–

„Megveheted az utolsó lapszámot” – írja a volt férjem szomorú smiley-val az üzenetében, amikor megjelenik a hír, hogy bezár az Elle, Magyarország egyik legnívósabb női magazinja. Ő a harmadik, aki értesít a rossz hírről, csak ő azt is tudja: magazingyűjteményemben ennek feltétlenül helye lesz. Én, balga meg azt hiszem, ráér másnap is megvennem az újságot, előbb megemésztem a tragikus fordulatot. De rosszul gondolom: két nappal később (mert közben elsodort az élet) már csak a harmadik helyen kapom meg (nem is újságosnál, hanem szupermarketben), mert úgy látszik, megint beigazolódik a mondás: „vérszagra gyűl az éji vad”, és hirtelen másoknak is fontos lett egy példány belőle, pedig ha egy-két évvel, esetleg hat hónappal korábban is vásárolták volna, akkor nyilván nem zárna be.

Én megtettem, az elmúlt években is rendszeresen vettem, ezért le merem írni: az Elle az – ezek szerint – utolsó időkben újra fénykorát élte, már ami a tartalmat illeti. Vass Virág korábbi főszerkesztő utolsó éveiben volt csak hasonlóan érvényes, naprakész, ugyanakkor a napi sajtónál jóval mélyebb, „örök érvényűbb”, előremutatóbb, bátrabb, de Liptai Lívia csapata most megint elő tudta idézni bennem azt az izgalmat, amit akkoriban éreztem: hogy hol is kezdjem, melyik cikknek essek neki azonnal, és mit tartogassak a végére.

Elmagyaráztam egyszer már, hogy mire voltak jók még ma, a digitális korban is a nyomtatott, képes magazinok, bár persze mindegyik egy picit mást tudott nyújtani. Az Elle nem azok közé tartozott nálam, ami vizuális orgiát jelentett (ehhez még mindig külföldi lapokat kellett vennem), hanem elsősorban az volt benne a jó, hogy

gondolkodott velem – a világról, a jövőről, a női és férfiszerepekről, művészetről, tudományról. Kitárta a világot és szétfeszítette a perspektívámat, és mindig tudott újat mondani és mutatni. 

És nem ugyanaz ledőlni a kanapéra egy nyomtatott magazinnal és elmélyedni egy kortárs író tárcájában, egy igazán jó interjúban (Patakfalvi Dórának már az alanyválasztásai is mindig izgalmasak voltak), vagy egy publicisztikában (Kiss Imolától vagy Horváth Cecíliától, de még az átvett külföldi anyagokat is szerettem), mint a gépen olvasni hosszú cikkeket. Nem jobb vagy rosszabb – más, és én sokáig hittem abban, hogy a kettő megfér egymás mellett. Nálam megfért. Végső érvként mindig azt hoztam fel, hogy a strandon nem lehet a képernyőt görgetni, mert a napon nem látszik rendesen a kijelző. Bár ez már talán a bennem lévő tagadás jele volt, hiszen nyilvánvaló, hogy egy-két nyári lapszámért soha, semelyik kiadó nem fog egy magazint fenntartani.

Van már egypár utolsó lapszám a magazingyűjteményemben, sajnos. És lesz is még, tudom. Olyan is akad, amit a 2008-as gazdasági válság idején adtak ki úgy, hogy meg sem látszik rajta a búcsú – egyik napról a másikra zárhatták be a szerkesztőséget, még elköszönni sem hagyták őket.

Láttunk már mindent. És tudjuk, minden sejtünkkel érezzük is, hogy egy jelentős korszakváltás zajlik körülöttünk, aminek még sok áldozata lesz. 

De ha engem kérdeztek, akkor a képes magazinok – vagy azon belül is a glossyk, ahogy angolul hívják őket – nem elsősorban a digitális forradalom miatt közvetlen érintettjei ennek, ez csak az egyik komponens. Az én (hangsúlyozottan szubjektív) meglátásom szerint a „veszélyeztetettségük” oka sokkal inkább a fogyasztáshoz való hozzáállásunk megváltozása, és ezáltal az ő identitásválságuk lett.

Húszéves volt a magyar Elle, és mi itt, Magyarországon ebben a húsz évben végig abban reménykedtünk, hogy egyszer majd úgy fogunk Párizsban megfordulni, hogy nem érezzük magunkat szegény kelet-európainak. Megtanulunk addigra – többek között a glossykból – stílusosan öltözködni, sminkelni, tájékozottnak lenni, és ellessük azt az öntudatos tartást, ami egy párizsi nő sajátja. Mára azonban már nem kell elvágyódni: el lehet költözni és magunkba szívni ezt a szellemiséget helyben. (Le merném fogadni, hogy az Elle közönségének nagy része sem él már itthon.) Másrészt talán ráébredtünk, hogy az önbecsülést valahol máshol kell keresnünk – például a saját értékeinkben, nem különböző minták hajszolásában. (És a social mediában bárki, bárhol a világon lehet menő.)

De ami a glossykra a valódi csapást mérte, az a környezettudatosság megjelenése és elterjedése volt, ez ugyanis egy tudathasadáshoz vezette őket. Miközben felvilágosult, felelős értelmiségiként muszáj volt a zöldvilágnézetet magukévá tenniük, és aztán trendet csinálni belőle, a hirdetőik révén továbbra is a mértéktelen fogyasztást hirdették, és nem tehettek mást.

Márpedig nem lehet az egyik oldalon a luxust dicsőíteni és folyamatosan frusztrációt kelteni az olvasóban azzal, hogy mi mindenre vágyjon még, a másik oldalon meg a fenntarthatóságról és az etikus kereskedelemről értekezni.

Ezt az ellentmondást egyik sem tudta feloldani – az évi egy zöldlapszám ebben nem segíthetett. 

Ahogy tulajdonképpen azt az ellentmondást sem sikerült megugraniuk, hogy egyrészről álomvilágba kalauzoljanak, ahol minden szép és irigylésre méltó, másrészt azt éreztessék az olvasóval (ami ma már kötelező), hogy mindenki úgy szép, ahogy van, fogadja el, sőt szeresse önmagát. Ezen az úton még éppen csak elindultak, de valójában az eredeti krédójukat kellene megtagadniuk hozzá, ami megint csak öngyilkosság volna.

Sokan abbahagyják, sokan belehalnak: a kokain és a magyarok – Dezső András Magyar kóla című könyvéről

Kult – 2020. november 16. – SzÉ

 

Mégis azt mondom, az Elle mindenben elöl járt és bátrabb volt: először választott a címlapra transzszexuális, végtaghiányos vagy épp smink nélküli és színes bőrű modellt. Mindig sajnálni fogom, hogy a gyűjteményembe nem került be az a lapszám, aminek a címlapján Zsiga Melinda, az árván nevelkedett kick-box bajnok szerepelt, szerintem az is karizmatikus, szinte már forradalmi vállalás volt.

Úgyhogy óvatosan mertem csak kinyitni az utolsó lapszámot, félve, hogy minden betűnek óriási jelentősége lesz, és mázsás súly nehezedik rá.

De az Elle megint nem okozott csalódást: elegánsan búcsúzik.

Nincs benne semmilyen önsajnálat és nem épít magának emlékművet, miközben azért felidézi az elmúlt húsz év nagy pillanatait – de nemcsak a magazin életéből, hanem a magyar nők közelmúltjából is. Most is, mint máskor, csak két-három cikket engedek meg magamnak egy nap, hogy sokáig kitartson, és tudom, hogy még azok is fognak meglepetést okozni, amiket a legvégére hagyok abban a hitben, hogy kevésbé érdekelnek. 

Csak ezt a lapszámot most nem viszem magammal a fürdőszobába, sem a vécé mellé (ahol a legnyugalmasabb perceimet töltöm), mert nem ázhat el, nem gyűrődhet meg. Meg kell őriznem a maga makulátlanságában, mert hamarosan egy egész életformát, egy letűnt kort fog jelképezni, és szeretném még elővenni negyven év múlva is, hogy elmélázzam azon, milyen öntudatlan, felelőtlen, édes és ostoba világban is éltünk a huszonegyedik század első két évtizedében.

Gyárfás Dorka