–

A Merlin Színház színitanodájába felvételiztünk. 1991-et írtunk, addigra már túl voltam két sikertelen (teljesen reménytelen) színművészeti felvételin. A Merlinről annyit tudtunk, hogy a Kaposvárról akkor távozó Jordán Tamás és Lázár Kati egy színitanodát akar indítani, egy műhelyt, ahol a kaposvári munkájuk lényegét szeretnék továbbvinni. A felvételin eleinte Kati és Tamás csak beszélgettek velünk, illetve, ha néha kértek tőlünk valami produkciót, azt sem ragozták túl.

A harmadik rosta viszont már komoly dolog volt. Egy hétig tartott. Kollégiumban laktunk, minden nap folyamatosan dolgoztunk Katival és Tamással. A rosta magját egy jelenet próbája jelentette a Rómeó és Júliából. Kíváncsi voltam és izgatott, meg akartam felelni.

A színészetet ekkor még mindenekelőtt egy technikailag bravúros mutatványnak hittem, amihez én nem vagyok elég ügyes.

Jordánék nem ezt nézték, de mit tudtam én ezt akkor?

Az előtérben Pető Fanni, a háttérben Somos Ákos a Merlin Színház Két veronai nemes című előadásán. A kép a szerző tulajdonában van
 

A próbák nagyon izgalmasak voltak. A minimumból indultunk. Azt a jelenetet vettük, amikor Júlia megmondja az anyjának és az apjának, hogy nem megy férjhez Parishoz, mire az apja majdnem megveri. A háromszereplős jelenetet vetésforgóban próbálta mindenki, közben megbeszéltük a tapasztalatokat.

Nagyon különböző emberek kerültek a csoportba. (Szűcs) Lajos volt a legkülönösebb közülük. Már nem tizenéves, nagyon komoly fiú, zömök, „baltával faragott arcú”, hatalmas izmokkal. Amolyan rakodómunkás kinézetű, úgy is öltözött, ha öltözetnek nevezhető a felgyűrt ujjú, vastag inge és a rongyos farmere. Ha jól emlékszem,valóban melós volt, sokfelé megfordult már, zárkózott és tapasztalt, nagyon nem az én világomba illő arc. És a próbákon hipergátlásos. De annyira, hogy szó szerint nem tudott megszólalni.

Csak meresztette a szemét, bikanyakán duzzadtak az erek – és motyogott. Iszonyatos energiák feszültek benne... és beszorultak. Mintha egy teherautó nehezedett volna a mellkasára. Nem értettem, mert fiatal és tapasztalatlan voltam, ráadásul világéletemben egyedül a szövegelés nem esett nehezemre: mit keres itt egy színészjelölt, aki beszélni se tud? Ráadásul a jelenetben Capuletnek a végén már ordítania kellett: „Pusztulj, te rongy! Te pofázó senki!”

Lajos csak ült és motyogott. Egy nehéz, kör alakú tölgyfa asztal körül ültünk az olvasópróbák korai fázisában. Nem kellett még „játszani” a jelenetet, csak olvasni a szöveget. De Lajos nem olvasott, nem csinált semmit, nem válaszolt a kérdésekre sem.

Aztán Jordán is odaült az asztalhoz. Türelmesen beszélt: „Lajos, muszáj megszólalni, hiába vannak az emberben benne az energiák, ha nem tudja szavakká formálni, úgyhogy próbáljuk meg. Próbálj meg valamit a kedvemért, Lajos, jó?" Lajos csak meredt maga elé, nem tudtam, itt van-e még egyáltalán, motyogott, bámult, megint motyogott. „Most azt szeretném, hogy kezdd el mondani a Capulet-szöveget. Kezdd el mondani, és közben emeld fel ezt az asztalt, így ültő helyedben, emeld meg, amíg bírod. Próbáljuk meg." – mondta Jordán

És akkor Lajos megfogta a tölgyfa asztalt két oldalt a lapát kezeivel, dagadtak az erek az alkarján, elkezdte motyogni a szöveget, felemelte az asztalt kicsit, elkezdett remegni a feje, még tovább emelte, kidagadtak az erek a nyakán, emelte – és aztán kiszakadt belőle egy ijesztő üvöltés, ami a kicsi, zárt, ablak nélküli teremben a falhoz nyomott mindenkit. PUSZTULJ, TE RONGY! TE POFÁZÓ SENKI!

Nem tudom, hány másodpercig tartott a jelenet. Mindenki lehajtotta a fejét, kicsit vigyorogtunk, mint mindig, ha zavarban vagyunk. Az üvöltés annyira erős volt, hogy nem tudtunk mit kezdeni az előttünk szétrobbanó energia szilánkjaival. Szünet következett.

Lajost felvették, bár Jordán is elismerte később, hogy nagyon nehezen döntöttek és nagy kockázatot vállaltak. Valakiből színészt nevelni, akinél kérdés, hogyan férjünk hozzá a „kapcsolójához” – maga a bizonytalanság, a sziszifuszi munka kockázata. De Jordánék éppen a keresés miatt csinálták és csinálják úgy a mai napig a színészetet, ahogyan (gondolom) azok is, akikből ők neveltek színészeket.

Én nem lettem végül színész, pedig engem is felvettek. Életem egyik legnagyobb sikerélménye volt, amikor Kati és Tamás felolvasta azt a másfél tucat nevet, akik maradhattak. Köztük meghallottam az enyémet is. De csak az első évet csináltam végig: addigra megértettem, az a fajta szüntelen és intenzív keresgélés, gyötrelmes és állandó jelenlét, ami a színészethez kell, nekem nem megy.

Mégis, a Merlin életem egyik legmeghatározóbb egy éve volt. Teljesen átértékeltem valamit a gondolkodásomban, látásmódomban, ízlésemben.

És már tudom: a színház akkor igaz, ha él, nem technikailag, hanem lelkileg.

A gátlásaival, az elfojtott és kikényszerített üvöltéseivel. Mint amikor felemelünk egy tölgyfa asztalt, hogy kiszakadjon belőlünk az érzelem.

 

Somos Ákos

Ákos írásait korábban is olvashattátok már:

Egyedül a fagyöngy alatt – Egy magányos férfi írása

Benne van az egész-világ – Cseh Tamás

Egy férfi vendégposztja – A bukott apa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Rocksweeper