A pénz és a hatalom tényleg megeszi a lelket – A Gucci-ház filmes szemszögből

–

A hatalom működése és pusztító természete örök téma a művészetben, még szép, hogy Hollywoodot is rendszeresen megihleti. Csak mivel a hatalom ma nem királyok és császárok kezében összpontosul (ezért is szól például A korona valami teljesen másról), hanem a politikusok, de mindenekelőtt a gazdasági elit kezében, ezért ma ők lehetnek ezeknek a történeteknek a főhősei. És ha a gazdasági elitet úgy fordítjuk, hogy „a leggazdagabbak”, akkor máris érdekli az egyszeri nézőt is, mert úgy érezheti, hogy bekukucskálhat egy titkos szférába, hogy láthatja a saját álmait megvalósulni, majd mindjárt meg is szabadulhat az illúzióitól, mert kiderül, hogy gazdagnak lenni sem jelent gondtalan életet.

A Gucci család története tökéletes alapanyag ehhez, hiszen rövid időn belül (három generáción át) lezajlott a „tündöklése és bukása”, és még a gazdagságon belül is egy csillogó szférában játszódik: a divat világában. Sok-sok kutatás és interjú után meg is írták könyvben a történetét (Sara Gay Forden A Gucci-ház), úgyhogy már ezzel sem kellett bíbelődni, csak kivonatolni belőle mindazt, ami egy jó kis feszes drámához kell.

Teljesen érthető, sőt helyénvaló, ha mindezt aztán egy olyan nagymester veszi kezelésbe, aki már sok mindent megélt, sokat látott, a hatalom működését is alaposan megismerhette – ráadásul nem is olyan régen rendezett egy filmet hasonló témában (A világ összes pénze), ami voltaképpen azt mesélte el, mi történik, ha valaki semmi áron nem hajlandó megosztani a hatalmát, és az utolsó leheletéig csak annak bűvöletében él. (Röviden? Olyan magányosan hal meg, mint a legnyomorultabb ember a világon.) Szóval

Ridley Scott kezében a legjobb helyen van A Gucci-ház forgatókönyve, mert még a szórakoztatást sem téveszti soha szem elől. És most mégis azt kell mondanom, hogy ez a vállalkozása csak nagyjából 70 százalékosra sikerült. Maximum.

Hogy ennek mennyiben oka az, hogy évente kihoz egy filmet (ami a pandémia miatt most felborult, ezért az idén kettő is lett belőle Az utolsó párbajjal), és már most négy másikra készül, azt nem tudhatjuk. Könnyen lehet, hogy egy ilyen volumenű produkcióra tanácsosabb lett volna több energiát szánni… Mert onnantól, hogy a szereposztás olyan sztárparádét vonultat fel, amilyet Hollywoodban is ritkán látni, lehetett tudni, hogy a film kiemelt figyelmet kap. Viszont nem menti meg és nem oldja meg, hogy csupa nagyágyú játszik benne. 

Ahol ugyanis ennyi parádés egyéniség verődik össze (Al Pacinótól kezdve Jeremy Ironson és Jared Letón át Adam Driverig és Lady Gagáig, megfejelve Salma Hayekkel), ott még nagyobb szükség van egy erőskezű karmesterre, aki társulattá formálja őket.

Ez azonban az egyik nagy hiányossága a filmnek: mindenki más stílusban játszik, és a saját feje után megy.

Ráadásul ahhoz, hogy ennyi karizma egyszerre tudjon érvényesülni és kibontakozni (még ha a prímet egyértelműen Lady Gaga viszi is), ahhoz mindenkinek megfelelő számú és fajsúlyú jelenetet kellett írni, amitől a film iszonyú hosszú és dagályos lett. És ennek ellenére is van, akinek a figurája nem mélyült el igazán, hanem megmaradt a paródia szintjén, például Jared Leto Paolo Guccija, aki nem egyszerűen bárgyú és tehetségtelen, de olykor retardáltnak is tűnik; vagy ott van Salma Hayek jósnője, aki – ha úgy vesszük – lehetett volna egy Raszputyinhoz hasonló kulcsfigura (hiszen az egyik szereplő hatalomvágyának állandó felbujtója), most mégis csak annyit írhatunk le vele kapcsolatban, hogy főleg a szereposztás miatt ziccer, hiszen Hayek maga is beházasodott egy divatmágnáscsaládba, ráadásul épp abba, amelyik mára a Guccit birtokolja.

(Hogy ebben mennyiben játszottak szerepet hasonló motívumok, mint a Gaga által alakított Patrizia esetében – tehát a hatalomvágy és a társadalmi felemelkedés ambíciója –, azt ne firtassuk, nem tudhatjuk. Mindenesetre Patriziával ellentétben dúsgazdag feleségként is dolgozik, és mindig is dolgozott, de azért pikáns őket együtt látni; mintha tükörbe néznének, főleg az iszapfürdőben!) 

A sok szereplő ellenére még a királydrámáknak és görög sorstragédiáknak is szokott lenni egy központi alakja, aki itt egyértelműen Patrizia Reggiani (Lady Gaga), később Gucci – a betolakodó. (Mármint a Gucci-klán szemszögéből az, hiszen első pillanattól fogva világos, hogy nem Maurizióba szeretett bele, hanem mindabba, amit Maurizio Gucci számára jelképezett. Ezt sugallja a film elején elhangzó narráció is.) Még a kutyabőrös arisztokrata családokban is erős ellenérzés övezi, ha valaki „kívülről” (tehát más társadalmi-kulturális körökből) hoz be valakit a családba, hát még egy olyan „újgazdag” család esetében, mint amilyenek a Guccik voltak a hetvenes években: alig 40 éve mondhatták magukat az elit tagjának. 

Rodolfo Gucci (Jeremy Irons) joggal intette óvatosságra Mauriziót, csak azt nem vette számításba, hogy az ambiciózus (ám feltűnően műveletlen és kulturálatlan) Patrizia azt adja meg a fiának, amit ő elvett tőle: a férfiasság érzését. És erre a fiú joggal tartott igényt.

Rodolfo aggodalma ráadásul rövid távon nem is igazolódott be, hiszen Patrizia törtetése még jót is tett a családnak: megerősítette az öntudatukat, és még nagyobb álmok megvalósítására sarkallta őket. Hosszú távon azonban éket vert közéjük, egymás ellen fordította őket, és ez már tűrhetetlen volt, ráadásul kulturálisan sem tudott felzárkózni, úrinő sosem lett belőle. Úgyhogy az történik, ami ilyen esetekben szokott: amíg Maurizio érdekeit táplálta Patrizia ambíciója, addig maga mellett tartotta, de amint felszívta magát a szükséges erővel és önbizalommal, akkor kegyetlenül és érzéketlenül megszabadult tőle. (Most csak a film cselekményét ismertetem, a valós történések talán árnyaltabbak.)

Egy olyan nő pedig, mint Patrizia Reggiani, akinek az egész élete a hatalom megszerzéséről és mámoráról szól, nem hagyhatja annyiban, hogy félreállítják, így tehát kódolva van a tragédia. És ha pusztán erről szólna A Gucci-ház, akkor teljesítette is volna a küldetését, mert Lady Gaga mindent beleadott, ami ehhez kellett.

Gaga egész lénye átalakult Patrizia Reggianivá: merő akarat és szenvedély a nő, csak a céljai és érzelmei tárgya nem egy személy, hanem a státusz és a vagyon. Olyan alakítás ez, amiben elválaszthatatlanná válik a színész a szerepétől, és aminek mágiája lefegyverző.

Mellette pedig tökéletes ellenpont Adam Driver visszafogott, érzékeny Mauriziója, aki szép alattomosan felépíti magát, és hagyja magában kifejlődni azt a gőgöt, ami amúgy a társadalmi osztálya sajátja – ezzel párhuzamosan pedig a sérthetetlenség hamis illúzióját. 

 

Nem állítom, hogy a kapcsolatuk és jellemfejlődésük minden szempontból kidolgozott (távolról sem – Gagánál például jellemfejlődésről nem is igazán beszélhetünk, csak kibontakozásról), sőt vannak kifejezetten gyenge pontjai (nehéz megérteni például, hogy Patrizia a legelején mivel veszi le a lábáról Mauriziót, de még harmatosabb az elhidegülésük ábrázolása egy átgondolatlan karácsonyi ajándék képében), de ők legalább kapcsolódnak egymáshoz, van közöttük összhang. Al Pacino is próbálkozik ezzel Jared Letóval, de ott sokkal kisebb a játéktér, meg igazából mindketten el vannak foglalva a saját szerepükkel,

Jeremy Irons pedig végképp magára marad a figurájával. Kifinomult, árnyalt és elegáns alakítása teljesen elszigetelt jelenség ebben a harsány tragikomédiában.

Ám dacára minden, a szórakoztatás oltárán bemutatott áldozatnak (és a kosztümöket nem sorolom ide, mert azoknak helyük, szerepük és jelentőségük van, csak az agyonzenélt jeleneteket, a vicceskedést, és a luxusban való fürdőzést), A Gucci-háznak vannak fontos meglátásai és üzenetei, és időnként vissza is tereli a nézőt a lényeghez – csak sajnos ezt is kicsit túl dagályosan teszi. 

Amikor Scottnak eszébe jut, hogy egyik-másik szereplő fontos dolgokat mondjon ki, annyira lelassítja a filmet, és olyan helyre ülteti a színészeit, hogy még véletlenül se tudjanak egymás szemébe nézni, csak a kamerának üzenjenek, és olyan súllyal adogatja a szájukba a szavakat, hogy még a hülye is megértse: itt most nagy igazságok hangzanak el.

Persze, ha egy történet nagyszabású, akkor a hibái is azok, minden „larger than life” (többek között ezért is passzol bele tökéletesen Gaga). Megértem, hogy Tom Ford számára – aki sok szereplőt személyesen ismert, és a történetnek is részese volt – csalódást keltően leegyszerűsített és felhígított (ahogy a kritikájában írja), de kívülállóként nincs igaza abban, hogy a tragikuma nem jön át, és nem érinti meg az embert. Talán épp a kontraszt által teszi: mert egyrészről olyan csillogónak és erősnek látszik, ám a felszín alatt olyan gyenge és rothadt.

Hiszen csak azokat lehet egymásnak ugrasztani, és csak azok képesek önként kiadni a kezükből a hatalmat (az egyetlen vagyonukat és identitásukat), akik nem elég érettek és felnőttek ahhoz, hogy megértsék: ez a közös tőkéjük. Akik tehát nem méltók a saját örökségük megőrzésére. Még akkor is így van ez, ha aki utánuk jön, az tulajdonképpen senki. Nincs arca, nincs karaktere, nem fűti semmilyen szenvedély. Csak az arctalan biznisz – mert így zabál fel mindent a pénz.

Pontosan ezért érték valódi arisztokratának, vagy valódi nagypolgárnak lenni: mert azt a kultúrát (és vagyont, tradíciót, örökséget) nem három generáció alatt építették. 

Gyárfás Dorka

Képek: Fórum Hungary