–

Ismeritek azt az angolból átvett kifejezést, amit már nálunk is egyre gyakrabban használnak: „a démonainkkal küzdeni”. Én eleinte túlságosan amerikainak éreztem, ami leegyszerűsíti a dolgokat, az emberi lélek ezer árnyalatát sötétre és világosra – és mindent, ami sötét, démoninak nevez, mintha az nem emberi volna. Ezzel egyúttal fel is ment minket az „erkölcstelen” vágyaink, fantáziáink és tetteink alól – hiszen „azok az ördögtől származnak”. Ősi, vallási személet ez, ami átitatja az amerikai mítoszokat: jók és rosszak, hősök (heroes) és gonoszok (villains) küzdenek egymással, egy emberben mindkettő jelenléte szinte kizárt. Mindez ma a szuperhősös képregényekben csúcsosodik ki, ahol aztán végképp szakadék választja el a világost a sötét oldaltól.

Ha azt mondom, Joker, persze rögtön maga az ördög jelenik meg a lelki szemeitek előtt (mindjárt a kártyalap után), akit előbb Jack Nicholson, aztán Heath Ledger égetett a retinánkba, és utóbbival együtt rögtön az a mítosz is beugrik, hogy ez a sötét erő még a színészt is magával rántotta a halálba. (Hogy ennek van-e bármi igazságtartalma, úgysem tudjuk meg.) Innen indult el Todd Phillips, a Másnaposok rendező-írójának gondolkodása, amikor elhatározta, hogy megteremti a saját Jokerét, és teljesen logikus, hogy csakis a realizmus felé vehette az irányt, hiszen meséből kaptunk eleget az utóbbi években, lassan kiüresedtek a sémái.  

Azt mondta magában:

nézzetek körül, emberek! Amerika tele van sorozatgyilkosokkal, iskolai lövöldözőkkel, veszélyes pszichopatákkal – ezek a mi démonaink.

Mi teremtjük őket, nem az ördög! Mi, az elidegenedett, értékválságban küzdő társadalom tagjai, akik folyamatosan kirekesztünk, megbélyegzünk, megalázunk és nevetségessé teszünk másokat, miközben csak a saját boldogulásunkat hajszoljuk.

Az új Joker az a srác, akivel senki nem barátkozott a suliban, viszont mindenki belekötött. Az a srác, akinek esélye sem volt járni valakivel. Az a srác, akinek mindenki csak hazudott, méghozzá a kezdetektől fogva. Az a srác, akinek soha nem volt esélye fejlődni, tanulni, ezért nem is tudott saját lábra állni – maradt az anyjával egy lepukkant, külvárosi garzonban. Utcai bohóc lett belőle, aki szórólapokat oszt, és járókelőket traktál ócska reklámtáblával, de még itt is ő az, akibe lépten-nyomon bele lehet rúgni. 

„A frusztráció agressziót szül”

– hallottam százszor egyetemista koromban, és ennek két lábon járó szimbóluma lehetne az új Joker. Szinte nincs olyan jelenet a filmben, amiben ne élné meg a szerencsétlenségét, kitaszítottságát és esélytelenségét. Még a társadalom alján vergődők is belé törlik a lábukat, mert megérzik, ki az, aki mellett valami kis fölényt élhetnek meg. Joker tökéletes áldozat – nincs nála lejjebb.    

Gotham City pedig már nem csupán „bűnös város”, hanem a teljes elidegenedettség városa. (Pedig még nem is tartunk az internet korában, ez itt a '80-as évek.) Mindenkit csak a saját túlélése érdekel, nincs semmiféle közösség, empátia, szolidaritás – senki nem figyel, nem érez együtt, nem szeret. Ismerős gondolatok hangzanak el a film egyetlen politikusának szájából: mindenki annyit ér, amennyit össze tud szedni magának. A piramis alján gürcölők csak bohócok.   

Amikor Joker arra panaszkodik a szociális ellátásban dolgozó pszichiáternek – az egyetlen embernek, akivel beszélhet –, hogy a világ megőrült körülötte, sem a nő, sem mi, nézők nem tudunk vitatkozni vele, hiszen igaza van. Az emberség legalábbis totálisan kiveszett belőle. A döfi csak az, hogy nem ő, Arthur Fleck az egyetlen ép lélek benne – ahogy ő képzeli –, hanem épp ellenkezőleg: rajta jön ki a beteg világ összes tünete.

Veszélyes játékot játszik a rendező, mert megtanít minket egy pszichopatával azonosulni. Megmutatja, hogyan gyűrűzik le az egyén szintjére a populista ideológia. Milyen, ha a hatalmon lévők a végletekig cinikusak és nem hisznek az egyenlő jogokban. Milyen, ha a társadalmi olló annyira szétnyílik, hogy a szegények és a gazdagok párhuzamos univerzumokban élnek. Milyen, ha a bántalmazói attitűd mindent áthat – a hatalmi rendszert éppúgy, mint a hétköznapi helyzeteket, hiszen az egyik következik a másikból.

Megmutatja, milyen az elnyomottak lázadása – nem lesz benne köszönet. 

Mondom, veszélyes játék, mert nem tudjuk gyűlölni Jokert, csak szánni és irtózni tőle. Végignéztük, ahogy szörnyeteget csináltak belőle, nem mondhatunk mást, mint hogy ne csodálkozzanak, ha egyszer csak öntudatra ébred és ellenük fordul. A gond csupán az – és ezt láthatjuk a hírekben nap mint nap – hogy a végén ártatlan áldozatai is lesznek. Mert az első kontrollszerzés mámora garantáltan újabb kontrollvesztésbe taszítja. Addig azért nem volt kontrollja, mert nem volt hatalma, most meg épp azért, mert megérezte annak szagát.  

Nem véletlen, hogy a Joker bekerült egy olyan A kategóriás nemzetközi filmfesztiválra, mint a velencei, ahol általában művészfilmek versenyeznek egymással. És még kevésbé furcsa, hogy megnyerte a fődíjat, az Arany Oroszlánt. Ebben a Jokerben ugyanis már nyoma sincs a képregények leegyszerűsített, mitizált világának, ez itt kíméletlen társadalomkritika és lélektani dráma. Az első kockáktól az utolsóig a saját felelősségünkkel szembesít minket, és ennek a súlyától nem lehet menekülni. Ezért várjuk szinte a film végét, nem azért, mert unatkozunk.

Elviselhetetlen nézni, hová fajulhat mindaz, amiben élünk.

Nem utalt korábban semmi arra, hogy Todd Phillips, aki eddig főleg vígjátékokban remekelt (a Másnaposok-sorozaton kívül ő csinálta a Strasky és Hutch újkori moziverzióját meg például a Cool túrát) egyszer csak előrukkol egy ilyen fajsúlyos alkotással. Ennek a filmnek minden kockája átgondolt, precíz munka, és lesújtó látlelet a korunkról meg az egész nyugati világról. (Hátborzongató, ahogy mindezt amerikai sanzon-klasszikusokkal és Sinatra-számokkal festi alá.) Nem, nem az a baj Amerikával (Phillips szerint), hogy bemész a szupermarketbe és veszel egy puskát magadnak, mert ott a fegyverviselés is szabadságjog, hanem az, hogy elfelejtettünk embernek lenni. 

És ha ennek látod a nyomát magad körül, ha észreveszed, ahogy valakit melletted bántalmaznak, semmibe vesznek, leköpnek, akkor jusson eszedbe Joaquin Phoenix tekintete, járása, rémisztő soványsága, még ijesztőbb nevetőgörcse. Mert ilyen alakítást még nem láttál, ez már nem lehet színészet. Ez valami olyan átlényegülés, ami az általános emberi kitaszítottságnak ad hangot és arcot. Joker a civilizációnk démona.  

Gyárfás Dorka

Képek: Intercom