Sűrű év van mögöttem

Idén sokkal ritkábban jutottam el moziba, mint szerettem volna. Pedig még mindig mindenre őrült kíváncsi vagyok (na, jó, majdnem mindenre), és egy jó film még mindig szárnyakat ad, de 2019-ben luxus volt beülni egy sötét vetítőterembe és elmerülni másvalaki fantáziájában. Így történhetett meg, hogy lemaradtam az év egyik legjobbnak tartott filmjéről, a Világítótoronyról, amire mentségem, hogy nem is forgalmazták itthon, csak alkalmi vetítéseken lehetett látni, és azokról valahogy mindig lecsúsztam (mivel egy perc alatt elfogytak a jegyek). Viszont a hírek szerint januártól – a nagy sikerre való tekintettel – lesznek még belőle vetítések, úgyhogy legfeljebb majd a jövő évi listámra felveszem. 

Összességében erős, de nem kirívóan jó évet zárhattunk filmes szempontból, amiben a magyar filmeknek is fontos szerep jutott. Az Oscar-shortlistre került Akik maradtak mellett a FOMO, a Drakulics elvtárs, az Egy nő fogságban és A létezés eufóriája is ritka értékes, eredeti élmények voltak számomra, külön-külön már be is számoltunk róluk (kattintsatok a címekre), így ezeket most nem fogom ismertetni. Bármelyiket be tudjátok pótolni az ünnepek alatt, csak jól járhattok. 

De lássuk, nekem mely filmek nyújtották a legnagyobb élményt és miért.

10. Fájdalom és dicsőség 

Olyan korban élünk, amiben a személyes vallomásoknak van a legnagyobb ereje. Az emberek mintha csak azt hinnék el fenntartások nélkül, amit valaki egyes szám első személyben mesél el, és csak az ő nézőpontját tükrözi, nem tesz kísérletet egyszerre több nézőpont felmutatására. Ez a trend elérte a filmipart, és azon belül Pedro Almodóvart is, aki először tette meg saját magát (pontosabban egy jobb képű alteregóját) főhősnek. Antonio Banderas pedig olyan megrendítő eszköztelenséggel bújt a bőrébe, és lényegült át az életből kiábrándult, testi nyavalyákkal és emlékekkel küszködő, idősödő filmrendezővé, hogy boldogság volt nézni. Akkor is, ha az egész filmet áthatja a melankólia. Őszinte, szelíd, mély, és bölcs film.

9. Zöld könyv – Útmutató az élethez

Lassan kiszorultak a mozikból – legalábbis a multiplexekből – az egyszerűen, jól elmesélt történetek, amik tanulságot hordoznak és szórakoztatnak egyszerre, és nem a látványra helyezik a hangsúlyt. Úgy is mondhatnánk, a régi jó Hollywood ideje lejárt. Én azonban még mindig nagyra értékelem a tisztességes iparosmunkákat, azokat, amikben a szakmai tudás és a szív egyesül, és a színészek kiteljesedhetnek. A Zöld könyv pont ilyen: egy szellemesen megírt forgatókönyvre és két olyan tehetségre alapoz, mint Viggo Mortensen és Mahershala Ali, akik mindketten megérdemeltek volna az alakításukért egy-egy Oscart, de végül csak Alinak jutott belőle (nem igazság!). Ne törődjünk vele, hogy Amerikában milyen viták övezték a filmet – itt, Európa keleti felén ez csak egy jó szándékú, a rasszizmus ellen a lehető legjobb módszerrel (szelíden) felszólaló, szeretetteli moziélményt jelent. 

8. Mű szerző nélkül

Rejtélyes módon akadnak filmek, amik annak ellenére is mélyen érintik az embert, hogy nem nevezhetjük őket igazán jónak. Ám ha hatással vannak, akkor mégis mit kifogásolhatnánk bennük? Ebben az esetben elsősorban a film ízlésével volt gondom: nyakon öntötték egy gejl cukormázzal, miközben olyan komplex és gazdag sztorit mesélt el, és olyan egzisztenciális kérdéseket feszegetett, amik valójában nem tűrnék el a szépelgést és a giccset. De szerencsére a tartalom győz a forma felett, és miután feszült figyelemmel üljük végig a film háromórás játékidejét, még sokáig morfondírozhatunk utána azon, hogy mi a művészet és kiből válik valódi művész­­, hogy milyen emberek azok, akik minden rendszert túlélnek, hogy elmenekülhetünk-e a lelkiismeretünk elől, vagy hogyan határoz meg minket – és nem csak a sorsunkat, hanem a személyiségünket is – a családunk és a népünk történelme. Egy igazi XX. századi tabló, aminek az elkészítésére csak nagy formátumú alkotók képesek, mint amilyen A mások élete rendezője, Florian Henckel von Donnersmarck is.  

7. Bolti tolvajok

Annyian foglalkoztak már azzal a kérdéssel, hogy mi is a család, mi tartja össze ezt az emberi közösséget – ahogy sokan próbálták ábrázolni azt is, hogy a látszólag diszfunkcionális családok mitől működnek mégis – ez a film mégis teljesen másképp tudott nyúlni a témához. Izgalmas már addig is, amíg főhőseinket, ezt a szegénysége ellenére is jó kedélyű, ügyeskedő kompániát követjük a mindennapjaikban, akik olyan könnyedén fogadnak be maguk közé egy elárvult kislányt – hiszen eleve törvényen kívül, a társadalom margóján élnek. De amikor bekövetkezik a film konfliktusa, és a család valóban megmérettetik, onnantól szintet lép a történet, és akkor válik igazán komoly mesévé. Ilyennek kellene lennie minden filmes csavarnak, hogy ne pusztán a néző szórakoztatására, a figyelem fenntartására szolgáljon, hanem arra, hogy kitágítsa a történet perspektíváját, és elmélyítse a néző ismereteit az emberi természetről.

6. Házassági történet 

Miközben néztem a filmet, újraéltem az egész elmúlt évemet, így csak elfogultan tudok nyilatkozni róla. Értettem minden pillanatát, átéreztem a két, válófélben lévő szülő minden rezdülését, és ismertem a folyamat összes fázisát, amin átmennek addig, míg el tudnak szakadni egymástól, és fel tudnak építeni maguknak – és a gyereküknek – egy új életet. Bár értettem és éreztem, de nem rendültem meg tőle és nem könnyeztem meg, és – ami a legfurcsább –, miután elhagytam a mozit, szinte teljesen elpárolgott belőlem. Ennek ellenére az elmúlt év egyik legfontosabb filmjének tartom, részben a személyessége miatt (hasonlóan a lista 10. helyén szereplő Fájdalom és dicsőséghez), ennek folytán a hitelessége miatt is, másrészt pedig számos abszurd vagy épp fájdalmas, megható vagy épp kegyetlen pillanatáért. És mindenekelőtt Adam Driverért. 

5. Joker

Ha Joker, akkor mindenki elsősorban Joaquin Phoenix alakítására gondol, természetesen joggal. Ilyen színészi teljesítményt tényleg ritkán látni, még tőle is, aki pedig mindig kiszámíthatatlanul és hátborzongatóan jó. Az embernek az az érzése, hogy most tudta megmutatni a tudása eszenciáját – ebben az alakításában van benne minden. De ez csak az egyik dolog, amiért a Jokert az év egyik legjobb filmjének nevezhetjük. Egy színész sosem lehet képes egy filmet megváltani – ha nincs mögötte egy olyan rendező, aki pontosan tudja, mit vár tőle, és meg tudja teremteni hozzá a környezetet is, sőt – ami a legfontosabb –, meg tudja határozni, hogy mi a célja az egésszel. Úgyhogy én Todd Phillipst legalább olyan nagyra tartom ezért a munkájáért, mint a főszereplőjét, és neki adnám idén a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat. A többit megírtam ITT

4. Kafarnaum – A remény útja

Ha azt hallod: egy libanoni kisfiú története, akit magára hagynak a szülei, mégis életben marad, mi több, a legigazabb erkölcsi mércével küzd nap mint nap a túlélésért, hol a saját testvéreiről, hol egy idegen kisbabáról gondoskodva, hogy aztán elérjen a határáig, elfogyjon az ereje és azt mondja: nem bírom tovább, feladom, de előtte még feljelentem a szüleimet a bíróságon azért, hogy egyáltalán a világra hoztak – nos, nem valószínű, hogy lenne kedved megnézni. Mert ebben a történetben tényleg ott van a világ összes kegyetlensége és fájdalma, kibírhatatlan szembesülni vele. De éppen ezért muszáj látni. És nem fogod érteni – akárcsak a lista következő filmjénél –, hogy hogyan lehetett ezt egyáltalán leforgatni. Hogyan volt képes egy gyerek eljátszani? De a gyermekét elveszített anya arcát és tekintetét sem fogom már soha elfelejteni belőle. Az sem színészet volt, hanem valami más.

3. Monos 

Itt már nem magukra hagyott gyerekekről, hanem kamaszokról van szó, és a Közel-Kelet helyett Dél-Amerikában. A nyilvánvalóan rossz körülmények közül származó fiatalok kivonulnak a civilizációból, és a természetben alakítanak magukból egy kis hadsereget. Ahogy az lenni szokott, A legyek urából ismerős csoportdinamika előbb-utóbb felfalja őket, de előtte még sok kárt okoznak maguknak és másoknak is, miközben végig ott bujkál – és időnként felszínre tör – belőlük az a szép, tiszta lelkű gyermek, akinek születtek. A film igazi bravúrja azonban nem a sztoriban, hanem az ábrázolás módjában rejlik: ennyi kegyetlenséget ilyen gyönyörű képekben elmesélve még sosem láttál. Nagybetűs moziélmény, ami velejéig megrázza az embert, az arcai és tekintetei pedig a szívünkbe égnek.     

2Hidegháború

Ó, egy szerelmes filmnek lennie kell a listán, pedig mostanában mintha ebből is kevesebb lenne – és végképp ritka az olyan, ami vad, pusztító, mégis elpusztíthatatlan szerelmet mesél el. (Mert csak az életet pusztítja el, önmagát nem.) Az Ida Oscar-díjas rendezője, Pawel Pawlikowski a szüleinek állított emléket ezzel a történettel, de egyúttal a XX. századi kelet-európai történelmének is, amiben még egy szerelmet is tönkre tud tenni a politika. Mi aztán értjük, milyen, ha a szerelmespár egyik tagja paraszti származású, a másik polgári. Ha az egyik nem bírja elviselni a diktatúrát, a másiknak az ad perspektívát és biztonságérzetet. Ha az egyik szárnyakat kap a szabadságtól, a másik retteg tőle. Csak egy dolog köti őket össze: a zsigeri, nem múló szerelem. De azért nagy árat kell fizetni. Hát, ezt nem elég egyszer látni. 

1. Volt egyszer egy… Hollywood

Nem vagyok Tarantino-rajongó, nem kedvelem különösebben Brad Pittet, és nem igazán kultiválom, ha valaki három órára akar a székhez szögezni szünet nélkül. A Volt egyszer egy… Hollywood azonban kivétel. Ha létezik a moziban varázslat, olyan csoda, amitől bizseregni kezd a véred, és legszívesebben percenként sikongatnál gyönyörűségedben, illetve ötpercenként megállítanád a vetítőgépet, hogy megfigyelhess minden részletet, vagy visszatekernél a jelenet elejére, hogy újra meghallgass egy zseniális párbeszédet, akkor az ez. Most persze kizárólag az én megélésemről beszélek, mert tudom, hogy sokan viszont unatkoztak rajta. Én meg úgy éreztem, hogy nem is tudnám egy mondatban összefoglalni, miről akart szólni– mert annyi mindenről –, miközben a lényeg mégis csak az, hogy az ízlésnek és minőségnek ez a csúcsteljesítménye önmagában lenyűgöz, és önmagában világnézet. Ilyen a nagybetűs mozi, és ezután felőlem Tarantino tényleg abbahagyhatja. 

Ti viszont ne hagyjátok abba a mozizást, és ne gondoljátok, hogy otthon, a képernyő előtt ugyanazt élhetitek át. Mert higgyétek el, vannak filmek – és a listán szereplők ilyenek –, amiknek kell a vászon, és nézőként a sötétség, a teljes koncentráció meg a közösségi élmény. Ezeket ugyanis még mindig nem pótolja semmi.  

Gyárfás Dorka