Szabadúszó fotósként a parasztokkal gyalogoltam ki a háborús sakktáblára, és az elsők között ütöttek le. Még nem volt semmiféle rendelet, még hivatalosan megbetegedés sem volt az országban, amikor már sorra mondták le a munkáimat. Már javában a bőrömön éreztem a recessziót, amikor itthon még a többség azt hitte, velünk ez nem történhet meg.

Eleinte a legközelebbi barátaimat kergettem az őrületbe ingerült félelmemmel. Őket nyaggattam, hogy figyeljenek oda a hírekre, figyeljenek oda rám. Már napok óta itthon ültem, amikor a disztópia valósággá vált.

Próbáltam tervezni, volt A, B, C terv, hova menekülök, mit csinálok. De végül egyetlen dolog szervezte rendszerré az elfolyó időt: a hírolvasás. Minden reggel a hírekkel kelek, és esténként azokkal fekszem.

Elterveztem persze, hogy tanulni fogok, képezni magam, kihasználni a halott időt. De képtelen vagyok koncentrálni. Úgy érzem, lebénultam. Megbénultam. Nincs mit fotózni, nem vagyok hasznos.

Egyetlen irányba tudtam fordítani a kamerámat: magam felé. Rögtön ébredés után és közvetlenül lefekvés előtt leteszem magam elé a gépet, és beállítom, hogy percenként készítsen rólam egy képet. Hagyom, hogy dokumentáljon. Hagyom, hogy rögzítse az arcom. Hagyom, hogy képbe zárja az egyre jobban eluralkodó szorongásom.

Egyedül vagyok. Nem újdonság. Sokan irigyelnek. Nem tudják, hogy mindig egyedül vagyok. Hogy nekem igazából mindig ilyen. Az élet normális menetében is az időm legnagyobb részét egyedül töltöm. Nem örül nekem senki, nem félt senki. Nem a magány a szokatlan. Az egyedüllét ismerős terep.

A kontrollvesztettség, az az ismeretlen helyzet. Nincs hatásom semmire. Nincs jövőképem. Rosszakat álmodom. Összerezzenek, arra kelek. Normális esetben olyan fáradt vagyok, hogy sokat alszom, és későn kelek. Most korán felriadok. Mi lesz?

Az elmúlt években egyetlen dolgot tudtam jól csinálni az életemben: a karrierem. Minden másban rendre kudarcot vallok. Most nincs munkám. Mondják a barátaim, hogy nem igaz, túl szigorú vagyok. Itt vannak ők is, ezt is jól csinálom. Szeret a családom. De úgy érzem, nem az én érdemem, az ő érdemük.

Végignéztem a BoJack Horsemant. Három hét alatt hat évadot. Abban mondja a maga körül mindig mindent szétrobbantó szimpatikus, de folyamatosan saját magától szenvedő lány, hogy nagyon reméli, hogy az élete kincugi lesz. A kincugi egy japán gyakorlat, amelyben széttört kerámiákat ragasztanak össze aranyporral kevert ragasztóval. Így a törésből, a sérülésből végül szebb dolog jön létre, mint amilyen az eredeti állapot volt. Diane retteg tőle, hogy ő végül teljesen széttört, és soha nem jön el az üdvözítő kincugi. Diane rettegése vagyok.

Soha nem fotóztam magam fényképezőgéppel. Furcsa ez most.

A tavaly őszre gondolok. Egy sevillai bérelt szobában vagyok. Ülök az ágyon. Összefogom a hájat a hasamon, megröcögtetem, utálom. Lóval jöttem. Átlovagoltam fél Spanyolországon. Majd bejártam egész Andalúziát. Egyedül. Pár eurós szobákban lakom. Nem láttam tükröt hetek óta. Nem voltam kisminkelve nem is tudom, mióta. Mindegy. Akikkel itt találkozom, azoknak úgyis mindegy. Nem ismerik, normálisan milyennek hazudom magam. De vajon a háj nagyobb lett a hasamon? Mit fognak szólni, ha hazamegyek? Azok, akik ismerik, mit hazudok. „Na, jól meghízott, csak a ló ment, ő meg ült rajta.”

Most meg látom, tessék, ilyen vagyok. Vannak szép képek, látom. Meg sok toka, ránc, hiba. Mindegy. Nem tudok magamba merülni. Még arra sincs energiám, hogy direkt bántsam magam. Ahogy szoktam. Hálátlanul.

Olvasom a híreket. Reggel és este, reggel és este. Reggel – görgetsz – és este lett. Már rosszabb hírek jönnek az országról, mint a vírusról. Kiabálni sem tudok, sírni sem tudok. Félek. Félek! Aki hülye volt: egyre hülyébb. A vége: egyre távolabb.

Megsimogatom a macskát. Dorombol.


Chripkó Lili