„Nem akartam egy újabb bőrt lehúzni a holokausztról” – Interjú az Oscarra nevezett filmünk alkotóival

–

1948-ban járunk, a II. világháború sokkjából még nem teljesen felocsúdva, egy újabb diktatúra, a kommunizmus kialakulásának küszöbén. Ekkor találkozik egy középkorú orvos, Aladár (vagy ahogy a filmben becézik: Aldo) és egy heves természetű kamaszlány, Klára Budapesten, hogy véletlenül épp egymásban leljenek vigaszt a háborúban elszenvedett traumáikra. Lassan bontakozik ki a kapcsolatuk, de ezer színben játszik, és mindvégig egyenrangú partnerei egymásnak. Gyönyörű történet az övék, nem lehet a hatásától menekülni – és már csak pár nap, hogy bárki megnézhesse.  

Erről ültünk le beszélgetni az alkotókkal, de egy dolgot kivételesen muszáj leszögeznem előtte: Barnabással olyan régi időkre nyúlik vissza az ismeretségünk, hogy nem tudunk távolságtartóan beszélgetni – már az óvodában is egy csoportba jártunk. Mire megérkezett a találkozóra, Abigéllal már a kávézóban vártuk (Abigél épp csak egy órára tudott kiugrani a Pesti Magyar Színiakadémiáról, ahol színészetet tanul), így először neki kezdte el magyarázni, hogy mennyi minden köt össze bennünket. Így kezdődött tehát az Akik maradtak-interjú…

T. B.: Szóval Dorkával volt egy óvodai szerelmünk, aztán egy nagy szünet, majd az első közös interjúnkat ’92-ben, huszonhét évvel ezelőtt csináltunk. Éltél te már akkor, Abigél? Dehogy éltél. 

Gy. D.: Barnabás akkor a Gyerekgyilkosságok című film főszereplője volt, én meg egy ifjúsági tévéműsor műsorvezetője.  

T. B.: Sőt, később műsorvezetőt alakítottál az egyik vizsgafilmemben! Semmit se tagadjunk le a múltunkból.

Gy. D.: Akkor elmondom a legnagyobb élményem: amikor Barnabás gimnazistaként a szülei házában saját szinkronberendezést eszkábált, és együtt újraszinkronizáltuk a Szex, hazugság, videó című filmet. 

T. B.: Tényleg! Te voltál Andy MacDowell magyar hangja! Sőt, és az utolsó – legyen teljes az anekdotafüzér –, együtt jártunk Földessy Margit színistúdiójába, és ’95 januárjában volt egy színpadi csókunk. Nyolc évvel a Momentán előtt (Barnabás a Momentán improvizációs színház tagja – a szerk.) lenyomtunk egy full imprót telt házzal. Ugyanis elkezdtünk próbálni egy Molnár Ferenc-jelenetet, de rájöttünk, hogy nehéz és nem szeretjük, ezért azt gondoltuk, majd a színpadon befejezzük. Abból állt végül a jelenet, hogy eljátszottunk két színészt, akik épp próbálják ezt a jelenetet, és közben összejönnek. Nekem ez volt a legnagyobb élményem veled. Hát, szóval ilyen, amikor a nagy öregek találkoznak. De van itt egy film is, amiről beszélnünk kellene, nem?

Gy. D.: De, tényleg! Ami végül is egy irodalmi adaptáció F. Várkonyi Zsuzsa könyvéből, aminek az eredeti címe így szólt: Férfiidők lányregénye. Hogy került a kezedbe?

T. B.: Először az írónővel találkoztam. A Momentán társulattal van egy Fröccs című előadásunk, ahol a színpadon eljátszott jeleneteket egy pszichológus elemzi ott, melegében. Ez a pszichológus F. Várkonyi Zsuzsa volt, és egyszer kiderült, hogy írt egy szépirodalmi művet is. Akkor a társulat egyik tagja, Harsányi Bence szerzett néhány példányt belőle, és kirakta a színházban egy polcra, én meg hazavittem egyet.

Elég gyorsan beszippantott, mert nagyon olvasmányos történet, és rögtön láttam, hogy van benne két erős karakter (Klára és Aldo) és köztük remek párbeszédek.

Úgy éreztem, alkalmas lenne filmadaptációra, ezért bekerült az adatbankomba, és gondoltam, egyszer majd pályázok vele. 

Gy. D.: Lehet tudni, hogy ez az ő személyes története-e?

T. B.: Nem közvetlenül az övé, mert ő később született, de a családtagjaiból és az ismeretségi köréből gyúrta össze a két főhős alakját. Többet én sem tudok, de nem is baj, ha ezt jótékony homály fedi. 

Gy. D.: Jól értem, hogy ezen kívül is volt még több filmterved, csak most épp ez jött be?

T. B.: Ez úgy van, hogy az ember mindig azzal pályázik, ami épp illik a pályázati kiírásba. Az Akik maradtakkal már próbálkoztam egyszer a Nemzeti Filmalap irodalmi adaptációs pályázatán, de ott nem nyertünk, aztán Mécs Mónihoz  került a terv az Inforg-M&M Filmnél, és együtt megpróbáltuk a Magyar Média Mecenatúra pályázatát – ami azóta megszűnt –, ahol meg hagyományosan előnyben részesítették a történelmi filmterveket. Tőlük maximum százhúszmillió forintot lehetett nyerni, amiből egy Hunyadi-filmet nyilván nem lehet leforgatni, de a miénket igen, többek közt azért, mert a nemrég elhunyt, csodálatos látványtervező, Rajk Laci olyan megoldásokat javasolt, amikkel összevonhattunk helyszíneket. A lényeg az, hogy ráadásul méltó módon lehet leforgatni ennyiből, mert nekem mindig fontos volt – és írtam is erről egy körlevelet a stábnak –, hogy ne kössünk kompromisszumot a látvány tekintetében.

Nem akartam, hogy úgy nézzen ki például egy utcai jelenet, hogy a háttérben mindössze egy statiszta bóklászik. Ha egy jeleneten érződött volna a pénzhiány, amit előre meg lehet jósolni, azt le sem forgattuk, kivettük a könyvből Muhi Klára társíróval.

Gy. D.: De nem ez volt a szerelemterved, amit mindenképp meg akartál csinálni?

T. B.: Minden rendezőnek van legalább öt-hat szerelemterve. Nem jelentett kompromisszumot, hogy épp ez futott be elsőnek, mert erre kaptunk pénzt. Előbb-utóbb mindenképp megcsináltam volna, ahogy remélem, egyszer a többit is leforgathatom. Mónival nagyon megszerettük egymást, és további közös terveink vannak.

Gy. D.: Egy korábbi interjúból az derült ki, úgy érezted, különösen nagy a tétje annak, hogy sikerül.

T. B.: Tíz évet kellett várnom az első nagyjátékfilmemre, és tíz évet a másodikra. Mindkettő előtt kilenc-kilenc egyéb filmet készítettem, sorozatokat vagy rövidfilmeket. Minden normális filmes belehal minden munkájába – én viszont ebbe nem haltam bele, mert egy profi stáb dolgozott velem. Minden egyes funkcióra a legjobb embert tudtuk felkérni, így a forgatáson nekem csak rendeznem kellett, ami egy újfajta luxus volt számomra. 

Gy. D.: Abigél, te mikor kezdtél el filmezni?

Sz. A.: Én A martfűi rémben játszottam először, és az az érdekes, hogy ott ugyanaz volt a partnerem, mint most, Karcsi (Hajduk Károly), csak ott kicsit más jellegű interakcióban voltunk. Aztán játszottam még az X című filmben és néhány vizsgafilmben is. 

Gy. D.: És hogy kerültél ezekbe?

Sz. A.: Én is jártam Földessy Margithoz, ott fotóztak le először. Aztán bekerültem néhány casting ügynökséghez, például Steinhauser Andihoz, illetve sokszor kézről kézre adnak.

Gy. D.: Barnabás, neked az első utad Margithoz vezet, ha kamasz szereplőt keresel?

T. B.: Voltam nála többször, persze, de Abigélt véletlenül nem ennek köszönhetem, más szereplők jöttek tőle. Margit minden filmemben segít, és mivel hozzá jártam, egy életre szóló kreatív- és szabadságcsomagot kaptam tőle, ezért mindig külön köszönet illeti. Abigélhez végül több szál is vezetett, többek között Ascher Irma, a casting directorunk ajánlotta. Irma mind a harminc beszélő szereplőhöz tökéletes ajánlatokat tett, nekem csak válogatnom kellett.

Gy. D.: És Hajduk Károlyhoz milyen út vezetett?

T. B.: A versenyben ketten maradtak a végén, mindketten erős választásnak tűntek. Sokat vitatkoztunk Irmával, végül az döntött, hogy Károly Abigéllel jobban működött együtt. Aldo karakterénél az egyik legfontosabb szempont az volt, hogy sovány legyen. Meg kell mondjam, ez nem könnyű feladat, mert negyven felett kábé öt magyar színészt találni, aki sovány.

Egy testi roncsot kerestem, aki ugyan papíron negyvenkét éves, de hatvannak néz ki. Auschwitzból jött haza, ahol mindenkije meghalt, azóta pedig gyakorlatilag aszkéta életet él.

Igaz, nőgyógyászként praktizál, de ez az egyetlen normális tevékenysége. Karcsi még egy kicsit fiatal és energikus is volt hozzá, de egy fantasztikus csapat (Lengyel Rita jelmeztervező, Kund Barbara sminkes és Károlyi Márk fodrász) mindent odavarázsoltak rá a májfoltoktól az érhálón át az őszülésig. Aztán persze jött még hozzá az ő színészi apportja, számít az is, hogyan tartja magát a színész, milyen sebességgel mozog. De amiben Karcsi utánozhatatlan, azok a leheletfinom és tűpontos rezdülések az arcán, amikkel a bánat és az aggodalom különös elegyével egyensúlyoz szinte végig.

Gy. D.: Abigéllal hosszabb utat kellett bejárni?

T. B.: Amikor Abigél először jött a castingra, én pont nem voltam jelen, csak a videón láttam. Egy nagy szemüvegben érkezett, halkan beszélt, és már épp tekertem volna tovább, amikor levette a szemüvegét, közelebb jött a kamerához, és a jelenet szerint elkezdett nőként viselkedni. Direkt úgy rendeztük, hogy minden jelöltnek adtunk egy olyan jelenetet, amiben kislányosnak kell lennie, meg egyet, amikor nő kezd lenni – és akkor jött Abigélnél a crush. Szokták mondani, hogy minden filmrendező szerelmes egy picit a színésznőjébe, így nekem is megvolt az a pillanat, amikor tudtam, hogy őt vissza kell hívnom. Erre megjelent egy hónappal később platinaszőke hajjal…

Sz. A.: Igen, mert közben játszottam Pálfi György rendezésében egy színházi előadásban, amiben albínó vámpírt alakítottam. Még a szemöldökömet is szőkére festették. Amint lement a darab, visszafestettem barnára, de tönkrement tőle a hajam, ezért levágattam kopaszra, onnan növesztem most vissza.   

Gy. D.: Teljesen kopaszra? Komolyan?

Sz. A.: Igen, de ez már az én döntésem volt, magán célra. Teljesen tönkrement a hajam a szőkítéstől, és egyébként is ki akartam próbálni a rövidet, úgyhogy ez kapóra jött. 

Gy. D.: És milyen volt kopasznak lenni?

Sz. A.: Nem volt rossz, de egyszer elég volt kipróbálni. Most már várom, hogy megnőjön.

T. B.: Hát, nekem elég erős képzelőerőre volt szükségem, amikor megláttam platinaszőkén, hogy lássam, máshogy is ki fog tudni nézni. 

Gy. D.: Hajduk Károly profi színész, Abigél viszont még kezdő – mennyit próbáltatok a forgatás előtt?

T. B.: Lepróbáltuk az egész filmet, az összes jelenetet.

Mániám, hogy megtanítsuk a színészeket filmen játszani, ami gyakorlatilag „nemjátszást” jelent. A filmszínészet a „nemjátszás” művészete.

Szerencsére Abigél nem hoz a színházból súlyos terheket, amiket le kell vetni magáról, ő ilyen szempontból izgalmas alany volt. Kezdettől láttam, mennyire szereti a kamera, és hogy egyre finomabban és intelligensebben reagál mindenre. Ez a fejlődés még a forgatáson is zajlott – Abigél minden egyes jelenetben egyre jobb volt. Nyilván a nehéz jeleneteket hagytuk a végére, de az utószinkron alatt már a hangjával is profin tudott bánni.  

Sz. A.: Az utószinkronra le is mélyült a hangom. Sok idő eltelt addigra, így már meg tudott jelenni benne az a keménység, ami a forgatáson még sokszor nem volt meg. 

Gy. D.: Mióta szeretnél színész lenni?

Sz. A.: Nem tudom még, hogy az akarok-e lenni. Egy csomó minden más is érdekel, például a pszichológia. Időnként megijeszt, amikor látom, hogy milyen a színészek magánélete. Kivételek persze vannak. Valahogy úgy képzelem a felnőtt létet, hogy az ember két lábon áll, és önálló döntéseket hoz. Színészként az ember rettentő kiszolgáltatott.

Gy. D.: Melyik volt számodra az a nehéz jelent, amit a forgatás végére kell hagyni? Amikor Aldo fényképalbumát nézegeted?

Sz. A.: Arra is készültem lelkileg, igen, gondolkoztunk azon, hogyan nyomhatjuk be azt a gombot bennem, amitől feltörnek az érzelmek. Nem próbáltuk sokat, hogy fel tudjanak gyűlni a dolgok, és a forgatáson friss legyen a kiborulás. Végül A testről és lélekről híres zenei betétjét tettük be, Laura Marlingtól a What He Wrote című számot. (Ezt a nézők nem hallják – a szerk.)

T. B.: Abigél már a castingon megmutatta nekünk, hogy szinte gombnyomásra tud sírni. De ez nem azt jelenti, hogy nem éli át!

Gy. D.: Nagyon erős a film atmoszférája – ezt hogyan lehet megteremteni a forgatáson?

T. B.: Csapatmunka eredménye, én nem látok előre minden jelenetet pontosan. Nagy része van benne az operatőrnek, Marosi Gábornak, aki megnézte a próbát, és már látta maga előtt, milyen tempóban mozogjon a kamera, honnan hová haladjon, és a vágónak, Mógor Ágnesnek is.

Sokat veszekedtem velük, és volt, hogy alul maradtam, de minden döntés és minden győzelem szerencsés esetben a filmet szolgálja. 

Gy. D.: Nekem olyan, mintha a film atmoszféráját Aldo lelkiállapota határozná meg, onnan látjuk a másik főhőst, Klárát.

T. B.: Nekem is ez a véleményem, amikor írtam a forgatókönyvet, vagy amikor olvastam a regényt, nekem ez Aldo története volt. De az írónő ezzel nem ért egyet, számára egyenrangú a két főhős. És nagyon sok olyan visszajelzést is kaptam, hogy ez végül Klára filmje lett.  

Gy. D.: Nem féltél attól, hogy most már elég a holokauszt-történetekből?

T. B.: Nem, mert ez teljesen más, mint a többi. A korábbiak megállnak ’45-nél, és nem arról beszélnek, hogy a táborban felszabadult emberek hogyan élik túl a traumáikat, ráadásul mindezt szeretettel. (Talán csak Gárdos Péter Hajnali láz című filmje foglalkozik még ezzel – a szerk.)

Az egész könyv, és a film is a gyógyításról szól, a sebek behegedéséről és a szeretet erejéről, mert én erről szeretek beszélni.

Nem akartam egy újabb bőrt lehúzni a holokausztról, annak ellenére, hogy bennem nagyon erősen dolgozik a magyar történelemnek ez az öröksége. Szerintem feldolgozhatatlan és nem lehet továbblépni belőle, és én személyesen minden könyvnek és filmnek a hatása alá kerülök, ami ezt a témát érinti. Ebből nekem soha nem elég. 

Gy. D.: Abigél, te hogyan viszonyulsz hozzá?

Sz. A.: Nekem is van kapcsolatom ehhez a témához, mert apukám ágán a családunk zsidó származású, és sok rokonomat elvitték a háborúban. Ezáltal a téma mindig jelen volt az életemben, és jó érzés volt benne dolgozni, mert közel éreztem magamhoz. Minél többet látom a filmet, annál több dolgot tudok megvizsgálni benne. Az elején főleg magamat figyeltem, hogy összeérik-e a vásznon, amin annyit dolgoztunk. Aztán ahogy egyre többet látom, úgy egyre több mindenre tudok figyelni. Például a nézők arcát is nagyon szeretem nézni közben.

T. B.: Nagyon vártam ezt a pillanatot. Az első pár vetítés után mindig izgatottan kérdeztem Abigélt, hogy „mit gondolsz a filmről?”, és általában azt mondta: „Nem tudom, magamat néztem”. Én még emlékszem erre, mert amikor a Gyerekgyilkosságokban szerepeltem, én is így voltam vele. Remélem, hogy ez a film valahol egy ajándék neked is, és minél idősebb leszel, annál értékesebb lesz. A film ugyanis azért szép, mert egy bizonyos életszakaszban elkap egy arcot. Annyit azért tegyünk hozzá, hogy Abigél olyan komolyan készült a szerepre, hogy a negyvenöt kilójából még leadott hármat a szerep kedvéért.

Elmentünk együtt a Terror házába, meg az egész karakterépítés komoly munka volt. Kitaláltunk Klárának egy testtartást, egy járást, és Abigél iszonyatos koncentrációval építette fel a szerepet. Nagyon büszke vagyok rá.

Sz. A.: Nehéz volt, főleg az a része, hogy amit már beállítottunk, azt megtartsam. Még nem vagyok olyan gyakorlott színész, mint a Karcsi… ha izgulok, „kimegy” belőlem, amit már beállítottunk. 

T. B.: 

Klára egy dacos kamaszlány az elején, aztán valamikor egy bölcs öregasszonnyá, máskor szerető feleséggé válik, és mindez egy jeleneten belül is váltakozik.

Én annyiban változtattam az eredeti regényen, hogy a két főhős viszonyába belevittem egy férfi-női vonalat is. Nem mindenki veszi észre, és megengedem, hogy enélkül is lehet értelmezni a filmet, de örülök, ha valakinek ez lejön. Számomra ezáltal duplán megrendítő a történet vége, mert így van benne egy ilyen fajta önfeláldozás is Aldo részéről.

Gy. D.: Először éled meg, hogy kialakul egy hype a filmed körül, még mielőtt eljutna a közönséghez?

T. B.: Nagyon sok hype-olt filmről derült ki, hogy nem is olyan jó, úgyhogy engem ez nem érdekel. De hasonló volt a helyzet a Susotázsnál is: mire kitettük a netre, már annyit lehetett hallani róla, hogy negyedmillióan nézték meg egyetlen hét alatt. Persze a nagyjátékfilm érezhetően más terep, és nyilván erre vágytam mindig is.

Gy. D.: Az Oscar-nevezést mennyire veszed komolyan?

T. B.: Ez óriási dolog, főleg ahhoz a hátrányhoz képest, ahonnan indultunk, hogy alacsony költségvetésből dolgoztunk, eredetileg tévés felületre. Ez egy olyan bizalom, amit jó lenne meghálálni – nem mintha innentől rajtunk múlna a dolog. Neil Friedman, a film amerikai forgalmazója nagyon hisz benne, már az első Skype-beszélgetésünkön az Oscart emlegette. Akkor még túlzásnak éreztem, de amióta jártam a Telluride fesztiválon és olvastam az amerikai kritikákat, kezdem tudni elképzelni, hogy a shortlistig eljussunk. (Ez azt jelenti, hogy a film a legjobb tíz idegennyelvű alkotás közé kerül – a szerk.) De nem tudom, kik a többiek… Annak örülök, hogy Telluride után most már Európának is fontos lett a film, és remélem, Abigél is utazhat majd vele, mert engem mindenhol róla kérdeznek. Legszívesebben őt küldeném mindenhová. 

Gy. D.: És mit kívánsz neki, mi történjen vele ezután?

T. B.: Hát, hogy találja meg az egyéni szabadságát. Az a lényeg, hogy olyan döntéseket tudjon hozni, amikkel jól érzi magát, és ne kerüljön beteg rendezők keze alá. 

Sz. A.: Ha olyasmi történik, ami inkább káros, mint jó nekem, akkor kilépek. Volt már rá példa. De igazán rossz élményem nem volt.

Gy. D.: És te mit kívánsz magadnak?

Sz. A.: Nekem tetszik az, amit a Barna mondott: legyek boldog, tudjam meghúzni a határaimat, és olyan produkciókban dolgozzam, amiktől jól érzem magam. A szüleim és a családom szerencsére nagyon támogatnak.  

Gy. D.: Már csak az kell, hogy a film eljusson a magyar nézőkhöz…

T. B.: A legjobb lenne azokat becsábítani a moziba, akik amúgy nem ülnének be rá, mert a témát elutasítják. Pedig ez egy nagyon másfajta film, mint amit megszoktak – más a megközelítése és a végkicsengése, nem is a holokausztról szól. Nyilván ez a téma Magyarországon megosztó, mindig is az lesz, de én megpróbálok tenni valamit azért, hogy az árkokat betemessük. Ez egy gyógyító erejű film, ami az újjászületésről, a folytatásról szól. A filmben lévő múlt egy történelmi háttér, de a traumával való továbbélés örök érvényű téma, ami segíthet bármilyen okból gyászoló vagy valamilyen lelki teherrel küzdő embernek. Nem véletlen, hogy ezt a filmet Amerikában fedezték fel, és ott szerették meg először: mert olyan dolgokból tevődik össze, amik a hétköznapi embereket vonzzák. 

Gyárfás Dorka

Képek: Pozsonyi Janka