Mivel a munkám során már többször szembesültem azzal, milyen körülmények között él Magyarországon nagyon sok család, – a saját problémáimon túltekintve – sokat gondoltam azokra a gyerekekre, akiknek ez alatt az időszak alatt nem az volt az elsődleges problémájuk, hogy unatkoznak, vagy hogy nem jött meg e-mailben a matekházi.

Majd egyszer csak felmerült bennem a kérdés: vajon hogy zajlott a távoktatás azoknál a gyerekeknél, akik nem hagyományos képzésben vesznek részt? Felkerestem 12 fiatalt, akiknek rendesen kellett kapaszkodniuk ebben a tanévben. Kapaszkodni konyhapultba, lépcsőkorlátba, ajtókilincsbe, szekrény szélébe. Ők ugyanis táncművésznek készülnek.

A táncművészképzés nem csak tananyagában tér el a hagyományos iskolarendszertől. Amennyiben erre a pályára lépnek, a gyerekek az Egyetem növendékeinek számítanak már tízéves koruktól (ez az első évfolyam). Hetedik évfolyamtól pedig – amikor 17 évesek – már egyetemisták, annak ellenére, hogy csak egy évvel később érettségiznek.

Tizenkét különböző embert és különböző történetet ismertem meg. A hegytől a völgyig bejártam értük az egész várost, és többször mentem vidéki otthonokba is.

Bár az idősebbek már lazább öltözékben és stílusban köszöntöttek, mint a kisebbek, egy dologban mind azonosak voltak: elképesztő koncentrációval és elkötelezettséggel végezték a dolgukat a karantén előtt, alatt, után és a jelenlétemben is.

Ugyan a tanév náluk is akkor ért véget, mint más iskolákban, augusztus 10-ével azonban már kezdődik a következő, hogy egy szintfelhozással érjenek el a szeptemberbe. De addig sem lógathatják a lábukat, a testnek folyamatosan szüksége van a gyakorlásra, az izmokat nem szabad hagyni eltűnni, a nyújtásokat tovább kell végezni, a forgásokat tovább kell pontosítani.

Ezekbe a napi rutinokba és gyakorlásokba engedtek nekem betekintést a táncosok és balerinák, amiért elképesztően hálás vagyok nekik. Kisugárzásuk, karizmájuk és egyáltalán a jelenlétük olyan tekintélyt parancsoló, hogy rendre figyelmeztetnem kellett magamat, ne fojtsam vissza a kelleténél hosszabb ideig a lélegzetemet.

A legtöbb családban a szülők nem tudtak máshogy segíteni a gyerekeiknek a gyakorlásban, mint hogy megteremtették annak feltételeit. De nem is kicsi feladat ez, ha belegondolunk, mennyi térre, nyugalomra és speciális eszközre van a táncosoknak szükségük.

Dorottya például a buzgó gyakorlással feltörte a szép régi parkettát a nappaliban, így a család kiürítette a konyha/étkező helyiséget számára, és ott folytatta a spiccgyakorlatokat az iskola által küldött linóleumon.

Benedek családja vidéken él, így ő normális esetben az iskola kollégiumában lakik. Most testvérével és távmunkára kényszerült szüleivel együtt osztották meg a lakás különböző tereit. Amikor a család nem tudott igazodni Benedek online óráihoz, akkor beküldték a szobájába, hogy a mester által küldött gyakorlatokat ott végezze. Ilyenkor átkapaszkodott a bárpultról a játékos szekrényére.

Pötyi szintén a családi ház összes helyiségét birtokba vette. Bár szobájában korábban is volt rúd és tükör, ott a nyújtásokhoz, nincs elég tér, így egy-egy időigényesebb nyújtás idejére a nappaliba hurcolkodott, és közben a normál tananyagot olvasta. Gyakorlását ritmikusgimnasztika-edző édesanyja felügyelte. Segítségével korrigálták Pötyi pár gyengeségét, amire az iskolában talán nem lett volna idő.

Így annak dacára is élvezték az otthonlétet, hogy Pötyi testvére kürtölni tanul, így néha a balerinák is hallották Zoom-órán, hogy halad a szomszéd szobában a zeneoktatás.

Csenge mellett az egész család ott volt támogatásként. Bár egy kicsit „MacGyveresen”, de minden felmerülő problémát megoldottak. Az édesanya nyugalmazott balettművész, mindennap együtt edzett lányával a házuk nappalijában, és rájött, ha Csenge a komód lába alá dugja a lábait, és úgy farol be alá hason, eredményesebben végezheti a csípőtágítást. Továbbá, mivel a lépcsőkorlát mellett szűk volt a hely a bonyolultabb gyakorlatokhoz, az apuka kivágta az emeletről a korlátot, fa talapzatra applikálta, az lett lett a rúd. Így teltek a napok és telnek azóta is náluk, az emeleten pedig óvatosan járkálnak.

Dávid egy ajtókilincsbe kapaszkodva gyakorolt otthon mindennap sok órán keresztül. Amikor végére ért a mestere által feladott gyakorlatsoroknak és online óráknak, akkor nyújtott, erősített és a YouTube-on keresett olyan videókat, amelyekkel továbbfejleszthette magát úgy, hogy ki kellett hagynia az ugrásokat, saját és szomszédai egészségének megőrzése érdekében.

Nemcsak neki, hanem Gvendolinnak is el kellett gyászolnia a vírus miatt elmaradt külföldi képzéseit és versenyeit.

Fontos alkalmaktól lettek most megfosztva, és semmi garancia arra, hogy jövőre, amikor majd ismét jelentkezni kell, ismét megnyerik a lehetőséget. Pedig megérdemelnék.

Gvendolin is, mint mindenki más, akivel az anyag elkészítése alatt találkoztam, gyönyörű, kedves, közvetlen és egyszerre udvarias. Mindegyikük korát meghazudtolóan éretten viselkedik, egyikük sincs zavarban, hivatásukkal együtt jár egy egészséges exhibicionizmus. De amikor ez a lány felállt a két spiccére, magába merült, és elkezdte a gyakorlást, az olyan volt, mint amikor egy hatalmas gyönyörű madár felszáll a víz színéről: fenséges és elegáns. 

Gréta a karantén elején a szobájában gyakorolt, de nem érezte ott jól magát. Magányos volt és gyötörte a bezártság. Édesanyja javaslatára kezdett a teraszkorlátba kapaszkodva edzeni. Rájött, ha a teraszajtó mögött behúzza a függönyt, látja magát az üvegben tükröződni. Beethovent hallgatva gyakorol, amiben néha a szomszédok is gyönyörködnek.

Marco kollégista, de most neki is meg kellett találnia, otthon miből készíthetne magának rudat a gyakorláshoz. Végül egy ruhafogast szabadított fel, az aljára súlyzókat pakolt, és arra támaszkodott. Bár közel sem volt fix ez a szerkezet, év végén mégis ötöst kapott.

Nemcsak növendékeket, hanem egyetemistákat is megnéztem gyakorlás közben. Eszter egy panelház nyolcadik emeletén, két, otthonról oktató pedagógus szülővel nézett szembe a helyzet adta kihívásokkal. Színházi táncszakra jár. Bár övé volt a lakás legnagyobb szobája, az egyébként apró nappali, saját koreográfiáját, amit videóra kellett, hogy vegyen, nem tudta ott elkészíteni. Próbált a házak árnyékában, lent forgatni, de a „panelszemek” minden mozdulatát kísérték.

Kristóf harmadévesként nem csupán a tánctermi edzéseket hiányolta, hanem a társaságot is. Már március közepén elhagyta albérletét, és hazaköltözött családjához vidékre. Eredetileg onnan indult a karrierje, mivel a szülei kikötötték: sportolni kell. A városban erre összesen két alternatíva volt, a foci meg a balett. Utóbbi mellett döntött, de egy idő után balettról moderntáncra váltott. 

Évfolyamtársa, Dorina szobája egy igazi „chillout-zóna”. Ő örült neki, hogy a szokásos darálóhoz képest most volt ideje nyújtani, masszírozni magát, kicsit elmélyülni abban, amit csinál és figyelni a testére. Sőt, egy átmeneti hajfestésre is volt lehetősége, amit azért rendes iskolaidő alatt nem kockáztatna meg.

Vikinek úgy hat négyzetméter állt rendelkezésére, hogy fantasztikus improvizációit kibontakoztassa. De nem panaszkodott, ahogy egyikőjük sem.

Nagyon úgy tűnt nekem ebből a sok találkozásból, hogy aki panaszkodik, abból nem lesz táncművész. Alázat kell, eltökéltség, kitartás és koncentráció ehhez a szakmához is, mint oly’ sok minden máshoz, ami kezd kimenni a divatból.

Tiszteletet ébresztettek bennem ezek a fiatalok. Irigylésre méltó, hogy már gyerekként tudják, tudták, merre akarnak az életben indulni, amikor én még fel sem tételeztem, hogy egyszer egyáltalán majd el kell indulni. Célt tűznek ki maguk elé, és törekednek valami felé, de mindannyian tisztában vannak vele, hogy bármikor bármi történhet.

Mint a legtöbb művészképzés esetén, itt is van azért egy versenyistálló-hangulat. Van, akit eltanácsolnak, és van, aki a testének és a teljesítőképességének a korlátaival szembesül. Ezért növendékként a normál képzésre is ugyanannyira kell koncentráljanak (a táncon kívül természetesen vannak hagyományos óráik is), hogy ha egyszer úgy adódik, megállják a helyüket egy új forgatókönyv szerint is.

Köszönettel tartozom minden növendéknek, hallgatónak, szülőnek, és azoknak, akik segítették az anyag létrejöttét.

 

Szöveg és képek: Chripkó Lili