Először is az első kötet borítója ragadott meg, úgyhogy ezúton is gratulálnék Féder Mártának. Vannak borítók, amik olyan erővel szólítják meg az embert, hogy nem lehet nekik ellenállni. Az olvasmány aztán egy Ferrante-utánérzésnek tűnt (egy), de nem feltétlenül pejoratív értelemben. Ha Ferrante épp nem ad ki újabb regényt, legalább van, ami pótolja a hiányt, betölti az űrt, és ha az ember nem utazhat Dél-Olaszországba, van, ami képzeletben odarepíti.

Persze akkor még azt gondoltam, A visszaadott lány azért nem az a színvonal, amire igazán vágytam vagy ami nyomot hagyna bennem, de nyári olvasmánynak tökéletes: magával ragadó, hullámvasútszerű cselekmény, nagy drámákkal, széles érzelmi amplitúdókkal, súlyosan terhelt női sorsokkal, és mindez egy könnyű, vékony kötetben.

Csak azért summázom ilyen nagy vonalakban, mert ma már egész másképp látom. Mint ahogy, ha pusztán az első kötet alapján ítélnénk meg a Nápolyi regényeket (kettő), akkor még valójában nem mondhatnánk róla semmit. A nagyívű történeteknél az első rész csak a bevezető, az alapozás, de hogy mennyi tapasztalatot, emberismeretet és gondolatot rejt a történet, az csak később derül ki – ahhoz idő és építkezés kell. Így volt ez Pietrantoniónál is, így máris le kell szögeznem: a Halásznegyedet már sokkal mélyebb és tartalmasabb olvasmánynak éltem meg, mint A visszaadott lányt. 

Hogy ez abból fakad-e, hogy bizonyos dolgokat már nem kell elmagyarázni, a főbb szereplőket ismerjük, a múltjukat ismerjük, a világukat feltérképeztük, és a szöveg minőségéről is van már egy képünk – vagy abból, hogy maga az író is együtt fejlődik a művével, és egyre izgalmasabban ragadja meg az eseményeket, egyre komplexebben ábrázol karaktert, és egyre otthonosabban mozog a maga által teremtett univerzumban, azt nehéz eldönteni. Valószínűleg mindkettő benne van.

Mindenesetre muszáj a két kötetet együtt tekinteni, és együtt ajánlani, mert egyik sem lehet teljes a másik nélkül.

Női elbeszélőnk itt is a saját sorsán keresztül mesél a közvetlen környezetében élők útjáról, hiszen ezek az életek folyton keresztezik egymást, hatnak egymásra, ha ezúttal nem is kell annyi szereplőt észben tartanunk, mint a Briliáns barátnőm esetében (három). És bár itt is két, egymáshoz korban és érzelmileg is közelálló lány van a középpontban (négy), de ezúttal nem barátnők, hanem testvérek. De Lenuhoz és Lilához hasonlóan (öt) nagyon eltérő személyiségek – aminek itt az az alapja, hogy nem egy családban, nem egy közegben nőttek fel, és mint azt a második regény már nagyon erőteljesen kirajzolja: ez örökre meghatározza az életüket. 

 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Elbeszélőnket és főhősünket (akinek nincs neve) még csecsemő korában örökbe adták távoli rokonoknak, akiknek nem született gyerekük. Majd serdülőkorában egyszer csak vissza kell térnie a vér szerinti családjához, akiket addig nem ismert, sőt a létezésükről (és így a saját valós származásáról) sem tudott. Ez önmagában is elég trauma lenne, hiszen kétszeres elhagyás, de a két otthon között még hatalmas társadalmi szakadék is tátong: a középosztályból kell visszatérnie a szegénységbe, a kultúrából a kulturálatlanságba, a műveltségből és kifinomultságból a tanulatlanságba, az egykék elkényeztetettségéből a nagycsaládosok káoszába és munkamegosztásába, és mindeközben a gyerekkorból a felnőttkorba.

Ennek a tragikus fordulatnak egyetlen nyeresége a kishúga, Adriana, aki a maga faragatlan és az érzelmi elhanyagolástól traumatizált módján a legérettebb és legéletrevalóbb ember a környéken. 

A Halásznegyed tulajdonképpen Adriana története, ő indítja be a cselekményt, és az utolsó oldalakig ő ad neki súlyt és tétet. Mert azt a gyerekkort, ami neki jutott, tényleg nem lehet soha kiheverni. Kikeveredni sem lehet belőle: a nyomor, az érzelmi bántalmazás, a kiszolgáltatottság valahogy levakarhatatlan, ahogy az a társadalmi státusz is, hogy nincs alattad háló, nincs mögötted senki: a semmiben lebegsz, és bármikor zuhanás lehet belőle. Elbeszélőnk ezzel szemben mélyen magába temeti a traumáit, de látszólag tisztes polgári életet él. Ferrante Lenujához hasonlóan (hat) a tanulás védőhálót von köré, bebocsátást enged a magasabb körökbe. De ahogy a Nápolyi regényekben, úgy itt is egy látszatházasságba való menekülést is előidéz (hét), aminek törvényszerűen össze kell omlania. 

És mindeközben, immár felnőttként az ember szembe találja magát a szüleivel is, akikről új, önálló képet kell alkotnia. Akiknek hibáitól és kudarcai elől sosem menekülhetünk, a ránk mért hatásuktól sem, de tartozunk nekik azzal, hogy végigkísérjük őket a hanyatlás és búcsúzás útján. 

Mindezek, és még egy váratlan (vagy hát, kinek váratlan, kinek nem) fordulattal együtt a Halásznegyed jóval mélyebbre megy A visszaadott lánynál. Azt mutatja meg, hová vezetnek a gyerekkori traumák, mennyiben alakíthatjuk a sorsunkat, mennyi benne a törvényszerűség és a hozott csomag, ami visszahúz. Az elbeszélés módját tekintve is sokkal rétegzettebb alkotás az első résznél: most szinte ott létezünk a mesélő fejében, töredékes emlékeiben, csapongó gondolataiban, állandó keresésében, ami értelmet próbál adni az eseményeknek. Nekem nagyon tetszik ez a villódzó, zaklatott elbeszélés, ami bőven hagy lyukakat, hogy kitöltsük a fantáziánkkal.

Az első kötet jóval „szájbarágósabb” volt, a második már magasabb szinten bízik az olvasóban. Az a kényszer sincs benne, hogy a végén feloldozást adjon neki, vagy jóérzéssel, egy lekerekített történettel engedje útjára. Az élet nem ilyen.

Az életben sokszor csak jóval később oldódnak meg a dolgok, vagy nyernek értelmet, addig csupán bukdácsolunk az események forgatagában – mint ennek a történetnek a szereplői, – és csak a túlélés lebeg a szemünk előtt. Amikor pedig végre akad egy lélegzetvételnyi szünet, hátranézünk, és döbbenten konstatáljuk, mi minden vezetett ide, mennyi jelet hagytunk figyelmen kívül, és milyen kiszolgáltatottak vagyunk a minket formáló erőkkel szemben – mindaddig, míg nem tudatosítjuk magunkban őket (vagy utána is?). 

 

Donatella De Pietrantonio legalább olyan bölcs asszony lehet, mint Elena Ferrante (nyolc), és ha ő nem is bújik álnév mögé, (erről ITT írt Kurucz Adrienn) de egy civil foglalkozás mögé igen: eredeti szakmája szerint gyerekfogorvos, és gyakorolja is ezt a hivatását. Van tehát mögötte élményanyag bőven, és reméljük, még több könyvre is futja belőle. Egyszer biztosan kinövi a Ferrante-párhuzamot, és mi sem számolgatjuk többé, mi mindenben haladnak hasonló nyomvonalon.

Gyárfás Dorka