A csúnya fiúknak is van szívük – Serge Gainsbourg-ra emlékezünk

–

Az én Gainsbourg-m

Hetvenes évek, Budapest, rádió: „Je t’aime, moi non plus” („Szeretlek, én sem”), nem mintha akkoriban, gyerekként egy szót is értettem volna belőle a „zsötem”-en kívül, de az szöveg nélkül is átjött, hogy valami titokzatos, felnőttes és izgalmas dologról van szó.

Kétezres évek eleje, Párizs: az autóban hallgatjuk Serge Gainsbourg-t. Bonnie és Clyde.

Már értek minden szót, tudom, hogy nem rólunk szól, de mégis rólunk szól, mert hát ki nem érzi azt szerelmesen, hogy ketten vagyunk a világgal szemben, és minden rólunk szól?

Jött aztán persze nemsokára a „Je suis venu te dire que je m’en vais” („Jöttem, hogy szóljak, hogy elmegyek”), és később „Le poinçonneur des Lilas” (A Lilas-metróállomás jegykezelője), ezt egy gyűlölt munkahelyre menet minden reggel dacosan énekeltem vele: 

Azt mondják, méltatlan munka nincs

Én jegyeket lyukasztok itt.

De egy nap itt hagyom, bármibe kerülne

És ha túl késő, akár lábbal előre.

Kis lyukak, kis lyukak, sok-sok kicsi lyuk

Meghúzom a ravaszt, ha belebolondulok,

Csinálok egy utolsó, kicsi lyukat,

És egy nagy lyukba tesznek belé,

Ahol lyukakról nem hallok többé.

Egy XX. századi ikon

Lucien Ginsburg már harminc éve nem hall lyukakról… sem.

A Lucien nevet hamar lecserélte („olyan fodrászinas-hangzása van”, mondta) az orosz gyökereket hangsúlyozó Serge-re, és az eredeti Ginsburg családnevet is megfejelte két magánhangzóval (amiben az angol festő, Gainsborough iránti rajongása is szerepet játszott). Saját bevallása szerint azért, mert gyerekként az iskolában bántotta, hogy származására utalva a tanárok állandóan eltorzítva, kiforgatva ejtették ki a nevét, hogy gúnyolják duplán hátrányos helyzete miatt: orosz bevándorlók gyermeke és zsidó…

Édesapjától örökölte a festészet és a zene iránti érdeklődést, ami hamarosan az irodalomra, főként a költészetre is kiterjedt.

A festészetet egy idő után feladta („elhatároztam, hogy ha harmincéves koromig nem jutok sehová, nem találom meg a saját stílusomat, abbahagyom”), de dalszerzőként, előadóként különlegesen gazdag életpályát futott be. Saját diszkográfiája, a más előadóknak írt dalai és filmzenéi önmagukban is lefedik a XX. századi francia könnyűzene nagy területét, emellett több mint harminc filmben játszott, és nem keveset rendezett is. Televíziós sorozatokban szerepelt, prózát és verseket is írt dalain kívül.

Hatása három évtized után is érződik a popkultúrában, nemcsak francia, de külföldi zenészek is bevallottan inspirálódtak belőle.

A klasszikus zenétől a progresszív rockon, a jazzen, reggae-n, a funkon, a rapen és a sanzonokon át az afrikai-kubai zenéig minden műfajban alkotott.

A csúnya fiúknak is van szívük

Zenei és irodalmi tehetsége azonban önmagában még nem tette volna azzá az ikonná, akinek hatása a mai napig kikerülhetetlen. Kellett hozzá egy különleges, megosztónak mondható személyiség is, ami – akár imádták, akár felháborodtak rajta – senkit nem hagyott hidegen. Gátlásos és provokatív, érzékeny és arrogáns, látnok művész és komplexusokkal küzdő, „csúnya fiú”, aki egész életében, minden produktumával és többé-kevésbé tudatosan felépített botrányos imázsával tetszeni és bizonyítani akart.

Fiatal férfiként a sokszor saját maga által is kifigurázott, előnytelen külseje miatt a Baudelaire-féle, a szerelemben mindig vesztes, megcsalt, romantikus hős, az elátkozott költő szerepében tetszelgett.

Eredendő félénksége, gátlásossága (ki hinné!) kompenzálására és az első visszautasítások hatására cinikus, nőgyűlölő figuraként „alkotta meg” önmagát, de ez csak póz volt: valójában senki sem szerette jobban a nőket nála. Két házasságon volt már túl 1967-ben (és két gyereke született), amikor a szexszimbólum Brigitte Bardot-val folytatott három hónapos (86 napos, ahogy szerette pontosítani) románc megerősítette a „csúnya fiút” abban, hogy „elátkozottsága” már a múlté, legalábbis a nőügyekben.

1968-ban aztán eljön az életét meghatározó nagy szerelem.

Jane

Pierre Grimblat a Slogan (Szlogen) című, Serge-zsel forgatott filmjében Jane Birkin angol színésznő kapta meg a női főszerepet, aki előtte nem sokkal vált el férjétől. Ahogy Jane mesél a Serge-zsel való első találkozásáról, az jól jellemzi Gainsbourg komplex személyiségét:

„Arrogáns volt, mindenben problémát talált a forgatáson. Undok volt velem, nagyon kellemetlenül éreztem magam. Ráadásul szerelmeseket játszottunk, és meztelen jelenetünk is volt egy fürdőkádban, nagyon kínos volt.”

A két szereplő közti látható feszültség oldására Grimblat vacsorázni küldi őket együtt, és itt megtörik a jég.

„Serge tiltakozott, ennek ellenére magammal húztam a táncparkettre, lassúztunk, és ő a lábamra lépett. Akkor értettem meg, hogy az arroganciája a félénkségét leplezte, és hogy milyen összetett személyiség. Valójában édes volt. Vicces, kedves, gondoskodó.”

„Az az este emlékezetes maradt. Elvitt utána a Raspoutine-ba, ahol orosz zenészek játszottak. Amikor már szálltunk volna be a taxiba, az oroszok a járdán játszották Sibelius »Szomorú keringőjét«, és Serge százfrankosokat tűzött a hegedűjükbe. Aztán egy dél-amerikai zenés helyre mentünk, ahol egy fantasztikus zongoristával, Joe Turnerrel játszott négykezest, és beszállt gitározni a dél-amerikaiakhoz. Végül a vásárcsarnokban kötöttünk ki hajnalban, ahol a hentesek pezsgővel koccintottak vele.”

„Nem tudtam még, hogy költő, de már teljesen más szemmel láttam őt, és szinte beleszerettem. Amikor megkérdezte, hogy hazavigyen-e, nagy bátran nemet mondtam, és vele mentem a Hiltonba, ahol a recepciós megkérdezte, hogy a szokásos szobát adhatja-e… »Basszus, basszus, basszus« – gondoltam… De mire végeztem a fürdőszobában, ő elaludt. Lementem, és megvettem azt a lemezt, amire egész este táncoltunk, bedugtam a lábujjai közé, és hazamentem. Boldog voltam, mert újra kívánatos nőnek éreztem magam miatta, pedig már azt hittem, soha többé.”

Így kezdődött a legendás szerelem, ami nemzetközileg is ismertté tette Jane-t. Számtalan Gainsbourg-dalt énekel el, köztük kifejezetten neki írt albumokat is rögzítettek. Kettősük zeneileg és minden egyéb szempontból is provokáló, „botrányos” dalokkal sokkolt, mint a híres 69, année érotique (69, erotikus év) vagy a női maszturbációról szóló Variations sur Marilou (Variációk Marilou-ra).

A páros gyakran feltűnt a médiában, és hírhedt, emblematikus figurákká váltak mint művész és múzsája.

1971-ben megszületett lányuk, Charlotte. Serge alkoholizálása és önpusztító életmódja azonban egy idő után elviselhetetlenné vált, 1980-ban Jane szakított. Kate Barry, Jane első házasságából született lánya így mesélt erről: „Anya nem bírta tovább, úgy érezte, megfullad, hogy az önpusztításához kell asszisztálnia. Serge nem értette meg, hogy ez már nem egy kapcsolat, hanem csak egy monológ volt”.

Gainsbourg és Gainsbarre

Gainsbourg provokatív oldala az általa megalkotott „Gainsbarre” alakjával teljesedett ki, és Jane távozása után egyre inkább előtérbe került. Doktor Jekyll és Mr. Hyde módjára, Gainsbarre lett a rosszabbik énje: „Quand Gainsbarre se bourre, Gainsbourg se barre” – mondta magáról, „amikor Gainsbarre bepiál, Gainsbourg lelép”.

Gainsbarre, a borostás, részeges, kopott farmerban megjelenő, felpuffadt arcát fekete napszemüveggel takaró, folyamatosan cigarettázó, botrányokat keverő, provokatív figura egyszerre imponáló és taszító. Ami Jane Birkint illeti, ő így nyilatkozott róla: „Nagyon szerettem Gainsbourg-t, de féltem Gainsbarre-tól. A személyiségének ez a két oldala egyre jobban elvált egymástól, és a végén már szinte mindig csak Gainsbarre volt”.

„Gainsbarre” szereplései a médiában szándékosan botránykeltők.

A Whitney Houstonnak élő adásban odavetett „I want to fuck you”, Catherine Deneuve fogdosása közös fellépésükkor, nyilvános kirohanások és agresszivitás, na meg a híres mutatvány, amikor a francia televízió élő adásában egy 500 frankos bankjegyet égetett el, hogy megmutassa, mennyi marad az adók befizetése után…

Ez a szinte karikatúraszerű viselkedés a nyolcvanas években számos talk-show éltető eleme volt, amire kifejezetten azért hívták meg, hogy botrányt és ezáltal nézettséget generáljon. Ő pedig élvezte…

A boldogság?

Egy interjúban megkérdezték tőle: „Sosem akart pozitív, optimista dalokat írni például a boldogságról?”

„Soha. Nincs erről semmi mondanivalóm. Sosem akartam boldog lenni, ez nem érdekelt. Átéltem boldog pillanatokat néhány nővel, de ez az én magánügyem. Nem az életemről mesélek, csak a békétlenségemről, a nyugodt pillanataimról nem. Erről nincs mit mondani. A boldogságot nem kell keresni. Én nem keresem, csak néha megtalálom.”

„Chatterton”

Chatterton öngyilkos lett

Hannibál öngyilkos lett

Démosztenész öngyilkos lett

Nietzsche bolond volt

Én pedig… én sem érzem túl jól magam.

Chatterton öngyilkos lett

Kleopátra öngyilkos lett

Iszokratész öngyilkos lett

Goya bolond volt

Én pedig… én sem érzem túl jól magam

Chatterton öngyilkos lett

Marcus Antonius öngyilkos lett

Van Gogh öngyilkos lett

Schumann bolond volt

Én pedig… én sem érzem túl jól magam.

Őt pedig csak az ötödik szívroham vitte el végleg…

Utóirat: 5 bis, rue de Verneuil

Lánya, Charlotte hosszú idő után végre elszánta magát arra, hogy a legendás, egykori közös otthont a Verneuil utcában emlékhelyként megnyissa a nagyközönségnek. A Covid miatt ez a projekt is késett, de elméletileg még 2021 folyamán látogatható lesz a ház, ahol minden eredeti állapotában maradt, ahogy Charlotte mondja: „Még apja fenekének nyoma is látszik a kanapén…”

 Kádár Andrea

Források: ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/Ulf Andersen