki filmszínészként és rendezőként is kipróbálta magát. Van, aki szerint korának Baudelaire-e volt, mások felháborodtak a jó ízlés határán billegő és azon is túli provokációin és viselkedésén. Egyértelmű, hogy szexuális utalásokkal és abszurd szójátékokkal teli lírája, egyre súlyosbodó alkoholizmusa és ennek kendőzetlenül, élő tévéadásban megnyilvánuló jelei megosztó személyiséggé tették.

Közeli ismerősei, barátai és családtagjai szerint a provokatőr felvett imázsa alatt (amelyet ő maga Gainsbarre-nak nevezett) egy érzékeny, gátlásos lélek húzódott meg.

Valahol mindig az a csúnyácska, elálló fülű kisfiú maradt, aki kiskamaszként hordta a maga kis sárga „seriffcsillagját” (ahogyan ő hívta), aki volt, hogy egyedül töltött egy erdőben az éjszakát a Gestapo elől elbújva, és akinek később sajátos szexepilje olyan szexszimbólumokat vett le a lábáról, mint Brigitte Bardot.

Az anya

Jane Birkin brit művészcsalád sarja, színésznő, énekesnő, aki néhány kisebb angol filmszerep (például a Nagyítás egyik manökenje), egy rövid házasság és egy ebből származó lány, Kate születése után Franciaországban próbált szerencsét. Itt hamarosan találkozott Serge Gainsbourg-ral, akinek 12 évnyi együttélést, szenvedélyes, fúziós szerelmet, közös lányukat, Charlotte-ot, és túlzás nélkül állíthatjuk, hogy zenei karrierjét, illetve kvázi életfeladatát, a „Múzsát” köszönheti.

Párosuk, illetve családjuk a hetvenes évek francia médiájának egyik legfelkapottabb témája lett. Charlotte később úgy fogalmazott, hogy

neki teljesen természetes volt, hogy a reggeli kakaó fogyasztása közben fotózták, számára nem jelentett különbséget, hogy ez a családi fotóalbum vagy a Paris Match számára készült.

Viszont az a tény, hogy szülei gyakran nem sokkal azelőtt értek haza éjszakai mulatozásukból, mielőtt ő felkelt volna, hogy iskolába induljon, nem segítette elő a harmonikus gyermeki lélekfejlődést. Anyja 1980-ban kiszállt e szenvedélyes, nehéz házasságból, de kapcsolatuk Gainsbourg-ral nem szakadt meg, csak átalakult. Később Jacques Doillonnal való kapcsolatából megszületett harmadik lánya, Lou is.

Charlotte tinédzserként és fiatal nőként rendkívül gátlásos volt. 

Saját magát egyfajta rút kiskacsának látta, egy csupa gyönyörű és karizmatikus emberből álló családban. Tizenkilenc évesen egy szakítás, majd hamarosan apja váratlan halála mélységesen megviselte, emlékei szerint gyakorlatilag szinte megnémult. A tragédiák után rámosolygott a szerencse: egy forgatáson találkozott Yvan Attallal, akivel 1991 óta alkotnak egy párt, három gyermekük is született. Az újabb magánéleti mélypont 2013-ban jött el, amikor nővére, Kate Barry fotográfus öngyilkos lett. Ekkor családjával – egyfajta menekülésként és névtelenséget biztosító közeget keresve – New Yorkba költözött. Mint látjuk, a csillogás nem feltétlenül jelent könnyed életet, ugyanúgy lehet drámákkal tűzdelt, mint bárkié. 

A színésznő – A kamera felszabadító hatása

Amilyen visszahúzódó volt korábban a magánéletében, színésznőként, ha a szerepe megkívánja, szabadon eljátszik szinte bármit.

A tény, hogy Catherine Deneuve mellett kezdte filmes pályáját, talán magyarázható azzal, hogy „jó helyre született”, de az már kevésbé, hogy tizenöt évesen elnyerte a legígéretesebb színésznőnek járó César-díjat („A csitri” főszerepéért), amelyet az izgulástól és megilletődéstől zokogva vett át.

A kevés igazán kétnyelvű színésznő egyikeként párhuzamosan épül pályája franciául és angolul, bár Franciaországban ismerik igazán. Teljességre törekvés nélkül idézzünk fel néhány érdekes vagy jelentős pillanatot eddigi filmes életművéből. Fiatalon olyan rendezőkkel dolgozott, mint Bertrand Blier, Agnès Varda, Franco Zefirelli, Alejandro Inárritu vagy Wim Wenders. Férje, Yvan Attal eddig hatszor rendezte, (első alkalommal a beszédes című Színésznő a feleségem című filmben, amelyben – mily meglepetés!- egy Charlotte nevű nőt játszott, aki Yvan felesége.) Többek között neki is köszönhető, hogy Charlotte a komikus vénáját is megmutathatta.

Kedvenc partnereként egyszer Sean Pennt említette, akivel a 21 gramm című alkotásban dolgozott együtt, és lenyűgözte az amerikai férfi intenzív színészi ereje, jelenléte. Nemzetközi szinten az igazi ismertséget azonban a Lars von Trierrel való együttműködés hozta el számára: 2009-ben az Antikrisztus főszerepéért a legjobb női alakításért járó díjjal jutalmazták a Cannes-i Filmfesztiválon. Ezt követte közös munkaként a Melankólia (2011) és a Nimfomániás (2013). Együttműködésük azért is tartozik a ritkaságok közé, mert a dán rendező híres arról, hogy amilyen megtiszteltetésnek érzi egy színésznő a felkérést egy forgatásra, olyan messziről elkerüli utána: így járt Björk, Kirsten Dunst vagy éppen Nicole Kidman is. Charlotte Gainsburg-nak is igencsak át kellett ugrania saját árnyékát, a szélsőségesen erőszakos és botrányt kavaró szexjelenetek miatt. Ki-ki vérmérséklete szerint megítélheti, el bírja-e viselni látványukat, de ami bizonyos, hogy senkit nem hagynak közömbösen. Charlotte Gainsbourg mindenesetre hajlandó volt többedszerre is együtt dolgozni a hírhedt rendezővel, s noha a forgatás idején szenvedett ő is, akárcsak a dán filmes, aki szerinte is őrült némileg, a maga részéről elfogadta őt.

Az énekesnő saját hangja

Serge és Charlotte Gainsbourg első duója a Lemon Inceste című szám volt, amely mind címével, mind szövegével, mind a videóklipjével skandalumnak számított a maga idején. Egyszerre borzolta a kedélyeket a vérfertőzés és a Lolita-tematika áthallása. Bevallom, mai szemmel nézve zavaró ez a mezsgyén billegés. Charlotte azonban azóta is játssza ezt a számot, és mindig egyértelműen állítja, hogy itt egy tiszta és mindent átható apai szeretetről van szó.

Első önálló lemeze, a Charlotte for ever 1986-ban jelent meg az azonos című filmmel egyetemben, a zenei producer, valamint a rendező szerepét egyaránt apja vállalta magára. Ezután egy közel két évtizedes szünet következett – amely apja halálával is összefüggésben lehetett – néhány jótékony fellépést leszámítva (a Resto au cœur rendezvényein). Jellemző azért, hogy még így, valós, aktív saját zenei karrier nélkül is lehetett itt-ott hallani a hangját, például Madonna 2000-es lemezén (a Cementkert című filmből egy rövid bevezető). Aztán Charlotte Gainsbourg visszatalált a muzsikához, és 2006-2011 között három önálló lemezzel is jelentkezett.

Serge Gainsbourg halála után lányának sokáig még az is nehezére esett, hogy apja hangját hallgassa felvételein. Az pedig, hogy az ő nyomdokaiba lépjen, sokáig szóba sem kerülhetett.

Amikor pedig újra énekelni kezdett, szinte csak angolul tette, ezzel is távolságot tartva apja nimbuszától. Van azonban, amire nincs ráhatása: hangja kísértetiesen emlékeztet anyja, Jane Birkin enyhén fátyolos, melegebb hangszínére, annak jellegzetes angol akcentusa nélkül. 

Ha Charlotte valamit elkezd, szinte mindig jó társaságban teszi: lemezein olyan nevek tűntek eddig fel közreműködőként, mint a Depeche Mode, Beck, a Divine Comedy vagy a Daft Punk. Nővére halála után ismét időre volt szüksége, hogy feldogozza, megfogalmazza a veszteséget, 2017-ben adta ki következő, Rest című lemezét, amelynek egyik számát nem más szerezte, mint Sir Paul McCartney. Azt hiszem, ebben az esetben nem rosszindulat azt feltételezni, hogy valóban nem mindegy, mi a családnevünk és kik szerepelnek a saját vagy az ügynökünk telefonkönyvében. Ezen az albumon több dalt is franciául énekelt. Számos interjúban is elmondta, hogy ekkorra érezte úgy: bálványozott apa nyelvén is megszólalhat, énekelhet. Már nem félt az összehasonlítástól, noha ő maga egyáltalán nem tartja magát az apjához mérhetőnek. Ráadásul, míg egy filmben azt csinálja, amit kérnek tőle, a zene teljesen az ő alkotása, belőle jön és a saját képére formálhatja. Legközelebbi lemeze 2022-re várható.  

 

A diszkrét divatikon

Amikor „a párizsi nő” mítoszát emlegetik világszerte (erről is van egy korábbi írásunk, olvasd el ITT), Inès de la Fressange mellett a negyvenes generációból az egyik legtöbbet emlegetett név Charlotte Gainsbourg-é. Itt most felejtsük el a kiskosztümöt és a piros svájcisapkát. Ő valóban egy mai, vérbeli párizsi minta: első blikkre „semmi különös” – és mégis pontosan eltalálja azt a látszólag hanyag, rockos, androgün eleganciát, amit nagyon sokan szeretnének utánozni. Alapruhatára nem különösebben színes: fekete, fehér, szürke, kék, néha egy-egy színfolt. Farmer, némi fekete bőr, a hosszú lábát kiemelő, rövid szoknya, esetleg áttetsző anyagok. A francia divatmagazinok mégis rendszeresen elemzik öltözködésének jegyeit. Stílusérzékét anyjától örökölte, aki szintén a „természetes szépség” egyik érettebb képviselője, ő ihlette a Hermès luxusmárka egyik legsikeresebb darabját, a Birkint, ahogyan egy brit niche-parfümház, a Miller Harris L’Air de rien illatát is. Charlotte Gainsbourg arcát számos nagy divatház kampányában láthattuk már viszont (Gérard Darel, Saint Laurent, Louis Vuitton).

Saját külsejével egyre inkább kibékült: a csúnyácska, gátlásos tinilány, aki utálta nagy orrát és kicsi mellét, ma már elfogadóbb önmagával, néha még szereti is örök „fiatal lány” alakját.

A 2020-as lezárások hosszú időre elválasztották szerettei egy részétől, így egy éve Charlotte Gainsbourg és családja visszaköltöztek a francia fővárosba. De ez a visszatérés nem csak fizikai, szimbolikus is. Mintha Charlotte végre feldolgozta volna származása súlyát, és hozzá mert nyúlni szülei örökségéhez. Az elmúlt években anyjáról forgatott egy dokumentumfilmet, amelyet Jane Charlotte szerint (Jane par Charlotte) címmel július elején mutattak be a Cannes-i Filmfesztiválon. Rendezői debütálása kedvező kritikai fogadtatásra lelt, és anyjával is sokkal intimebb viszonyba került az eddigi szemérmes imádat után.

Másik nagy döntése a Gainsbourg-rajongóknak szerez örömet. Apjának 1991-es halála óta üresen álló, Jim Morrison sírjához hasonló zarándokhellyé vált házában (a párizsi 5 rue de Verneuil alatt) emlékmúzeumot alakít ki, és még az idén megnyitja a publikum előtt.

A csitri lassan magabiztos nővé válik, az imádott szülők körülrajongott gyermeke lassan kezdeni tud valamit ezzel az egyszerre nagyszerű és nyomasztó csomaggal. Egyszer az apja azt mondta róla, lánya olyan, mint egy orchidea csalánjelmezben. Az ötvenesztendős Charlotte végre orchidea: egyre nyíltabban, felszabadultabban mosolyog. Kívánjunk neki könnyed születésnapot!

Kis Zsuzsa

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/Stephane Cardinale – Corbis