Akkor veszted el az ártatlanságodat, amikor megtanulsz felnőtt módra hazudni? – Elolvastuk Elena Ferrante új regényét

–

Mit jelent felnőni? Mihez kezd az ember a felfedezett családi titkokkal? Mit tesz, ha imádott hozzátartozóiban kell csalódnia – ami szükségszerű, elkerülhetetlen a gyermeki naivitás elvesztésével párhuzamosan. Hogyan befolyásolja az apa személye egy fiatal lány választásait, párkapcsolati döntéseit? Hogyan épít és dönt magában az ember bálványokat? Miként építi be magába a körülötte lévők tulajdonságait, szokásait, gondolatait, stratégiáit, manipulációit?  

Ferrante most is, ebben a regényben is szikével hasítja a szöveteket.

Az őt (és minket, olvasókat minden bizonnyal) foglalkoztató jelenségek legapróbb alkotórészeit is megkeresi, és tárgylemezre téve vizsgálatra bocsátja.

Beles a szobákba, hallgatózik az ajtók mögött, ha kell, a földre hasal, hogy meglássa és megmutassa, mi folyik az abrosz alatt titokban, míg két baráti házaspár vacsorál.

Az álszent manírt úgy fejti le a valóságról, mint a hentes a zsírt, hártyát a húsról.

A felnőttek hazug életében a szerző egy kamasz lány szemével lát és láttat – nem először, hiszen a Nápolyi regények első kötetében is gyerekek még a főszereplők, és sok hasonló problémával találják szembe magukat, mint Giovanna, aki négy évet mesél el saját kamaszlány-életéből, visszatekintve a jövő egy pontjáról, úgy, ahogy Lenú is tette narrátorként.    

A helyszín pedig megint Nápoly, ez a különös, vad város, ahol a házfalak közt tombolnak a vágyak és tombol az erőszak – ha Ferrante mesél róla, nem a képeslapok naplementés romantikája köszön vissza, hanem az az izzó, fortyogó, folyton feltörni kész valóság, amit csak az ott élők ismernek.

A magaslat az oda menekült tehetős és sznob középosztállyal, a szegénynegyed az ott rekedt egyszerű emberekkel: a regény főhőse otthon van mindkét világban. Ő a kapocs a két oldal közt, mert a felnőttek a kettészakadt családban már régóta nem érintkeznek. Giovanna ingázik köztük, és mert a történeteknek egészen más olvasatuk van a kétféle lövészárokban, a kérdéseire nem kap biztos válaszokat, mégis egyre többet tud a körülötte élőkről, és egyre bizalmatlanabbá válik mindenki iránt.

Akiket addig a legjobban szeretett, elárulják, becsapják.

Legalábbis ő így éli meg a vergődésüket, mert megbocsátani még nem tudja gyengeségüket, hétköznapi aljasságaikat, hibáikat, csak észreveszi őket.

És miközben lázad a hazugság ellen, maga is hazuggá válik.

Ahogy mi mindannyian.

Elveszti az ártatlanságát, fizikai és lelki értelemben is.

Felnőni, mondja Ferrante, nemigen lehet anélkül, hogy erőszakot ne tennének rajtunk valamiképp.

Giovannán először épp az imádott apja gyalogol át, amikor az addig körülrajongott gyermekről (a háta mögött) kijelenti, éppolyan rusnya és undok, mint a férfi testvére, a rettegett Vittoria.

Ebből a meggondolatlan, kihallgatott megjegyzésből bontakozik ki aztán egy történet, amelyben a ki nem mondott szavak, a nagy csendek éppolyan lényegesek, mint a párbeszédek, és amelyben nem a „cselekmény” fontos, hanem a kirakat mögött a lélek, az érzések, a szenvedély, a gyász, az elfojtott vágyak, a marcangoló gondolatok.         

Dühös könyv ez, vagy mi leszünk dühösek tőle (önmagunkra leginkább), átszivárog belénk a kamasz lány kétségbeesett, magányos haragja, egyszerre vagyunk gyerekek újra, és felnőttek is, azok a felnőttek, akikké lettünk, és akikre olyan mérges lenne olykor egykori tinédzserénünk.

Ferrante játszik velünk, behúz minket, olvasókat a történetbe, szereplőkké tesz minket is, ahogy a fiktív karaktereit. Állandó önvizsgálatra késztet, mert a legmindennapibb élethelyzetekkel, traumákkal, emberi kapcsolódásokkal bűvészkedik mesterien (szerelem, barátság, anyaság, öregedés, válás, hűtlenség, családon belüli erőszak…), és miközben tárgyilagosan és visszafogottan mesél, a történetei különböző pontján belőlünk mégis szélsőségesen ellentétes érzelmeket képes kiváltani akár egy-egy szereplő iránt is.    

Giovanna nyomoz.

Halad visszafelé a múltba, ahogy Ferrante korábbi hősnői is, akik az emlékek közt keresgélik önmagukat és szeretteiket. (És mi megyünk mindig vele, velük, egyre beljebb a saját bugyrainkba, múltunkba…)

Mivel A felnőttek hazug életének hősnője (kamasz!) önmagát még csak másokhoz képest tudja definiálni, énképe pedig nagyon törékeny és bizonytalan, rá kell jönnie, ki igaz, és ki álnok, kinek hihet, kiben bízhat. Ami a Hamupipőke-történetben a cipő, az ebben a regényben egy antik karkötő, ami vándorol a nők közt, és hogy kire illik, kit illet, ki méltó rá, illetve kinek az öröksége, azt eldönteni nem könnyű, hisz hosszú évek lebetonozott némaságát kellene feltörni valahogyan, és hiába hoz ütvefúrót egy elszánt, erős és igazságkereső fiatal, ha a felnőttek makacsul keresztbe fekszenek előtte.

Kérdés továbbá az is, hogy megismerhető-e egyáltalán a múlt, ha csak különböző szempontú mesélők tudják felidézni.

Vagy a múlt is annyiféle, ahányan emlékeznek rá?

Azt nem ígérem, hogy választ fogtok kapni ezekre a kérdésekre, ha elolvassátok a regényt, azt viszont igen, hogy még támad bennetek egy csomó saját kérdés is ezeken felül. Mint mindig, ha egy nagy művész érti a dolgát.

Korábbi cikkeink Elena Ferrántéról: ITT és ITT

Kurucz Adrienn