–

Mégis mi garantálja, hogy a vírus, amely annak következtében fertőz kevésbé, hogy bezárkóztunk, nem „rohan le” minket azon nyomban, amint visszatérünk az edzőtermekbe, bevásárlóközpontokba, strandokra, mozikba, klubokba? És ha ez megtörténik, mi lesz majd? – gondolkodtam magamban a hírek hallatán. Újra karanténba vonulunk hónapokra, és reméljük, hogy a vakcináknak köszönhetően, nem érkezik majd újabb vírusjárvány, amely még több áldozatot szed? 

Aztán elmerengtem azon is, milyen végtelenül gusztustalan, hogy amíg minket a négy fal közé szorítottak, addig országok kormányai és vezetői arra használták a polgárok tehetetlenségét, hogy új, demagóg törvényeket vezessenek be, tudván, hogy nem vonulhatunk az utcára tüntetni… És milyen visszataszító, embertelen szemfényvesztés ezt az időszakot, az emberek aggodalmát, félelmét arra használni, hogy a színfalak mögött kiépülhessen egy olyan rendszer, amely instant ideológiát nyújt azok számára, akik kételkedni kezdtek a demokrácia és a parlamentáris rendszer működésében.

Nem szégyellem bevallani: megríkatott, hogy a lelkileg és szellemileg sokat finomodott, csiszolódott emberek visszakényszerülnek az eszement versengés világába, ahol nem a teljesítmény számít, 

hanem a mobiltelefonunk típusa, ahol a kreativitásnál fontosabb lehet az autónk márkája, ahol a kényelemnél lényegesebb, hogy egy adott outfitben megjelentünk-e már a héten, és ahol gonosz főnökök és a pozíciójukkal visszaélő bennfentesek – akik hónapokon át legfeljebb önmagukat gyötörték – újra belefújnak a sípba, felsorakoztatva a kiszolgáltatott katonáikat.

Hányingerközeli állapotba kerültem a gondolattól, hogy az a típusú média, amely korábban felborult hajókon fulladásos halált halt menekültek koporsóinak képeit osztotta meg, és félelemkeltéssel növelte a kattintásszámot – ahelyett, hogy felelőssége teljes tudatában oldaná a pánikot –, most „business as usual” visszatér a továbbra is tényszerűnek tetsző tájékoztatáshoz, mert senki nem kéri számon rajta a gaztetteit.

Aztán elkezdtek kinyitni a boltok, és akik öt perce még azt mondták, „Maradj otthon, mert ezzel mentheted meg a világot!”, és „Hogy merészelsz veszélybe sodorni minket azzal, hogy elmentél sétálni a Margitszigetre?”, immáron így szólnak: „Gyere, vásárolj, fogyassz, MOST!”

És azok, akik kiposztolták, milyen szépséges, kristálytiszta a tenger, amikor kicsit visszaveszünk a szennyezésből, már foglalják is a huszonöt eurós repjegyet, és a szállást az all inclusive szállodában, miközben én azon gondolkodom, hogyan ne hasonuljon meg az ember, ha támogatni akarja a gazdaságot (hogy az embertársai megéljenek, visszakapva a munkájukat), ugyanakkor zéró bizodalma és hite van a világ jelenlegi struktúrájában.

Mindehhez hozzáadódik, hogy akárhányszor hangot adtam a véleményemnek: a világ egyszerűen megrázta magát, és a földdel együtt minket is, vagyis nem folytathatjuk az életet ugyanúgy, mintha mi sem történt volna – akkor többnyire becsmérlő, otromba, kivagyi válaszokat kaptam. Azt mondták: „kiváltságosként” könnyű nekem beszélni Görögországban kertészkedve, a tenger mellett szelfizve. A szavaimat kifacsarva állították: „Steiner Kristóf örül a járványnak…” 

Így aztán egy ponton túl megtörtént velem az, ami korábban soha: én, aki minden esetben őszintén el merem mondani, mit gondolok, vállalva annak következményeit is, egyszerűen nem beszéltem többé a koronavírusról. Ha pedig mégis a karanténról kérdeztek, politikailag korrekt válaszokat kezdtem adni nyitott megnyilvánulások helyett. 

Aztán egy napon Szinetár Dóra a személyes Facebook-profilján rákérdezett az ismerősei körében, ki mit gondol a karanténról, a vírusról és a járványról, én pedig annyit voltam képes kommentelni, hogy „Annyira komplex véleményem van a téma különféle aspektusait körüljárva, hogy jobb, ha nem válaszolok, mert tudom, sok embert megbántanék”, ő pedig azt felelte: „Elmondod privát üzenetben? Engem érdekelne.”

És beszélgetni kezdtünk, hangüzenetekben, valamikor éjjel egy óra körül. És rájöttem, hogy nem vagyok egyedül – már csak azért sem, mert egyetlen nappal később Dóri kiírta, eltávolította az összes „koronás” posztját, mert nem bírta nézni, ahogy általa szeretett, nagyra tartott emberek egymás torkának estek. 

Ekkor, csak ekkor értettem meg, hogy amennyire kockázatos és őrültségnek tűnhet, vagy úri passziónak nevezik majd sokan a „normálistól” való szorongásomat, beszélni fogok róla, nyíltan. Első körben a Facebook-csoportomban, a KristOffStage-ben tettem közzé egy bejegyzést, amelyben „meggyóntam”, hogy bár soha nem volt korábban pánikrohamom, a társadalmunk „visszatérése” a régi kerékvágásba megriaszt és szorongással tölt el. Megírtam, hogy senkinél sem érzem vagy hiszem magam jobbnak, és nekem sincsenek kész válaszaim minden kérdésre. Azt is, hogy 

nem arról van szó, hogy soha többé nem fogok repülőre ülni, és nem is arról, hogy nagyvállalatok bojkottálásába kezdek, hanem arról, hogy itt az ideje egy globális értékrendváltásnak. 

Nem tudom, hogy hatással lehetünk-e a trónusaikon pöffeszkedő döntéshozókra, de azt igen, hogy mások szabályai, meggyőződései szerint élni csak akkor leszek képes, ha nem hagyom, hogy azok gúzsba kössenek, és szabad maradok a magam határtalan világában, másokat is erre biztatva. Tudom, hogy az én feladatom lesz úgy „visszaintegrálódni”, hogy közben ne veszítsem el a szemem csillogását. Volt olyan barátom, akit elveszítettem amiatt, hogy nem sírtam magam álomba mindennap azért, mert nincsenek nyitva a boltok, nem járnak repülők, és minden tiszteletem és elismerésem ellenére, amit a gyermekét otthon tanító szülők iránt érzek, nem azonosítom a világvégével, hogy a gyerekek nem mehetnek vissza abba az iskolarendszerbe, amelyre egyébként ugyanezek a szülők egész évben panaszkodtak.

Volt, aki azt mondta: Stockholm-szindrómába kerültem a koronavírus-korszakkal, hiszen rabságba vetett, én meg beleszerettem. Én viszont meggyőződéssel állítom, hogy a korábbi világ sokkal kegyetlenebb módon tartott fogva, mégis képtelen voltam elengedni a kezét. Most pedig, hogy újra „találkozunk”, nekem kell erősnek lennem, hogy észben tartsam, ő nem nekem való.

Nem kerestem, de találtam egy másik valóságot, és bár lehetünk „barátok” a régi, állandó rohanásban lévő világgal, a karjába omlani már nem akarok többé.

És amikor ezt sikerült megfogalmaznom, záporozni kezdtek rám az üzenetek:

„Néhány napja hasított belém egy gondolat, hogy nem szeretném, ha minden teljesen a régi lenne. És ezt nem is mertem nagyon hangoztatni, mert tudom, hogy sokan alig várják, hogy minden visszakerüljön a régi kerékvágásba. Majd azon is elkezdtem gondolkodni, hogy vajon attól félek-e, hogy én magam se fogok változtatni bizonyos dolgokon, amik most annyira egyértelműnek tűnnek.”

Vagy egy másik: „A normális világba visszatérés tuti azt jelentené, hogy megint agyatlan módon kifosztjuk ezt a szerencsétlen planétát. Kösz, ne…” Illetve: „Kiegészíteném azzal a személyes véleményemmel, hogy egyre több olyan munkahelyet lenne jó teremteni, ami figyelembe veszi ezeket a valódi értékeket.”

Az egybehangzó vélemény (eltekintve egy-két kommentelőtől) az volt: nem szeretnénk ugyanott folytatni, és egyszerűbb, emberibb életre vágyunk. 

Napok sem teltek el a kifakadásom után, és egy számomra minden képzeletet felülmúló hír tűnt fel a Facebook-falamon: Juliette Binoche és Aurélien Barrau asztrofizikus a Le Monde-ban fogalmazott meg egy felhívást, amelyhez Madonna, Robert De Niro, Cate Blanchett és Joaquin Phoenix mellett több mint kétszáz színész, művész és tudós csatlakozott, közösen sürgetve a világ vezetőit, hogy ne térjenek vissza a világ működésének a Covid-19-világjárvány előtti „normális” állapotához. A nyílt levelet azonnal megosztottam, és csalódásomra (de azt nem állíthatom, hogy meglepetésemre) vajmi kevesen értékelték, vagy olvasták el.

Aztán egyszer csak ismét üzenetet kaptam Szinetár Dórától, aki megírta: a klímaváltozás nemzetközi akciónapján hivatalos magyar fordításban is közzéteszik majd a Párizsban megfogalmazott nemzetközi felhívást, amely a vírus utáni időszakra készülő emberiséget szólítja meg, és amelynek mottója a „nemnövekedés”, a gazdaság új gyökerei, a jövő átértelmezése a koronavírus tükrében – van-e kedvem, erőm, az ügy mellé állni? 

Én pedig először lélegeztem fel, mondván: nem csak illúzió, ábránd, és lila köd, hogy lehet változás.

„Bocsánat, annyira izgulok, hogy hülye lettem tőle” – A legkeményebb vizsgázós beégések

WMN Life – 2021. május 13. – WMN

A levél lényege: „Ez a tragédia annak vizsgálatára késztet bennünket, hogy mérlegeljük, mi az emberi életben, ami fontos, és mi az, ami nem. Mi elengedhetetlen, és mi az, amit elengedhetünk régi életünkből? Amit látunk, nyilvánvaló: az úgynevezett apró változtatások már messze nem elegendők, ugyanis a probléma rendszerszintű. A folyamatban lévő ökológiai katasztrófa következtében a földi élet tömeges kihalása ma már nem kétséges. A világméretű ökológiai és egzisztenciális összeomlás, a súlyos járványtól függetlenül, beláthatatlan következményekkel jár. Fölösleges bárkinek is abba a hitbe ringatnia magát, hogy a világjárvány után minden ugyanúgy folytatható, ahogyan korábban, s a totális összeomlás majd magától elkerül bennünket.

Felszólítjuk a világ vezetőit és embertársainkat: lássunk hozzá a világgazdaság, a közös és egyéni céljaink, az ezeket megalapozó értékrendszerek felülvizsgálatához és alapos átalakításához!” 

A teljes levél ITT olvasható, immár Udvaros Dorottya, Gryllus Dorka, Árpa Attila, Ascher Tamás, Básti Juli, Geszti Péter, Lovasi András, Péterfy Bori és még több mint százötven művész és értelmiségi aláírásával. És ami mindenkire vonatkozhat belőle, hogy „Ha a föld lakói közül mindenki csak egy dolgot változtat, ahogy a vírus okozta leállás mutatott rengeteg, végső soron elfogadható visszalépést és változást a megszokottakhoz képest, máris megtette az első, legfontosabb lépést egy talán még megteremthető egészségesebb világ felé”.

A változások megkezdéséhez segítséget jelenthet a Magyar Természetvédők Szövetsége által megfogalmazott Életigenlő társadalmat és gazdaságot című petíció tizenkét pontja, amelyben például ilyen iránymutatások szerepelnek: 

  • Vállalom, hogy harmóniában élek a természettel: minimalizálom energiafelhasználásomat és közlekedésemet, kevesebb és tartósabb terméket vásárolok, nem mérgezem a környezetem.

  • Elvárom, hogy a döntéshozók olyan szabályozókat vezessenek be, amelyek abszolút mértékben csökkentik az energia-, az anyag- és a természetesélőhely-használatot, növelik a természetkímélő gazdálkodás arányát, megvédik természeti értékeinket, hogy csak a megújulás mértékéig használjuk erőforrásainkat.
  • Vállalom, hogy főként a lakhelyemhez legközelebb termelt termékeket, szolgáltatásokat vásárolom meg. Családunk szükségleteit lehetséges mértékben magunk biztosítjuk.
  • Elvárom, hogy nőjön a helyi közösségek döntési hatóköre, és hogy az állam a globális szolidaritás erősítése mellett támogassa a helyi és országos önellátás kialakítását, csökkentve a globális turizmusban, kereskedelemben és termelési láncban való részvételt. A külföldre irányuló magyar befektetések és segélyek az ottani helyi szükségletek kielégítését kell hogy szolgálják a környezeti korlátok figyelembevételével.
  • Vállalom, hogy fogyasztóként a felelősen gazdálkodók termékeit, szolgáltatásait részesítem előnyben. Részvételre törekszem alulról építkező, demokratikus gazdasági összefogásokban, helyi szívességrendszerekben, kalákákban.
  • Vállalom, hogy a boldogságot a fogyasztás, a kényelem és önmagam megvalósításának előtérbe helyezése helyett a megelégedésben, a szeretetben és az igazságosságban keresem.
  • Elvárom, hogy a politika és a gazdaság az erkölcsre, az igazmondásra és az együttműködésre épüljön a társadalom aktív bevonásával, s hogy sikerességünket a pénzügyi mutatószámok helyett jólléti mutatókkal mérjük.

Ahogy minden változás, ez sem lesz könnyű, sem személyes, sem globális szinten. Nem is kell egyik napról a másikra 180 fokos fordulatot tennünk, viszont mindannyiunk kötelessége arra törekedni, hogy a destruktív szokásainkat lépésről lépésre egy konstruktív rutin váltsa fel.

Ugyanakkor fontos megértenünk: a „normális” csak egy szó, amely az aktuális társadalmi normákhoz alkalmazkodik. Az új irányvonalat az határozza meg, mi morális, vagyis egyéni és rendszerszinten is fenntartható, ne pedig az, amibe úgy belekényelmesedtünk, hogy – amíg a világjárvány meg nem érkezett – észre sem vettük, milyen mély etikai és érzelmi mélyrepülés jellemezte.

Ha együtt új alapokra helyezzük az értékeinket, akkor képesek leszünk lassan, de biztosan áthangolódni az „új normális”-ra.

Steiner Kristóf 

A petíciót ITT írhatod alá.

A képek a szerző tulajdonában vannak