400 éve született La Fontaine, akinek érvényesebbek a művei ma, mint valaha

–

Nem fabula ez, gyermek!

A klasszicizmus idejében igen divatos műfaj, a fabula kiváló terep volt La Fontaine számára ahhoz, hogy éleslátását és társadalomkritikáját kifejezésre juttassa. Az állatbőrbe bújtatott, de nagyon is emberi gyarlóságokat mutató figurák visszásságait költői szövegbe ágyazta – ma is tökéletesen érvényes – tanmeséiben.

Idézek is gyorsan egyet tőle, hogy ti is lássátok, miről beszélek:

A KÍGYÓ ÉS A RÁSPOLY

Egy kígyó hajdan egy órás szomszédja volt,
(e szomszédságnak nem nagyon örült az órás);
a kígyó jött, dehát étket nem rejt e bolt,
        nem is akadt harapható más,
csupán egy ráspolyt lelt, azt marta s mérge forrt.
S a ráspoly így beszél, - s szelíd, mikor az támad:
        »Mondd, mit csinálsz, szegény hóbortos állat?
        Keményet marsz, reménytelen!
        Bolondos kígyó, kis tudatlan,
        hát azt hiszed, hogy bírsz velem?
        Míg rólam egy szilánk se pattan,
        minden fogad kicsorbul énbelém.
        Csak az idő fogától félek én!«

Ez néktek szól ma itt, silány, alantas lelkek,
ti semmire se jók, kik mégis marni mertek, -
        hiába minden mérgetek!
Hát árthattok ti, bár fogaitok kivásnak
        oly sok szép alkotásnak?
Martok, de bronz, acél s gyémánt a műremek.

(Radnóti Miklós fordítása)

Egy szabad lélek

La Fontaine Chateau-Thierry hercegségben született, és az uralkodó szolgálatában dolgozó édesapjának köszönhetően, gyerekként sem kellett nélkülöznie. Ő volt a legidősebb fiú a családban, érdeklődése hamar a költészet felé fordult, de csak harmincéves kora után kezdett el igazán írni. A latin nyelv érdekelte a legjobban. Előtte még próbálkozott egy papi szemináriummal is, ám végül jogi diplomát szerzett.

Családja nyomására huszonhat évesen megnősült, feleségül vette Marie Héricart-t, főként a magas hozomány miatt. Ám hiába volt minden, szép feleség, magas jövedelem, és az apjától átörökített hivatalnoki állás, egyik sem érdekelte. Párizsba vágyott, vonzotta a szabad élet és a szabad költészet.

Az ismeretlen fiú

1653-ban megszületett a fia, akit alig-alig látott gyerekként, öt évvel később La Fontaine pedig végleg elhagyta a családját, hogy elkezdje szabad és kalandos életét.

Lehet, hogy csak anekdota, de a korabeli krónikások azt mesélték, hogy amikor egy társaságban két évtizeddel később találkozott a saját fiával, fogalma sem volt róla, ki az a „szimpatikus fiatalember”.

Ahogy az is megesett vele állítólag, hogy vacsorázni hívta ellenfelét, akivel nemrég még párbajozott, mert nem ismerte meg.

Szabadság és alkotás

Francois de Malherbe művei ihlették leginkább alkotásra, nagyon sok műfajban alkotott, de legismertebb művei a fabulák maradtak. Írt szonetteket, epigrammákat, rondókat is. Radnóti azt írta róla, hogy a szép, szabályos művekkel legalább húsz évig kereste saját költői hangját:

„Húsz esztendeig írt szabályos és tegyük mindjárt hozzá, többnyire jelentéktelen költeményeket, míg szabálytalan és szabad mer lenni. Két évtizedig figyel és próbálgatja magában a röpülést, míg végre felröpül. Ez a látszatra szórakozott ember, ez a bonhomme, fegyelmezettebb és szorgalmasabb ujjgyakorlataiban a legmakacsabb pianistánál is. Éber megfigyelő és éber alkotó. Meséinek szelleme a Roman de Renard és a Fableau-k szellemével rokon s ehhez a szellemhez gallos formát és gall hangot teremt magának.”

Művészetpártolók segítették

Első igazi sikere Terentius Afer Eunuch című színdarabjának adaptációja lett. Nicolas Fouqet, XIV. Lajos pénzügyminisztere 1000 frank évjáradékot biztosított számára emiatt, melyet sok költeménnyel hálált meg La Fontaine, például a vaux-i nimfákhoz szóló elégiát.

De pár év múlva Fouqet börtönbe került, miután kegyvesztett lett a Napkirály udvarában, így La Fontaine – kis kitérő után – mintegy húsz évig Madame de la Sabliére házában lakott „vendégként”. Mindeközben ontotta magából a műveket, és egyre nagyobb hírnévre tett szert. Tizenkét kötetben jelentek meg fabulái. Pályatársai ugyanúgy elismerték kiválóságát, ahogy az egyszerű emberek is. A szalonokban, irodalmi eseményeken írók, költők, filozófusok, zenészek és tudósok társaságában töltötte egész életét. A szabad alkotás volt a munkája.

1695. április 13-án, hetvennégy éves korában hunyt el Jean de La Fontaine. Szokatlanul sokáig élt, köszönhetően annak, hogy soha nem állt be semmilyen sorba. Szórakozottsága, gyermeki viselkedése minden szabály alól felmentette, még akadémikus is lett, pedig a Napkirály nehezen bocsátotta meg neki, hogy akkor is szolidáris volt mecénásával, az egykori pénzügyminiszterrel, amikor az már kegyvesztett lett.

La Fontaine ellenállhatatlan és szórakoztató figura volt, akit leginkább féktelen szabadsága tett olyan vonzóvá.

És akkor most álljon itt zárásként még egy verse, szintén Radnóti Mikós fordításában:

 A FELFUVALKODOTT BÉKA

    Egy ökröt lát a béka s szép,
    nagy testét írigyen csodálja.
És ő, ki csak kicsi, egy tyúktojásnyi ép,
jól felfuvalkodik, dagad, feszül a hája,
    hogy oly ökörnyi nagy legyen. »Tudom, -
        szól, - most se kell sok, nézd hugom,
elég-e mondd? no még! s most nézd, elég-e kérlek?
- Még nem. - Hát most talán? - Most sem. – Hát nincs szemed?
- Meg sem közelited.« S a pöttömtestü féreg
        addig dagad, míg szétreped.

Sok ilyen ostoba teremt itt zűrzavart:
a kispolgár kastélyt építtet, mint a herceg,
    kis herceg nagykövettel henceg
        s a márki apródot szalajt.

Both Gabi

 

Források: ITT, ITT és ITT