Noah Baumbach egyszer már nekifutott, hogy elmesélje egy válás történetét

Akkor még gyerekszemszögből, mert a szülei válságát próbálta összerakni érett, felnőtt rendezőként. Ez volt A tintahal és a bálna – az egyik kedvenc filmem. Az én szüleim is nagyjából abban az életkoromban mentek szét, mint az övéi, és nekem is volt egy kisebb testvérem, így értettem a film minden szavát, és imádtam a „brooklyniságát”.

Öt évvel a film bemutatója után aztán Baumbach belevághatott a saját válásába is Jennifer Jason Leigh színésznővel, aki ezzel együtt elhagyta Baumbach szülővárosát, New Yorkot is (ahol együtt éltek), hogy visszaköltözzön eredeti otthonába, Los Angelesbe. Nos, ez a csata három évig tartott. Három év! Akarod tudni, mennyire kellett hozzá padlót fogni? Nézd meg a Házassági történetet!

Nem kell ahhoz komoly bűnöket elkövetni egymás ellen, hogy egy válás kifordítsa az embert önmagából. Valahogy megtörténik akkor is, ha a két félben van tisztelet, sőt szeretet egymás iránt.

Kérdezhetnéd, hogy akkor miért kell elválni? Ha két ember még tudja szeretni és tisztelni egymást, akkor mégis miért járják meg a poklok poklát, de végképp: miért teszik ki ennek a gyereküket? Ez is ott lesz a filmben, a történet hátterében. Egész finoman, nem a szánkba rágva, de társadalmi kontextust teremtve a személyes történethez.

Baumbach nem bíbelődött azzal, hogy eltávolítsa a sztorit a saját életétől

A szereplőket másképp hívják, mint a valóságban, de olyan könnyű rájuk ismerni, hogy ennek nincs is jelentősége. A főhősnő, Nicole (Scarlett Johansson) ünnepelt színésznő, aki Los Angelesből származik, de a férje kedvéért New Yorkba költözött, ott csináltak együtt színházat. Hogy pontosan mitől és hogyan, az nem számít, de egyszer csak ráébred, hogy egy ideje nem a saját életét éli. Mindent feladott a férjéért, aztán a gyerekért, a családért, és egy nap rádöbben, hogy önmagát viszont elvesztette közben. Ahhoz, hogy újra megtalálja, vissza kell térnie a gyökereihez és a filmhez – mert az ember tartozik magának azzal, hogy hű önmagához.

Ez nem vicc. Rengeteg nő átmegy rajta. Önszántunkból feladjuk magunkat – mert erre nevel a társadalom, és erre vezetnek az ösztöneink is –, és mire eljön az ocsúdás ideje, már csak teljes tabula rasával lehet visszatalálni az önazonos útra.

És akkor joggal kérdezi a férfi: „De hát ki kényszerített erre? Te akartad! Nem én nyomtalak el.” Gyakran így is van, nem feltétlenül kell hozzá erőszak. Elég a sok külső-belső elvárás és beidegződés.

(Istenem, mennyire másképp nézem ma a Kramer kontra Kramert is.)

A konfliktust itt elsősorban az okozza, hogy a két házas fél nem ugyanott érzi magát otthon, és a gyereket nem lehet szétszakítani, sem rángatni Amerika nyugati és keleti partja között. Ez egyrészt logisztikai, másrészt jogi, harmadrészt anyagi jellegű probléma. Hiába indul onnan a szétválás, hogy „nem akarunk veszekedést”, hogy „nem számít a vagyon” – ami tulajdonképpen nincs –, „minden lehet a tiéd”, amikor el kell kezdeni a részleteket kidolgozni, egy új rendszert felállítani, és végképp: amikor ügyvédek jönnek a képbe, a helyzet mindenképp elfajul. És akkor persze kiderül, hogy érzelmileg is van bőven megoldatlan kérdés.

Baumbach mindent megtett azért, hogy a filmet objektív szemszögből ábrázolja

Fontos szempont, hogy ne lehessen részrehajlással vádolni. Mindenkinek jut egy-egy olyan elnyújtott pillanat a filmben, amikor megértjük a motivációit, a lelkiállapotát, a belső küzdelmeit, és azonosulni tudunk vele. Persze van még ezeken felül is számtalan pillanat, amikor mindkét féllel együtt érzünk, amikor egyformán szerencsétlennek tűnik mindenki, akinek ezen a folyamaton át kell mennie.

Hogy aztán a film mégis inkább egy csöppet a férfi szempontjait mutatja be érzékletesebben – például azt, hogy milyen nehéz új otthont kialakítania egy olyan városban, ahol eleve nincs otthon, vagy milyen nehéz egyszerre dolgozni, pénzt keresni, a gyerekkel lenni és válni – az végül is nem csak azon múlik, hogy Baumbachnak mégiscsak erről van közvetlen tapasztalata. Hanem legalább annyira azon, hogy a férfi főszereplője, Adam Driver akkora átéléssel, olyan elemi erővel jeleníti meg az érzelmeit, hogy az beborítja a vásznat.

Hiába ment át épp Scarlett Johansson egy váláson, mialatt a filmet forgatta, ő mégis „játszik”.

(Ez egyébként nem olyan érthetetlen: aki benne van, talán önkéntelenül is eltávolítja magától a valós érzelmeket.) Driver viszont már első feltűnése, a Csajok című sorozat idején azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a legbelsőbb félelmeit, szorongásait olyan nyersen tudja kiokádni magából, ami egyszerre ijesztő és lenyűgöző. Most ezt a képességét fejlesztette tökélyre – külön dolgozatot lehetne írni a játékáról.

A Driver által megidézett mélységes mély gyász mellett – melyet az elveszett élet felett érez –, muszáj még megemlíteni Laura Dern játékát is. Dern szinte szárnyal az utóbbi években, és most is olyan komplex és karakteres a feminista ügyvédnő szerepében, hogy alig lehet másra nézni, amikor a vásznon van. Kapott ráadásul egy olyan monológot az anyaeszmény teljesíthetetlen elvárásairól, amit ki kéne vágni a filmből, hogy önálló életre keljen a neten.

Ilyen szellemesen levezetni – Szűz Mária alakjából –, hogy mitől szenvedünk mindahányan, még sosem hallottam.

Hálás vagyok Baumbachnak két idézetért is

Az egyik, ahogy Nicole az anyjával és a nővérével elénekli egy házi partin Amerika egyik klasszikus musicalslágerét – ez Woody Allen filmje, a Hannah és nővérei előtti főhajtás. (By the way az is Woody Allenre utal, hogy Wallace Shawn feltűnik a filmben – lassan ő lett a legtipikusabb new york-i figura, akit nem lehet kihagyni a városhoz szorosan kötődő filmekből. És ha már itt tartunk, az is kedves poén, hogy Ray Liottát a történet szerint Jay Marottának hívják.) A másik szintén egy dalbetét: amikor Adam Driver bámulatos tehetséggel, teljesen váratlanul prózai jelenetből átváltozik bárénekessé, és előadja Steven Sondheim Company című musicaljének (életem egyik legnagyobb színházi élményének) legmegrázóbb dalát – olyan színvonalon, hogy az embernek eláll a szava, hogy még erre is képes.

Mielőtt azonban bárki azt hinné, hogy a Házassági történet olyan ínyencfalat, ami csak a megrögzött filmrajongóknak való, az nagyot téved. Azt is muszáj hozzátenni, hogy bár számos fájdalmas pillanatot rögzít abból a tragikus folyamatból, amikor egy család széthullik, mégis tele van szép és vicces pillanatokkal. Az utolsó jelenet is ilyen: az egymás iránti gyengédség és összetartozás jelképe.

Épp olyan hullámvasúton ülünk a film nézése közben, mint amire a valóságban kell felszállni – azzal a hatalmas könnyítéssel, hogy ez csak két és fél órán át tart.

Persze teljesen még utána sem tudjuk magunk mögött hagyni, de ahogy egy válásból is előbb-utóbb felépül az ember, ezt a két és fél órát is fel fogjuk dolgozni, és a végén csak gazdagabbak leszünk tőle. Mert ilyen érzékenyen, reálisan és meleg szívvel talán még sosem dolgozták fel egy válás történetét.  

Gyárfás Dorka