„Nem mész sehova, most jön még a zászlóégetés meg a vérivás!” – Megnéztük a Becsúszó szerelem című filmet

–

A téma önmagában rejti a legfőbb alkotói csapdát: a szubkultúra, amelyről a film részben szól, hasonlóan bármilyen más szubkultúrához, kívülálló szemmel vajmi kevéssé érthető. (Nem mintha bármely szubkultúrának célja volna megértetnie önmagát a kívülállókkal.) Mert amúgy ki az, aki nem találja bizarrnak a goth-öltözködést vagy furának a lepkegyűjtőket? Csakis azok, akiket valamilyen mértékben megérintett a csoport és az ahhoz kapcsolódó szokások, külsőségek, stb. – vagy akik vették a fáradságot, hogy belemélyedjenek a témába.

Ezen a ponton pedig el kell döntenie a rendezőnek, hogy mit akar.

Ugyanis, ha nem dokumentarista jelleggel közelíti meg a témát, óhatatlanul az a kritika éri majd a keményvonalas futballszurkolók irányából, hogy gagyi az egész. Ha viszont minden apró részletre, belső szabályra, szlengre, stb. oda szeretne figyelni, akkor lemondhat arról, hogy közönségfilmet csináljon.

Nagy Viktor Oszkár szerintem tehát elég kockázatos döntést hozott, amikor azt mondta: legyen ez egy klasszikus közönségfilm, de azért ne egydimenziós futballszállal, hanem árnyaltabban egy fokkal, mint várnánk. Nyilván így is lesznek (vannak) fanyalgók, de hát ez egy ilyen biznisz, ahol nagy érzelmek vannak (márpedig a futball ilyen), ott nagy visszhang is várható.

Az alapsztori nekem nem volt túl reális: a fociultra, miután kiderül róla, hogy nem lehet gyereke, örökbe fogad. Azaz csak fogadna, mert az életvitele nemigen kompatibilis a procedúrával, így aztán alternatív megoldáshoz folyamodik, csak épp menet közben beleszeret egy intézetis roma lányba. Didaktikusnak és hatásvadásznak gondoltam, aztán a sztori részletei meggyőztek arról, hogy be lehet ezt úgy csavarni, hogy ne csattanjon irtózatos nagyot a keresztlécen.

Nem nagy titok, hogy szerelmi értelemben hepiend lesz ez (igaz, kicsit más ritmusban, mint azt sejtené a néző az elején), de azért nem szeretnék semmit elszpojlerezni, mert

a film egyik nagy erénye, ahogyan a sablonok hirtelen szétfutnak, és ott találjuk magunkat abban a néhol teljesen kilátástalan, épp ezért „okosba’ megoldós, fogd meg a söröm”-országban, amelyben élünk.

És innentől válik igazán érdekessé a dolog: Ötvös András elkeseredett hadakozása önmagával és a barátnője (Stefanovics Angéla) amúgy jogos haragjával, Gombó Viola Lotti törékeny dacossága vagy épp a folyamat, amelyben fesleni kezd egy barátság, egy közösség és egy egész addigi élet. Van néhány nagyon erős jelenet, amelyekben a rasszizmus hétköznapisága és „természetessége” olyan erővel csapódik a képünkbe, mint egy negyvenről meglőtt labda.

A klasszikus sebhelymutogatós romantikusfilm-klisé is egészen új értelmet nyer Gombó Viola Lotti tálalásában: így lehet néhány remekül megírt mondatban egyszerre sokkolni, nevettetni és mélységesen elszomorítani a nézőt. Gyakorlatilag látleletet adni egy egész társadalomról.

Aztán vannak dolgok, amik kevésbé ülnek nekem: a capo (Thuróczy Szabolcs) családja (feleség: Pelsőczy Réka) például sokkal inkább tűnik egy amerikai white trash-család tükörfordításának, mint egy valódi magyar huligánfamíliának. Már amennyiben beszélhetnénk így, egyetemesen ilyesmiről (nyilván nem). Az ősmagyar nevek is a jellemkomikumot hivatottak erősíteni, de ez nekem nagyon határeset. Az arcfestést szintén kevésbé erőltettem volna, csak ez már végképp messzire vezet a tekintetben, hol húzódik a határ (ha van világos mezsgye) szurkoló, ultra és huligán között. (És mennyire van egyébként helye a fentiek tükrében a címbéli idézetben is tetten érhető öniróniának.)

Mire az ustawkához érünk (ez a szervezett szurkolói csoportok saját szabályai szerint zajló, előre egyeztetett összecsapása), már súroljuk a groteszk határát – de közben ott a jellemfejlődési szál, ami meg leveti magáról a Benny Hill show-t. Az egyensúlyt talán itt éreztem a legjobban elbillenni.

Az nem lehet, hogy hősünk elfejlődik a közösségtől, de közben semmit sem tudunk meg a csoport eredeti érzelmi motivációiról, arról, hogy miért verik véresre egymást „szórakozásból”, stb. – azaz, hogy mit keresett (és mit talált meg) eddig közöttük.

Mert így könnyen levonhatja a néző azt a tanulságot, hogy „na, megjött a karakter esze” – csak nem tartom igazságosnak egy elegáns ütéssel elintézni azt is, hogy egy szurkolói klubnak éppúgy vannak jó, értékes és emberi mozgatórugói, mint bármely más csoportnak. (Hacsak nem számítjuk a csoporttagok sajátos felajánlását, amit szintén nem szpojlerezhetek el.)

Szóval épp ez az egyik bajom a filmmel: egyetlen picike árnyalattal jobban kellett volna „nyomni a kretént”, hogy egyértelmű legyen: az ultrák sztereotipizálása alkotói eszköz, lényegében szembesítés azzal a felszínességgel, amellyel az átlagember a szurkolók felé fordul.

Persze az is lehet, hogy csupán az én naiv illúzióimban létezik olyan film, amelyet megnézve mindenki magán tud röhögni. Az ultrák az állandóan fölbugyogó toxikus maszkulinitáson és a tényleg létező (de nem mindenkinél és nem általánosan létező) fajgyűlöleten, a nézők pedig azon, hogy vajon mennyivel nemesebb az ultrákról egybites, semmirekellő baromként beszélni, mint más csoportokról állítani ugyanezt.

Van mindezek mellett egy nagyon fontos és nagyon vicces jelenete a Becsúszó szerelemnek, ami végképp abszurdnak és meseszerűnek tűnik – az, amelyikben megjelenik MC Kemon, de ennél többet nem mondhatok, mert a lényeget tenném tönkre. Mégis ez a jelenet a legigazibb az egész filmben, már legalábbis futballszempontból.

Ugyanis megmutatja, hogy mennyire mély érzelmeket és már-már gyermeki rajongást táplál a foci, hogy mennyire képes mindent felülírni, és hogy miért nem fekete-fehér a leosztás. Még itt sem. Sem szó szerint, sem átvitt értelemben.

A Becsúszó szerelem szerintem mégiscsak gól – de lehet, hogy sokan és sokáig fognak még vitatkozni arról, les volt-e.

Csepelyi Adrienn

Képek: Vertigo Média