Nekem a világ tulajdonképpen magazinokon keresztül nyílt ki először. Amikor az internet még annyira új volt, hogy az ember nemhogy a metrón, a munkahelyi mosdóban vagy az orvosi váróban nem jutott hozzá, de otthon sem, én havonta egyszer-kétszer elzarándokoltam azokhoz a budapesti újságosokhoz, akiknél fellelhető volt a nemzetközi sajtó (egy a Váci utcában, egy a Fővám téren), és hosszas, minden percet kiélvező válogatás után – miután lopva átnyálaztam az összes olyan magazint, amit nem tudtam megvenni – általában kikötöttem a Vanity Fairnél, és úgy vittem haza mint kincset, ami a New York-i high life levegőjét csempészi a pesti garzonomba.

A Vanity Fair már első pillantásra egyesített mindent, ami számomra megért több mint ezer forintot: olyan ízlésvilágot, ami itthon ismeretlen volt; egy kifinomult angolt, ami jóval csiszoltabb volt a popszámokénál, viszont nem olyan veretes, mint az irodalmi nyelv; olyan minőségű fotókat, amiktől elállt szemem-szám, és sztorikat, amilyenekről azelőtt soha nem hallottam. Minden hónapban ámulattal töltött el, hogy így is lehet írni, meg erről is.

Az egész együtt volt utazás egy más dimenzióba, ahol mindenből csak a legjobb jár az olvasónak. Ez a minőség – minden téren – teljesen ismeretlen volt Magyarországon.

Amikor kézbe vettem egy Vanity Fairt, először mindig az volt a célom, hogy csak átlapozzam, feltöltődjem a kultúrájával. De csak nagyon ritkán sikerült végiglapozni, mert olyan jól voltak megírva a cikkek, hogy ha az ember belekezdett egy leadbe, már nem tudta abbahagyni. A Vanity Fairből tanultam meg újságot írni, ismertem meg az amerikai kultúrát, arisztokráciát, gondolkodást és nagyvilági életstílust, és idővel már szótárat sem kellett használnom hozzá. 2002-ből származik a legkorábbi szám, amit megőriztem, és a gyűjtést csak most hagytam abba, amikor leköszönt az elmúlt huszonöt év ikonikus főszerkesztője, Graydon Carter.

Közben rengeteg más magazinba is hol beleszerettem, hol csak belekóstoltam, és ahányszor külföldön jártam, mindig heves szívdobogás jött rám a standok előtt, úgyhogy akár beszélem a nyelvet, akár nem, egy alapos terepszemlét mindig tartok. A reptereken sem könnyű velem, mert simán lekésem a gépet az újságos miatt. Sőt azokban a bisztrókban és kávézókban is nehezen bírok magammal, ahol kitesznek mutatóba néhány képes magazint. (Még itthon is léteznek ilyenek – le a kalapot előttük.) Vendégségben pedig végképp nehezen türtőztetem magam, ha a dohányzóasztalon hever néhány színes lap, hiába próbálom a társaságra fókuszálni a figyelmem – kaptam is ezért jó néhány dorgálást.

Nem tehetek róla, a magazinok időnként még az embereknél is jobban izgatnak.

Nem untatlak benneteket a különféle felfedezéseimmel (mert napokig tudnék mesélni), végtére is a szakmámmá vált (és erre foghatom), hogy a sajtó állapotát folyamatosan nyomon kövessem, és ez természetesen nem szűkülhet le a hazai felhozatalra, és végképp nem az internetre. Hál’ Istennek itt a szenvedély és a szakma összeér nálam – így lesz belőle hivatás.

De ha belegondolok, én ebbe tulajdonképpen beleszülettem és -nőttem: nálunk otthon gyerekkorom óta mindenütt újságok és magazinok hevertek, anyukám foglalkozásához is kapcsolódott ez a terület, így gyerekkorom óta járt hozzánk a Pajtás és az Ifjúsági magazin, az általános iskolában pad alatt német Bravókat böngésztünk, a gimiben pedig, már kicsit acélosabb nyelvtudással az Amicát bújtam. És attól tartok, a gyerekeimet is megfertőztem már, minthogy pár hete az egyik fiam azzal nyaggatott, hogy a vécébe ezentúl az ő számára is készítsünk be valamit, ne mindig az én női magazinjaimat kelljen olvasgatnia.

Ha a világ nagyvárosaiban járok, nem aggódom a magazinpiac sorsáért. Úgy tűnik, a hipszterkultúra még új lendületet is adott neki: a legmenőbb helyeken akadok olyan magazinboltokra, melyek távolról sem újságosbódéra, sokkal inkább könyvesboltra hasonlítanak, és olyan delikát, művészeti albumokra hajazó kiadványokat tartanak, amiknek itthon hírét sem hallottuk. Az igazán jó könyvesboltoknak is komoly magazinrészlege van.

Nem lehet, hogy kihaljon ez a terület, mert tényleg valami egészen mást nyújt, mint akár egy könyv, akár egy hírportál. Félúton van a kettő között, és szükség van erre a hídra.

Én például mostanában újra klasszikus regényeket olvasok, és azokhoz idő, türelem és elmélyültség kell. De van, hogy hiába szeretnék elszakadni a napi hírfolyamól, az internet nyomasztó hangzavarától és tempójától, még nem állok készen Dosztojevszkijre. Ilyenkor előbb egy tartalmas magazinhoz nyúlok, ami garantáltan segít visszajutnom a virtuálisból az analóg világba, a rövid lejáratú, felszínes ingerektől a koncentrált elvonulásba, a zajból a csendbe.  

És még mindig érnek meglepetések. Az például, hogy az utóbbi években egy olyan kis ország, mint Hollandia is ki tud adni olyan nemzetközi (vagyis angol nyelvű) magazint, ami a világon mindenütt hódít és mérce, korábban nem gondoltam volna. A Flow, a „papírimádók” magazinja. Ezt azoknak a nőknek szánták, akik kézzel alkotnak – akár hobbiból, akár hivatásként –, a kézművességet pedig a mindfulnes filozófiájával kapcsolja össze, mert alkotás közben sikerül megvalósítani azt, amit az egész életünkben kellene tennünk: elveszni a jelenben. (Lásd a magazin címét.) A Flow-ból illusztrátorokat, festőket, iparművészeket, dizájnereket, kalligráfusokat, fotósokat, kertépítőket, zenészeket, szakácsokat, boltosokat és írókat ismerhetünk meg szerte a világból – ebben sem találkozol ezerszer látott arcokkal. A cikkek pedig a hétköznapi életünket ragadják meg, csupa olyan témát vetnek fel, melyekhez bárki könnyen kapcsolódhat. A két holland alapítónak pedig olyan jó érzékkel sikerült elcsípnie a korszellemet, hogy a lapjuk pillanatok alatt elterjedt Európában: ma már nemcsak holland és angol nyelvű változatban kapható, hanem megjelenik németül és franciául is. És mindegyik kicsit más, mind hozzáteszi a maga preferenciáit.

Egész más stílus a portlandi „származású” Kinfolk, ami minimalista ízlésével, kísérletező művészfotóival, kreatív arcokat felvonultató interjúival és új jelenségeket tematizáló esszéivel önálló stílust teremtett. A Kinfolk nem az a magazin, amit strandra viszel magaddal, nincsenek benne felszínes cikkek, rövid írások, vásárlásra ösztönző cikkek, és sehol egy sztár. A Kinfolkhoz idő és szoba kell (slow-magazinként is definiálja magát), lehetőleg fotelban olvasd. Olyan vastagok a lapjai, és maga a kiadvány is annyira testes, hogy fekve nem is lehet lapozni. A Kinfolk nem a közízlést szolgálja, hanem új trendet diktál. Minden képen, és minden során gondolkodhatsz, az egész együtt pedig egy teljesen külön világ. Ez is akkora sikert aratott a nemzetközi színtéren, hogy már létezik kínai, orosz, koreai és japán kadása is.

Az utolsó ajánlatom a legszokványosabb, de a hagyományos magazin csúcsminőségét képviseli. Angol nyelvű, de német  szerkesztőségű kiadvány: az ismert német hetilap, a Die Zeit időszakos kiadása. Annyit tesznek, hogy félévente összegyűjtik a hetilap legjobb anyagait – főleg interjúkat –, lefordítják angolra, és rendelnek hozzá olyan fotósorozatokat, amik felérnek egy kiállítás anyagával. Komolyan mondom, az interjúkészítés magasiskolája, amit ebben olvashatunk, legutóbb például egy Karl Lagerfeld- és egy Charlotte Gainsbourg-interjútól olvadoztam. És büszkén konstatáltam, hogy a világ legmenőbb fotósai között tartják számon Perlaki Mártont, akinek egy karakteres sorozata bekerült a legutóbbi lapszámba.

Nem véletlenül írják a Die Zeit honlapján, hogy a magazinjuk nem is annyira sajtótermék, mint inkább egy művészeti album és egy coffee table book (dohányzóasztali könyv – az angolszász világban egy külön műfaj) keresztezése. Tényleg több, mint egy magazin, és jó sokáig kitart. 

A sort persze hosszan lehetne folytatni, és nem szeretném azt sugallni, hogy a nagy, mainstream magazinok között ne lenne néhány példaértékű. Vagy akár azt, hogy a magazin csak akkor jó, ha baromi mély, hiszen valaha nem ez volt a funkciója, épp ellenkezőleg: könnyednek, színesnek, felszínesnek illett lennie. Csak ebben az esetben fennáll a veszélye, hogy a fogyasztói társadalom legfőbb manipulátorává válik: másról sem szól, mint hogy hogyan keltse fel nem létező igényeinket, hogyan ébresszen bennünk komplexust, és megoldásként temérdek árut ajánljon rá. A jó magazin nem katalógus, nem elsősorban hirdetési felület, és nem kiszolgál, hanem teremt. Értéket, mint minden más szellemi termék.

Gyárfás Dorka