–

Az olvasás nem hobbi szerintem. Az olvasás maga a reinkarnáció: a más életek lehetősége. Minden regény egy kapu, amelyen átbújva másvalaki lehetsz.

Mennyivel szebb és élhetőbb hely lenne a világ, ha mindenki olvasna szépirodalmat!

Ha ugyanis valaki nap mint nap újjászületik a betűk által egy-egy különböző sorsú, személyiségű, korú, nemű vagy külsejű ember bőrében, az képtelen a gyűlöletre, annak nem kell tanulnia az empátiát, hisz tudja, érezte már, milyen másvalakinek lenni.

De olvasni még ezer okból hasznos, például azért, mert olykor egyszerűen nincs más, amibe kapaszkodhatnánk.

Könyvek, amelyek megmentették az életemet: efféle listát ígértem nektek, és talán azt mondjátok, túlzok, hogyan is lehetne ekkora hatása pár száz összefűzött papírlapnak?! Vagy épp ellenkezőleg, bólogattok, hogy tényleg van olyan könyv a világon, amely az élet egy nehéz pillanatában a mentőövet jelentheti. És ha ez így van, akkor kérlek benneteket, folytassátok listámat a ti kedvenceitekkel: ünnepeljük együtt a könyveket ma (is)!

1. Szívem kedves Bűbájosa

Ezt a könyvet még nem én olvastam el, ezt a könyvet még felolvasták nekem, a szüleim szerint „milliószor”, mert teljesen a hatása alá kerültem óvodáskoromban. Benedek Elek A csudafa című meseregényéről van szó, Bűbájos és Mirkó király háborújáról, amelynek tétje egy lány, akit az apja odaígért a torz idegennek az életéért cserébe, aztán persze megbánta a dolgot, de a szörny követelte a jussát, hisz megváltást csak a szerelem hozhat szomorú életében. Atyaég, hányszor képzeltem el kisgyerekként Tündérországot és a Csudafát, hányszor gondoltam arra, hogy talán egy nap én is megtalálom a privát Bűbájosomat (amúgy megtaláltam, de jó sokáig kellett rá várni, mert hát a mesékben sem valósul meg minden seperc alatt).

2. Időutazás, kalandok, történelem

Az Egri csillagok volt az első regény, amit elolvastam elejétől a végéig. Kilencéves voltam, harmadikos, és nem volt még kötelező olvasmány abban az évben, de láttam az egyik osztálytársam kezében, és elirigyeltem tőle az olvasást, nagyon imponált nekem, hogy egy ekkora könyvet hurcol-olvas egy ilyen kicsi gyerek. Életmentő könyvek, imigyen aposztrofáltam a listámat, és nem túloztam: Gárdonyi Géza valóban megmentett, vagy inkább megnyert, az olvasásnak, örökre. Egy másik ember lennék, ha ez nem így történt volna.

3. Adrian és Adrienn 

Sue Townsendről és az Adrian Mole-könyvsorozatról már többször is írtam, meghatározó regények voltak ezek nekem kamaszkoromban. Először is azért, mert az író megmutatta, hogy vesztes helyzeteket (amelyből elég sok van tinédzserkorban, nekem is elég sok volt) hogyan lehet humorral kezelni, és egy életre megtanultam: ki kell röhögnöm valamiképp a démonokat, különben megesznek elevenen. Ha nincs Sue Townsend, talán írni se kezdek el, de ő kedvet csinált hozzá. Nem azért, mert olyan könnyű élete volt. (Sőt…) Hanem mert minden rémséget felül tudott írni a képzelete segítségével. Legalábbis én így képzelem.

 

4. Jézusmária: szemüveg

Még mindig a kamaszkoromban járunk (lehet, külön listákat kellene gyártani a különböző életszakaszokra). Tizenegy éves voltam, amikor kiderült, hogy szemüvegre van szükségem. Érdekes, hogy most, több mint 30 évvel később, amikor jól látok mindenfajta segítség nélkül (megműttettem a szememet jó pár éve), imádom a szép kereteket. No de 11 évesen iszonyúan szégyelltem a szemüvegemet, igazából nem is nagyon hordtam sose, ami persze azt jelentette, hogy a korai tinédzseréveimet az impresszionista látásmód jellemezte, és mert a táblát sem láttam élesen, az átlagom bánta a hiúságot. Nem voltak még akkor coachok, pszichológushoz se vitték a gyerekeket, de Fehér Klára Mi, szemüvegesek című regényében én valamelyest vigaszt találtam. Persze a szemüveget továbbra is sokszor dugdostam, de elültette bennem az író egy nagyon fontos gondolat magját: a mindenfajta gyalázatos csúfolódás, igazságtalan és megalázó megkülönböztetés elutasítását.

 

5. Előttem az élet? 

Nyolcadikos voltam, amikor a szüleim a kezembe nyomták Émile Ajar (Romain Gary) híres regényét, ami egy arab kisfiú (Momo) és egy zsidó öregasszony történetét meséli el. Elképedtem, akárcsak Townsendet olvasva: jé, így is lehet írni?! Ilyen könnyedén, szellemesen, ésszel és szívvel, fegyelmezetten és pillangószárnyakkal verdesve? Bele se kezdek a regény méltatásába, mert tele vagyok érzéssel és emlékkel a mű kapcsán, de egyetlen gondolatot itt hagyok nektek, a mű mottóját, ami már önmagában is elkísért egész életemben:

„Az élet ízét csak a bolondok ismerik.”

6. Nagyi és Emerenc

Amikor a nagymamám meghalt, már felnőtt voltam, illetve az is lehet, akkor nőttem fel igazán, amikor itt hagyott minket. Nagyon sok mindent nem értettem a halálával (és az életével) kapcsolatban, és bár bizonyos dolgokat a mai napig emésztgetek, fejtegetek, a gyász első időszakában nagyon komoly segítséget jelentett Szabó Magda Az ajtó című regénye, és Emerenc, a főhős karaktere, akinek bizonyos tulajdonságai felidézték bennem a nagyanyám alakját, és talán magyarázatot is adtak bizonyos kérdésekre. Vagy legalábbis kapcsolódást jelentett a történet a saját múltamhoz, amelytől olyan fájdalmasan egy pillanat alatt elszakadtam.

 

7. Ha már gyász…

És életmentés. És valakinek az alaposabb megismerése-megértése a halála után… Fredrik Backman könyveit nagyon szeretem, és az első könyv, amit olvastam tőle a mai napig a kedvencem: A nagymamám azt üzeni, bocs a címe. Igen szórakoztató a Backman-stílus, hol sírsz, hol nevetsz, amikor olvasod, de ez a könyve engem pluszban át tudott vezetni szépen, észrevétlenül a gyász egy elviselhetőbb, sőt immár derűsebb állomására. Köszönöm, Fredrik!

 

8. Szerelmi csalódásokra Choderlos de Laclos

A sors fura humora, hogy egy régi fiúm azzal a mondattal hagyott örökre faképnél, hogy „nem vagyok a magam ura”. Ezt a mondatot pedig a Veszedelmes viszonyok filmváltozatából kölcsönözte, amit én mutattam meg neki korábban (a fenébe is, kellett nekem pallérozni!). A szakításba persze majdnem belehaltam, tinédzser voltam, nagyon ment a szenvedés (mindig is), de a könyvet (és a filmváltozatokat) azóta is elő-előkapom, mert azon túl, hogy csodálatos olvasmány, nagyon sokat elárul férfi és nő kapcsolatáról. Azt nem állítom, hogy megvigasztal egy csalódás után, de én legalábbis képes vagyok az olvasás által eltávolodni az önsajnálattól, és kissé felülről, más perspektívából szemlélni a dolgokat. Vagy pedig még jobban elmerülni a fájdalomban, ami, mert közös a regény szereplőiével, a szolidaritás érzetét kelti bennem, érthetőbben: úgy érzem, értenek. Nem vagyok egyedül a bánatommal.

 

9. Szerelmi csalódásokra 2.

Ide nekünk a csillagokat! Óriási Paolo Giordano-rajongó vagyok, ezt már tudhatjátok, ha olvastátok a recenziómat erről a regényéről! Azt nem állítom, hogy vidám leszel tőle, én sem voltam az, sőt napokig szédelegve emésztgettem a történetet, amely a szerelem reménytelenségéről beszél igazat. És megmutatja azt is, hogy e reménytelenség nélkül viszont élni lehetetlen, ha embernek születtél. Nem mondom, hogy így könnyebb túlélni a veszteségeket, de mégis rengeteget adott nekem ez a könyv. Hogy pontosan mit, azt elolvashatod, leírtam.

 

10. Barátot veszteni, önmagad veszteni

Komoly vitákat folytattam magammal, mi legyen e lista befejező darabja, számos aspiráns tolakodott a fejemben az utolsó helyre, de végül azt mondtam magamnak, nem létezik, hogy Ferrante kimaradjon. A másik olasz kedvencem, a titokzatos író, akinek mindegyik regényét imádom, de a legfontosabb életmentőim a négykötetes „barátnők” voltak, a Nápolyi regények. Életem egy olyan pontján fogta meg a kezem Ferrante, amikor egy barátnőm elengedte, és mert nagyon fontos kapcsolatról volt szó, rettenetesen fájt a veszteség. Addig a pillanatig nem tudtam igazából, hogy olyan törékenyek a barátságok is, akárcsak a szerelmek, úgyhogy most már igyekszem sokkal jobban vigyázni rájuk. Nekem ez a regényfolyam kellett ahhoz, hogy egy csomó mindent megértsek a (női) barátságokkal, a rejtett mozgatórugókkal, dinamikákkal kapcsolatban. És az „értés” ellenére, vagy pont azért, vágyjam továbbra is e szövetségre, talán még jobban is, mint korábban.

Kurucz Adrienn