„Mintha elvesztettem volna egy teljes fejezetet az életemből” – Egy félresikerült gimnáziumi élet története

Rovattámogatás

–

Bátran mondhatom, hogy magas elvárásokkal kezdtem el a gimnáziumot. Leginkább azért, mert az egész gyerekkoromban a szüleim tizenéveskori anekdotáit hallgattam, amik egytől egyig hihetetlen sztorik voltak. Annyit hallottam a nagy éjjeli kiszökésekről, vicces randikról és a Boldog Nagyapó calvadosféleségről, hogy én is egy legalább ennyire, vagy még inkább emlékezetes gimnáziumi karriert álmodtam meg magamnak. Egyébként is sokat hallgattam azt, hogy ez lesz életem legmeghatározóbb szakasza, ami után jön a nagybetűs Élet, és soha többet nem leszek majd annyira szabad, mint most. Szóval arra készültem, hogy úgy töltöm ezt az (esetemben hét) évet, hogy arra életem végéig szívesen fogok visszagondolni. És bár valóban lettek olyan részei, amik valószínűleg örökre bennem maradtak, nem pont úgy sikerült, ahogy terveztem, és az is biztos, hogy merőben mást tanított nekem ez az időszak mint a szüleimnek. 

Az, hogy miért, elég hosszú sztori, de igyekszem rövidre fogni: én valamiért, valahogy, képtelen voltam beilleszkedni az iskolában. 

Először is, már a gólyatábortól fogva az volt rólam az általános megegyezés, hogy a külsőm nem kompenzálja a számból kijövő beszéd mennyiségét, így nem lettem túl népszerű gyerek. Aztán gimi második évében jött az első találkozásom a gyásszal, ami miatt az egész életem, egészséges fejlődésem a háttérbe szorult. Az anyám diagnózisa, betegsége és halála között eltelt hat hónapban teljesen más emberré váltam. Nem mondanám, hogy megváltoztatta a személyiségemet, inkább azt, hogy egy időre elnyomta. Azért így hívom, mert az az ember, akivé a fájdalom tett engem, egyáltalán nem hasonlít arra, aki egyébként vagyok.

Hirtelen állandóan dühös és letargikus lettem, mindenkivel összevesztem, és teljesen kiszámíthatatlanul viselkedtem. Semmi sem érdekelt, visszapofáztam bárkinek, kínomban jártam bulizni, és úgy általában élveztem, ha kiválthatok valami látványos reakciót másokból. Azt hiszem, azt akartam, hogy a viselkedésem beszéljen arról, amiről én nem merek. Nem telt el sok idő, hogy a viselkedésem megijessze nemcsak a tanáraimat, de az osztálytársaimat is. Kívülről az egész szörnyen érthetetlennek látszott (pláne azokhoz az elvárásokhoz képest, amit emberek a gyászolók iránt támasztanak), és hamarosan a társaim többsége inkább félt tőlem, őrültnek tartott, mintsem hogy segített volna. Sajnos ez nagyon nem jó formákban csapódott le, és bár azóta tudom, hogy ez természetes reakció volt egy szokatlan dologra,

az, hogy a közösség kivetett magából, pletykákat terjesztett rólam, pszichopatának nevezett, mert a temetés után másnap már a suliban voltam, vagy mert nyilvánosan mosolyogni mertem, nem segített túl sokat a helyzeten.

Olyan volt, mintha folyamatosan egy nagyító alatt léteztem volna, mindenki azt figyelte, hová vezet a mélyrepülésem. Így lassan, de biztosan, mindent elvesztettem, ami az iskolához kötött volna, egyedül az érettségi megszerzését tartottam szem előtt, a gimnázium minden más szempontból borzalmasan rémisztővé vált számomra. A kezeletlen lelki gondjaim, a társaim riadt, meggondolatlan viselkedése és a (közben a képbe kerülő) munka kombinációja pedig tizenegyedikre elég indokot adott nekem arra, hogy magántanulóként folytassam az évet. 

(Megjegyzés: talán most arra gondolsz, hogy a súlyos depresszió nem elég erős indok arra, hogy így döntsek. Hát, sok mindenért bocsánatot kérek, de ezért nem fogok. Aki volt már ilyen állapotban, az tudja, mit tesz az emberrel. Az, hogy dönthettem erről, hatalmas kiváltság, amivel tisztában is vagyok, de nem fogom rosszul érezni magam amiatt, hogy éltem vele.) 

Idővel sikerült annyira összeszednem magamat az írással és a terápiával, hogy abból az egy évből két és fél lett, és így a gimnázium utolsó szakaszát már így csináltam végig. Mivel a jegyeim kitartottak, sőt az utolsó évemre javultak is, így nem akartam iskolát váltani, pláne úgy, hogy féltem, máshol nem állnának mögöttem ilyen csodálatos tanárok és nem is feltétlenül lennének ennyire támogatók abban, amit az iskolán kívül csináltam.

Plusz szerencsére közben is elég feladatot adott a tanulás és a véletlenül pont ekkor elstartoló, máig épülő karrierem, szóval nem unatkoztam, ám cserébe kimaradtam kábé az összes gimis élményből, ami ezt az időszakot különlegessé teszi.

Nem mentem el a táborokba, nem táncoltam a szalagavatón, nem hülyültem az osztálytársaimmal szünetben. Ez ezen a ponton legalább annyira az én döntésem volt, mint az övék, hiszen idővel lenyugodtak a kedélyek és visszamehettem volna közéjük, de addigra annyira mély nyomot hagyott bennem az a pár év, amíg egyedül voltam és szenvedtem, hogy már nem mertem belépni ebbe a közösségbe (de köszönöm azoknak, akik ennek ellenére is próbáltak kapcsolódni velem). 

Bár végül nem bántam meg a dolgot, hiszen fantasztikus dolgokat csinálhattam ebben a pár évben, de az azóta is fáj, hogy én nem kaptam meg azt az élményt, amiről annyit meséltek nekem a szüleim. Ettől sokáig rémesen éreztem magam, pláne végzősként. Eljött a pont az életemben, amikor a normális gimisek végre learathatták a babérokat a sokévnyi munkáért, és bár én is ugyanúgy végigcsináltam mindent, csak otthon, azt éreztem, hogy nem érdemeltem ki ezeket a jutalmakat, nem vagyok része a közösségnek. Ahogy mindenki posztolgatta a tablófotókat meg a keringős képeket, nem tudtam nem azt érezni, hogy egy szuper dologról maradtam le.

Mintha elvesztettem volna egy teljes fejezetet az életemből, mintha lemondtam volna a lehetőségről, hogy gyerek lehessek. És igazából ez volt az, ami hiányzott. Az a pár plusz év majdnem felnőtt szabadság, amit a gimi adott másoknak. 

Azt hittem, hogy örökre le kell mondanom arról az érzésről, ami mások szalagavatós képeiről mosolyog rám, hogy van egy bizonyos élmény, amit csak a gimi adhat meg, és hogy én ezt már sose kapom meg. Aztán az idén valahogy megváltoztak a dolgok.

Elhatároztam, hogy kihagyok egy évet az egyetem előtt, pénzt keresek, végigveszem a lehetőségeimet, és arra használom ezt az időt, hogy jobban megismerjem magam. Ebben sokat segített, hogy a gimi lezártával végre el tudtam engedni azt az embert, akivé félelemből limitáltam magam, de ahogy elkezdtem feloldódni, végre lettek olyan barátaim, akik mellett azt érzem, hogy lehetek kamasz, annak minden idétlenségével együtt. Lehet, nem ballagunk el együtt sehonnan és nem iszunk sunyiban vodkát egy szocialista gyermeküdülő maradványai között (illetve remélem, hogy igen), de elkezdtem megcsinálni azokat a dolgokat, amiket a gimi utáni élethez túl komolytalannak éreztem. Beöltözöm orosz gengszternek, és kimegyek a városba. Verseket írok a barátomnak. A szüleimről beszélek házibulikban.

Most újra képes vagyok örülni az egyszerű dolgoknak, az értelmetlenségben is megtalálom az értéket, és kitapogatom a személyiségem határait, amit szintén kényszerpihenőre küldött az a nehéz időszak.

Azért is tolom itt sorban a ma is tanultam valamit cikkeket, mert jelenleg tényleg ebből áll az életem. Hogy bepótoljam azokat az éveket, amikor lett volna esélyem rájönni, hogy mit jelent az, amikor önmagam vagyok. 

Én kábé egy évvel ezelőttig rendíthetetlenül hittem, hogy le tudsz maradni saját magad bizonyos verzióiról. Elrobognak melletted, mint egy lekésett vonat, igaz, felszállhatsz a következőre, de már nem ugyanabba az időbe fogsz megérkezni vele. De azt hiszem, a fejlődés nem vonat, és valahogy kívül áll az idő és a linearitás szabályain. 

Igen, a gimi, a kamaszkor tényleg nagyon meghatározó időszak az ember életében. Azok a tapasztalatok, amiket a társaid között szerzel, örökre veled maradnak. De közben azt is tudom, hogy nemcsak a gimi adhatja meg azt a videóklipes, tágra nyílt szemes életérzést, amit vársz tőle, sőt általában nem is az szokta. Ezzel nem azt mondom, hogy nem lehet egy fantasztikus élmény, és nem kéne a legtöbbet kihoznod belőle. Hanem hogy nem gáz, ha mégsem sikerül. Nagyon sok oka lehet annak, hogy valaki nem teheti meg vagy szimplán nem akarja, hogy ez az időszak ezekről szóljon. Joga van a döntéséhez, és nem kell attól félni, hogy ezzel feláldoz egy visszakaphatatlan élményt.

Azt akarom mondani, amit nekem is mondhatott volna valaki akkor: van még időd.

Van időd hülyének lenni. Van időd szerelembe esni. Van időd szabadnak lenni. Van időd arra, hogy megismerd magad. Nem veszett el az egyetlen esélyed arra, hogy fiatal legyél. Van élet a gimi után, ebben biztos vagyok. És nagyon várom, hogy kiderüljön, mit tartogat számomra.

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images