Nem nagyon volt jobb döntésem az elmúlt években, mint az, amikor három éve – úgyszólván hirtelen felindulásból – bementem a volt gimnáziumom igazgatójához, és jelentkeztem az iskolai diákszínpad vezetőjének. A dolog azóta kitölti (illetve most sajnos csak múlt időt használhatok) mindennapjaim még kitöltetlen részeit, élvezetet nyújt, élményt ad – és tanít. Például a „mai gyerekekről”. És nem is keveset. 

Volt, hogy színész akartam lenni

Aztán volt, hogy már nem. A színészetnek az a része, ami az életüket hozzákötő megszállottak számára kötelezően megoldandó rész, engem elijesztett. Így hát nem lettem színész. Csak a színjátszás örök szerelmese, és a színpad vonzásában élő lelkes amatőr. És volt még egy régi vágyam, amitől aztán szintén elkószáltam, más munkák felé: ez pedig a tanítás. Mondhatnám azt is a fentiek alapján: logikus, hogy így lettem az iskolai színjátszókör vezetője – de ez sem lenne igaz.

Távolról érkeztem vissza a régi örömökhöz. De most, hogy itt vagyok velük, boldognak érzem magam.

A gimnazistákkal színházasat játszani nagyon izgalmas, és alapvetően vidám dolog

Nem a Művészet nagy törvényeit és a Színház legmélyebb igazságait keressük. (Legfeljebb örülök, ha néha ezekből is megéreznek valamit. Ha találunk egy-két igazgyöngyöt.) Egyszerűen csak játszunk. Mindig van pár tucat diák, aki alapvetően szeret szerepelni, közösen létrehozni valamit, vagy csak együtt lenni másokkal kicsit sajátos körülmények között. És hát, a színjátszáshoz nem is kell több kiindulásnak.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Az iskola, ahol valaha én is színjátszókörös voltam (kamaszkorom legszebb évei!), egy diákéletét tekintve nagy hagyományú gimnázium. Nem művészeti iskola, és a gyerekek, akikkel együtt játszom, nem drámaképzést tanulnak. „Botcsinálta” diákszínészek.

Van közöttük csillogóan tehetséges, vannak ügyesek, és vannak lelkesek, akik egyre ügyesebbek lesznek. Mert szeretik csinálni. Szerintem ennél több nem kell.

Az én dolgom, hogy mindenkinek tudjak valamit nyújtani a játékkal, a színjátszókörös foglalkozásokkal. Ne csak azoknak, akik eleve „kiragyognak”. Mindenkinek, aki bízik a közös játékban.

Odüsszeia-részlet - Fotó: Lőrincz Miklós

Kis kitérő

Egyszer interjúztam egy korábbi magyar atléta olimpikonnal, aki gyerekként Amerikába került, és ott kezdett sportolni. Szocializációjának alapja az amerikai iskolai sportélet volt. Például az, hogy látta: ott soha, senkit nem küldenek el. A duci vagy ügyetlenebb gyerekek is ugyanúgy futhatnak, mint a már azonnal versenyzőnek kiszemelt ügyesek. Mindennek, amit a gyerekekkel való foglalkozásról gondolok, alapja lett ez a szemlélet. Én mint „edző”, akkor teszem jól a dolgom, ha egyetlen gyereknek sem veszem el a kedvét a játéktól, mert mindegyiküknek megtalálom a formát és szerepet, amiben élvezi, hogy részese a közösnek. Milyen egyszerű, alapvető igazság ez, nem?

És mostanra, a harmadik tanév végére – amikor a diákszínjátszó-csapatommal már komoly, „egész estés” előadást is létrehoztunk, túl vagyunk nagyszerű közös programokon, díjakat is kaptunk, és az iskola (amiért nem győzök elég hálás lenni) teljes mellszélességgel támogatja a csoportot és büszke rá – magamnak is megfogalmaztam, hogy miért élvezem ennyire. A teljesen más jellegű napi munkám mellett, sok időt ráfordítva, szabadidőt rááldozva, miért szeretem csinálni.

Ez nem csak a színpad alapvető szeretetével függ össze. Hanem a gyerekektől kapott és tanult dolgokkal. Mert tanultam tőlük – és tanultam róluk, sokat.

Jelenet a Hamletből

Terhelhetőség

Lenyűgöz, milyen sokat tud vállalni egy fiatal, ha kedvet érez hozzá. És ha motiválja a dolog. Ne itt tárgyaljuk ki az iskolarendszer problémáit, tudjuk jól, milyen kemény napirendje van egy átlagos középiskolásnak. Mégis: a legritkább esetben fordult elő, hogy valamelyikük azért maradt el a csoportból, mert ő vagy a szülei úgy érezték, ez már nem fér bele. Amihez kedvet érez a gyerek, azt csinálja, és eszébe sem jut számolni, hányadik óránál tart éppen.

A feladat így a színpadi vezetőnek is adott: lépést kell tartania a gyerekek odaadásával.

Lazaság

Ez a másik, amitől időnként tele szájjal vigyorogva dobom le az ékszíjat. Mert már nem emlékeztem rá, hogy igen, mi is ilyenek voltunk, amikor beindultunk egy önképzőköri foglalkozáson… A srácok, lányok dumálnak, marháskodnak, ölik az időt és időnként gyilkolják egymást, de közben hihetetlen könnyedén és lazán értik meg és abszolválják a feladatokat. A szövegtudást, az újabb beállításokat (amikre jobban emlékeznek néha egy hét múlva, mint én), sőt az újabb projekteket, mert sokan közülük több produkcióban is szerepet vállalnak a suliban. Mintha meg se kottyanna nekik. És közben van bennük valami a nagy gyerekek önfeledt, egymás iránti szertelenségéből, féktelenségéből, szerelméből.

A Teleki Diákszínpad csapata és cikkünk szerzője

Alázat

Amiért nem tudok elég hálás lenni nekik. Mert bizony van olyan, hogy nem haladunk. Megcsikordul a gépezet és nem jár az agyam. Tipródunk értelmetlen ötleteken, elhülyéskedünk egész próbákat, aztán úgy engedem el őket, hogy semmi haszna nem volt az aznapi játéknak. És mindig félek, hogy a kedvüket apasztja ez a vakarózás a semmiben. Aztán legközelebb, meg azután, mégis jönnek, és

főleg azoknak vagyok hálás, akik nem az első vonalban szerepelnek, nem a leendő főszerep motiválja őket, de kitartanak, segítenek és – maradnak. Ilyenkor azt érzem, ez nem a tanárnak szól, hanem a közös ügynek. Ami sokkal jobb.

Életszemlélet

Ez talán a legáltalánosabb, közvetve megfogalmazódó tapasztalatom és örömöm velük kapcsolatban. Hogy a diák, aki játszik: pozitív személyiség. Az alkotó közös munka: inspiráció. Sokfelől, sokféle indíttatásból érkeztek a csoportba, van köztük a többinél sokkal introvertáltabb személyiség is, és van, aki a hétköznapokban a tizenévesek minden cinizmusával mond véleményt a dolgokról. De a színpadi játék, a próba megmutatja azt a rengeteg építő energiát, kreatív gondolatot, gyermeki játékosságot, ami a fiatalokban megvan.

A színjátszásnak nem tétje az, ami a komoly színészetnek: nem kell mindenáron elégni benne. Érezni és gondolkodni viszont igen – de hát épp ezekben segít legtöbbet a gyerekeknek, ez meggyőződésem.

Közösség

Erről nem igazán lehet szavakkal nagyot mondani. Állnak az előadás végén a „tapsrendben” (ami nincs, nálunk mindig mindenki egyszerre hajol meg, ezt én alapnak tartom), fogják egymás kezét, mosolyognak. Együtt vannak. Mögöttük mindaz a közös élményanyag, ami ehhez a közös rituáléhoz vezetett. Akármerre mennek utána és akárhonnan jöttek előtte: egy csapat lettek. És ha ezt az élményt magukkal viszik, az nekem sokkal többet jelent mindannál, amit valaha elképzeltem a magam és a színészet kapcsolatát illetően.

Somos Ákos

Szerzőnk korábbi írásait ITT olvashatjátok.

A képek forrása: Somos Ákos