Sok ember nem közönyből nem segít, hanem nem tudja, hogyan tudna

–

Jó ideje támogattam egy adománygyűjtést oly módon, hogy egyszerűen kiírtam a közösségimédia-felületeimre: aki szívesen segítene ennek a szervezetnek, de nem tudja, hogyan és mikor is tudná ezt megtenni – és persze kellően bízik bennem –, utaljon nekem bármekkora összeget, és az összegyűlt pénzből gyerekotthonok és az ott élők számára vásároljuk meg a férjemmel a legszükségesebb eszközöket és teljesítjük a gyerekek egyéni kívánságait. Bizonytalan voltam, jó ötlet-e, de végül talán engem nagyobb meglepetés ért, mint a segíteni kívánt gyerekeket. 

Félve tettem ki a felhívást, nem voltam benne biztos, hogy van értelme így segíteni, nem értik-e esetleg mások félre a szándékaimat, hiszen a hétköznapjainkat olyan sokszor szövi át a kétkedés a világ eseményeinek hatására.

Arra is fel voltam készülve, hogy az óriási zajban, különösen az ünnepek környékén, elveszik az éterben az ötletem, vagy csak simán érdektelen az én buzgóságom. Ehelyett meglepve tapasztaltam, hogy hihetetlenül sokan írtak, de nem pusztán amiatt, hogy csatlakozzanak, hanem azért, hogy kifejezzék, mekkora könnyebbség az számukra, ha csupán ennyi a dolguk. Szeretnének ugyanis segíteni, de fogalmuk sincs, hogyan és kinek kellene, vagy egyszerűen nincs rá jelenleg kapacitásuk.

Megdöbbentő volt a felismerés, hogy milyen kicsin múlik, hogy közös erővel több száz gyerek és nevelő karácsonyát tegyük szebbé, és egyúttal saját magunkét is, mert jót tenni nemcsak annak öröm, aki kap, hanem annak is, aki adhat.

Valóságos adventi várakozás volt ez számomra is: minden egyes értesítésnél jó kedvem lett, amikor valaki pénzt adományozott. Minden alkalommal rögtön áttettem egy külön virtuális zsebbe a számlámon belül, hogy jól látható legyen, mi az az összeg, amit a gyűjtésre szánt a környezetem, és időről időre beszámoltam, hol tartunk, másokat is a csatlakozásra buzdítva, és persze a transzparencia jegyében. 

Kár tagadni, hogy ez az – azóta hagyománnyá vált – akció azért is nagy ajándék számomra is, mert nagyra értékelem, hogy ilyen egyértelmű, kézzel fogható módon fejezik ki az emberek – olyanok is, akikkel soha életemben nem találkoztam –, hogy megtisztelnek a bizalmukkal. Az évnek abban a szakaszában bíznak rám pénzt, amikor mindenkinek a legnagyobb szüksége van rá, és ez nem mindennapi kiváltság. Évről évre rácsodálkozom erre a gesztusra, és minden alkalommal azt bizonyítja számomra, hogy az emberek többségében ott gyökerezik a vágy, hogy jót tegyenek egymással, hogy egy bizalomra, jóságra épülő világot építsenek.

Sokáig hajlamos voltam azt gondolni, hogy ha valaki nem jótékonykodik, az azért van, mert nem érdekli mások sorsa, nincs egy olyan ügy, ami számára kétségtelenül fontos lenne. Sokat árnyalt ezen az elképzelésemen ez a kezdeményezés. Rengetegen vannak ugyanis, akikben ott van a szándék, csak a hétköznapok sodrásában nem jutnak el a megvalósításig. Nem tudják, melyik szervezet megbízható, mire van valóban szükség, hogyan lehet jól segíteni, mikor van leadási határidő, hol van adománypont, mit érdemes venni, mit nem. És a túl sok megválaszolatlan kérdés akkora teherként tud az emberre nehezedni, főleg az ünnepi hajtásban, hogy a segíteni akarásból könnyen lesz halogatás, majd tétlenség, ami nem a közönyből fakad. Nekem ebben a gyűjtésben az is fontos lett, hogy ezt a terhet egy kicsit levegyem másokról.  

Nem is gondolná az ember, hogy pár ezer forintos adományokból milyen nagy összeg jöhet össze néhány napon belül, és hogy aztán abból mennyi tisztálkodó- és tisztítószer, kozmetikum, babaápolási és higiéniai termék, valamint vitamin jöhet össze, amelyek felbecsülhetetlen értékkel bírnak mindazoknak, akik nagyon nehéz körülmények közé kényszerültek, legyen szó a piciktől a fiatal felnőtteken át, egészen a nevelőkig.

Leírhatatlan volt az érzés, amikor már a kislányunk is velünk volt, és babaként ült a bevásárlókocsiban, amíg mi a férjemmel szétválva válogattuk össze nemenként, korosztályonként a drogériában az adományt.

Látni, hogy az összedobott forintokból hány flakon tusfürdőtől, sampontól, fogkefétől, fogkrémtől, popsikendőtől, pelenkától, intim betéttől, C-vitamintól és megannyi minden mástól roskadoznak a szatyrok, amiket alig bírunk aztán az autónkba szuszakolni, az egyik legfelemelőbb pillanat minden decemberben. Az összegyűlt adományokat a leadópontra visszük, nem lehet személyesen átadni az ajándékokat, hiszen minden a fa alá kerül. Bár jó lenne látni a gyerekek arcát, ahogy bontogatnak, talán jobb így, nem értenék, miért zokogok őket látva megállíthatatlanul.

Ez a gyűjtés minden alkalommal az év egyik legkedvesebb időszakát teszi még szebbé számomra.

Nem azért, mert elájulok a saját vagy a környezetem nagylelkűségétől. Hanem azért, mert rengeteg energiával és nagy boldogsággal tölt el az érzés, hogy bár a világ globális problémái sötétnek, baljósnak vagy megváltoztathatlannak tűnnek az én aprócska befolyásomhoz képest, mégiscsak van hatása, lenyomata a legapróbb tetteknek is.

Nem kell hegyeket megmozgatnunk, a világot megváltanunk ahhoz, hogy változást érjünk el. Elég egy egészen apró gondolat, gesztus vagy akár mondat is – ami, könnyen lehet, hogy a másikban viszont tényleg hegyeket mozgat meg. És a legszebb az egészben, hogy erre nemcsak karácsonykor van lehetőségünk, hanem az év minden egyes napján.

Krajnyik Cintia