„Írj részegen, szerkessz józanul!” – Miért nehéz nem rajongani Ernest Hemingwayért?

–

Száz ember élete

„Ahhoz, hogy az életről írhass, előbb élned kell!”

Ezt vallotta Ernest Hemingway, és aki ismeri írásait, tudja: maradéktalanul meg is felelt saját elvárásának. Miközben azonban száz ember életét élte egyszerre, a szándékos önpusztításba menekült. Igaz, minderre megvolt a kézenfekvő, és azóta is sokat idézett válasza: „Azért iszom, hogy szórakoztatóbbá tegyem a többi embert.”

Magyar életrajzírója, Sükösd Mihály maga is úgy fogalmazott: Hemingway a klasszikus értelemben nem tekinthető jó embernek. De ha mi nem ítélkezünk is, több fronton is minimum kétes az erkölcsi hitele: feleségeit rendszeresen csalta, a családja pedig automatikusan háttérbe szorult, ha utazásról volt szó. Depressziója és alkoholizmusa az ötvenes évek végére annyira elhatalmasodott rajta, hogy Kubából az amerikai Idahóba költözött, hátha a környezetváltozás segít rajta. Nem segített: édesapjához hasonlóan önkezével vetett véget életének 1961. július 2-án. Mindössze ötvenhét esztendős volt, ám ahogy mondani szokás: ez duplán számít. De esetében talán triplán is.

Irodalmi szuperhős

„A bátorság nem más, mint méltóság a nyomás alatt.”

Hemingway már életében legenda lett: a rettenthetetlen haditudósító, akin nem fog a golyó sem a normandiai partoknál, sem a spanyol polgárháborúban. (Valójában többször is megsérült, többek közt a magyar–osztrák fronton is, de mindig felépült.) A zseniális író, akit a szakma is elismer, és eközben annyi pénzt keres művészetével, hogy ha úgy tartja kedve, besegít itt-ott egy-egy háborúba, az általa támogatott oldalon. Az exhibicionista vadász, aki hazajár Afrikába, ha pedig megunja az oroszlánokra lövöldözést, akkor hajóra pattan, és óriás kardhalakat fog ki az óceánból. A világutazó milliomos, aki ott telepedik le, ahol kedve tartja, és aki túlél két repülőgép-szerencsétlenséget is.

Mai szemmel nézve talán azt mondanánk, feltűnési viszketegségben szenvedett, akkoriban viszont ez igen vonzó életútnak tetszett, és a rajongók nemigen firtatták, eközben vajon hogyan boldogulnak az otthon hagyott hozzátartozók (négy elfogyasztott feleség), vagy ildomos-e Fidel Castróval kvaterkázni. A barátok pedig nemigen próbáltak reklamálni: az igen nehéz ember hírében álló író sokakkal örökre megszakította a kapcsolatot, ha valamivel megbántották őt. Orson Welles idézi fel egy interjúban, hogy ő azért nem tartozott soha Hemingway legbensőbb baráti köréhez, mert gúnyt mert űzni az íróból – ami amúgy nem volt Hemingway ellenére, hiszen szerette a humort, ám azt nem tűrte, hogy a barátai előtt humorizáljanak vele. Nem akarta, hogy csorbuljon az imázsa.

És mi tagadás, ez egy tökéletesen felépített imázs volt. Hemingway megtestesítette az amerikai álmot: ha tehetséged meg magadhoz való eszed van, bári lehet belőled. Még akár szuperhős is.

A jéghegy csúcsa

„Írj részegen, szerkessz józanul!”

Hemingway életműve vitán felül roppant fontos az amerikai prózairodalom szempontjából: az ő szárnyaló sikerei alapozták meg annak fellendülését. A rengeteg alkoholt fogyasztó szerző, egyik gyakran idézett mondata szerint, azt vallotta: „írj részegen, szerkessz józanul” – és letisztult szövegeit látva ezt is komolyan vette. Hemingwayre inspirációs forrásként hivatkozik az utóbbi évtizedek világirodalmának számos fontos alakja: Chuck Palahniuk, Paul Auster, Jack Kerouac – de például Stephen King is.

Nyelvezete végletekig csupasz, a közlés minimumával közvetíti az érzelmek maximumát, szimbólumai egyszerre egzotikusak és közérthetők. Hemingway a jéghegy-elv alapján dolgozott: a papíron csak a jéghegy csúcsa vált láthatóvá, a jéghegy a sorok között rejtőzött arra várva, hogy az olvasó maga képzelhesse azt olyanra, amilyenre szeretné. Mindez azonban semmi: a szépirodalom magaslatai nagyon ritkán járnak jegyben olyan mérvű popkulturális sikerrel, mint a Hemingwayé, aki körül valóságos kultusz épült már egészen fiatalon. A jelszó az volt: Hollywood.

Hollywood kedvence

„Sose keverd össze a mozgást a tettekkel.”

Mert hát azoknál, akiket a nép akkoriban a mozivásznon láthatott, csupán egyvalaki volt hatalmasabb: az, aki a nagy ívű hollywoodi filmek történeteit írta. Hemingwaynek pedig nemhogy megadatott, hogy még életében megfilmesítsék egy-egy művét, de egyenesen tolongtak értük a rendezők. Onnantól pedig, hogy az ember gondolatait a legnagyobb sztárok közvetítik szinte futószalagon, nehéz megúszni a kultikus státuszt.

A legismertebb Hemingway-film Hollywood aranykorából egyértelműen A Kilimandzsáró hava című 1952-es klasszikus, a főszerepben Gregory Peckkel, Ava Gardnerrel és Susan Haywarddal. A modern szemmel már vicces trükkfelvételek ellenére a film ma is lebilincselő, épp a fent említett jéghegy-elv miatt: a súlyos betegen fekvő, nihilizmusig kiábrándult Peck karaktere szép lassan újraéli gondolatban az életét, élve boncolva magát és az őt odaadóan ápoló feleségét is (Hayward). A felszínen egy félresiklott házasság, a mélyben rossz döntések, eltékozolt szerelmek sorozata – nem kevés önéletrajzi elemmel.

Ava Gardner korábban is játszott már Hemingway-adaptációban: az 1946-os A gyilkosokban, méghozzá Burt Lancaster partnereként. Mi tagadás, a „gyönyörű, de veszélyes” karakterre ő, a világ leggyönyörűbb nőjének kikiáltott Gardner volt a tökéletes választás. Az 1964-es remake-ben Angie Dickinson alakította a szeduktív főszereplőt.

Nyilván nem kerülhette el a megfilmesítést a fő mű, Az öreg halász és a tenger sem, amelyért Hemingway 1953-ban Pulitzer-, 1954-ben pedig Nobel-díjat kapott. Az 1958-as verzióban nyújtott alakításáért Spencer Tracyt Oscarra jelölték (a filmzenének járt is a díj).

Az 1990-es tévéfilm-feldolgozásban pedig Anthony Quinn alakította Santiagót. 

A macsó, aki nem is macsó?

„Írj keményen és világosan arról, ami fáj.”

Hemingway kétségtelenül tartotta magát a fenti kitételhez. Szikár mondatai olvasva és filmvászonról hallva is felérnek egy-egy jól irányzott gyomrossal. Az író nem mismásol, világa nem píszí. A férfiak öntörvényű macsók, akik gyakran úgy dobják el a nőket, mint a használt zsebkendőt. Az afrikai táborokban a fehér, középosztálybeli férfi az úr, a bennszülöttek azért vannak, hogy szolgáljanak, a nők rosszul bánnak a fegyverekkel, meg egyébként is: minek mentek oda, nem nekik való az ilyesmi. Manapság a kommentelők nagy része biztosan felháborodik, ha valaki egzotikus trófeákkal dicsekszik a közösségi médiában – Hemingway úgy ír a vadászatról, az állatok leöléséről, mintha az a férfiasság legfőbb próbája, valamiféle beavatás volna. Bikaviadal, hajtóvadászat – csupa olyasmi, amiről a ma embere (szerencsére) már másként gondolkodik. Hemingway szövegei fölött mégsem járt el az idő. Ennek – a minőség mellett, amire most nem célom kitérni – két fő oka lehet. Az egyik az általa olyan sokat hangoztatott őszinteség: „Annyit kell tenned, hogy írsz egy igaz mondatot. A legigazabb mondatot írd, amit csak ismersz.” Nos, ha szerelmi életében nem is, prózájában Hemingway feltétlenül őszinte volt. Ha ehhez az kellett, hogy saját gyengeségeivel nézzen farkasszemet, azt is megtette. Sosem félt a nagyvadaktól.

A másik az, hogy miközben regény- és novellahősei nem ritkán megközelítik a toxikus maszkulinitást, van valami, amivel szemben ők maguk is védtelenek – és ez a nő. A sokszor leszólt, hol végzetesnek, hol butácskának ábrázolt, néha semmibe vett, megcsalt, hátrahagyott nő. Aki akármilyen is, képes annyival is levenni a férfit a lábáról, hogy kér tőle egy cigit. És ez az illúzió, ami nem hagyja halványulni a Hemingway-kultuszt: az érzés, hogy még a legmacsóbb macsónak is megvan a maga femme fatale-ja. (És persze miért ne mi lennénk azok, ugye.)

Máig tartó hatás

„Csak aki felkészült arra, hogy túl messzire megy, az juthat igazán távolra.”

Hemingway tehát éppoly popkulturális ikon, mint mondjuk Marilyn Monroe vagy Andy Warhol: a világ nagy részén felismerik a portréját, és legalább egy-két művét fel tudják sorolni. Hemingway brand, ennek megfelelően pedig saját „logója” is van: a szakáll, amely miatt barátja, Robert Capa kigúnyolta, és amely annyira jellegzetes, hogy a mai napig rendeznek Amerikában Hemingway-hasonmásversenyeket. Rövid, tömör mondatai kiválóan alkalmasak arra, hogy a közösségi médiában terjedjenek sejtelmes fotóháttérrel, azt sugallva, hogy posztolójuk rettentő sokat tud az életről. Nézzük csak meg ezeket az idézeteket!

„Sose utazz olyannal, akit nem szeretsz.”

„Minden nap, amit a föld fölött töltesz, jó nap.”

„A pokolba velük! Ha nem engeded, semmi sem fáj.”

„Egy könyvnél nincs lojálisabb barát.”

„Ne üldözd tovább a rosszat. Az igazi nem fut el előled.”

Insta- és Facebook-, sőt: Twitter-kompatibilis mondatok, a sor pedig a végtelenségig folytatható – nem csoda, ha Hemingway nevével a mai kor gyermekei is gyakrabban találkoznak, mint más írókéval.

A művészekre pedig mindig is nagy hatással volt ez az elképesztő életút, ez a sebezhetetlenségében is folyton sebzett alkotó. Dalszövegek tömkelege idéz tőle, vagy idézi meg őt magát. Az egyik kedvencem a The Wonder Years Song For Ernest Hemingway (Dal Ernest Hemingwaynek) című száma:

A Waterboys Fisherman’s Blues című dalában sem nehéz felfedezni a Hemingway-hatást. Épp ezért különösen mókás az a dupla csavar, hogy ez a dal elhangzik a Dom Hemingway című filmben. A 2013-as, Jude Law és Emilia Clarke nevével fémjelzett fekete komédia címszereplője egy züllött életű, öntörvényű férfi. Ez is rémlik valahonnan, nem?

 Csepelyi Adri

Kiemelt fotó: Ernest Hemingway 1939. október 7-én, Idahóban (fotó: Lloyd Arnold/Hulton Archive/Getty Images)