–

Zsófi kényelmetlenül mocorgott a kanapé sarkán ülve, hosszú kamaszlábait átpakolva jobbról balra, mert már egész elmacskásodtak az órák óta tartó olvasástól. Közben lopva a faliórára pillantott. Háromnegyed öt lesz öt perc múlva.

Végre.

Megkönnyebbülve fújtatott, de csak lassan, óvatosan, csücsörítve préselte ki a levegőt a száján, mintha csak magát akarta volna hűsíteni a nagy kánikulában. Arra is odafigyelt közben, hogy az arcán még véletlenül se tükröződjön a bensejében felszakadozó megkönnyebbülés.

Az öccsét azonban nem lehetett becsapni. Hiába ült neki háttal, hiába tettette, hogy épp nagyon el van merülve a Star Warsos kártyáinak rendezésében, a lány a feje búbján is látta, no meg a válla esésén, hogy pontosan érzékeli őt, és mindent tud. És hogy ezzel a fújással egy füst alatt jelzi, mintha csak a színházi dirigens szólítaná őket: eljött az idő, felgördül a függöny, mindenkit kéretnek a színpadra!

A lány lapozott egyet a könyvében, csak hogy a szerepében maradjon, de a betűket már nem látta.

Az összes figyelme arra összpontosult, hogy még véletlenül se bukkanjon elő a felszín alól a türelmetlensége, a mehetnékje, a felszabadultsága, amiért egy újabb dögunalmas, semmire sem jó hétvége megint ért véget.

Ismét véget ért két nap, amikor nem csináltak semmit az égadta világon, nem szerveztek programokat, nem mentek el egy nagyot sétálni, nem főztek, társasoztak, nevettek együtt, de még beszélgetni sem igazán beszélgettek, legfeljebb unalmas általánosságokról. Milyen volt a bizonyítvány, mik a nyári tervek, hogyan halad az angol tanulás. Csupa olyasmi, amit a távoli rokonokkal diskurál meg az ember, kényszerű udvariasságból. 

Két perccel múlt háromnegyed öt. Indulniuk kellene. Nem mintha otthon kikapnának a késésért, de az apja szeretett időben elindulni, büszke volt a pontosságára, amiről úgy tartotta, az egész életét szépen, precízen illusztrálja. No meg minek tovább húzni a délutánt.

Tíz perccel öt előtt végre megjelent az apjuk az ajtóban. Zsófi direkt várt pár pillanatot, mielőtt felnézne a könyvéből, ne látszódjék, hogy már órák óta erre a percre várt.

Amikor végre felpillantott, az apja szomorú mosolyával találta szemközt magát. Mint ilyenkor, vasárnap délután minden alkalommal. A lány az összes idegszálával az arcizmaira koncentrált. Hatalmasra kerekített, bánatos szemmel nézett az apjára. A száját kissé lefelé görbítette. Búsan ráncolta a szemöldökét. És nagyot sóhajtott.

– Idő van, papa?

Az komoran bólintott. Vállait nehéz teher nyomta. A kezében már ott a slusszkulcs.

Zsófi a szeme sarkából látta, ahogy az öccse lassan, komótosan megmozdul a szőnyegen, és türelmes, kimért mozdulatokkal összeszedi a kártyákat. Gáborka mindig sokkal ügyesebb színjátékos volt, mint ő, soha nem vitte a szerepét túlzásba, és a  kiszámított lépéseket sem kapkodta el. Most is kimért, ólmos kezekkel tette egymásra a fekete színű kártyalapokat, miközben az egész testtartásából sugárzott a vigasztalhatatlan szomorúság. A fájdalom. „Az apját máris rettentően hiányoló, összetört szívű kisfiú” – lehetne ez is a műsor címe, jutott Zsófinak önkéntelenül is eszébe. Olyan mulatságosnak tartotta a gondolatot, hogy el kellett fordulnia az ajtótól, nehogy észrevegye a szája szögletében megjelenő, felszabadult virgoncságot.

Ahogy készülődtek, összepakolgatva azt a pár holmit, amivel idejöttek, Zsófi érezte, hogyan hatja át a türelmetlen várakozásnak és ennek a furcsa, szürke, borús masszának a keveréke az egész lakást.

– Szia, Marcsika, nekünk sajnos most mennünk kell! Puszi, és nagyon köszönünk mindent! – kiabált be Zsófi a mostohaanyjának a bezárt fürdőszobaajtón keresztül, ám a vízcsobogás miatt talán, de nem hallotta a választ. Sebaj. Majd elmondja két hét múlva ugyanígy. Zsófi csak az elmúlt pár hónapban kezdett el azon gondolkodni, vajon mi lehet az oka, hogy épp ezt a búcsúmondatot tanították be nekik. Miért épp ezt kell mondaniuk? Mégis, mit kellene megköszönnie? Hogy elviselte őket, az előző házasság mementóit a lakásában két teljes napra? Vagy hogy ott alhattak náluk a szőnyegpadlóra terített hálózsákon, és még enni is kaptak? Vagy mit?

De hangosan soha nem merte firtatni. Meg hát, évek óta így csinálják, minek ezt bolygatni? Jobb a békesség.

Elindultak az autóval. Zsófi nagyon örült, hogy ezen a szakaszon vasárnap kora este nincs dugó, a zárt légtérben üldögélve szinte már fojtogatónak találta a nyomott hangulatot. Mostanra már tűkön ült, úgy vágyódott haza, nehezére esett a szomorkás hangulat fenntartása. Szerencsére az apja sem szólt sokat ilyenkor. Az utat és a forgalmat figyelte, csak egy-egy piros lámpánál állva pillantott rá a lányára, csüggedt ábrázattal.

A házuk előtt aztán leparkolt, behúzta a kéziféket is, hogy rendesen el tudjanak búcsúzni. A motor továbbra is járt.

– Isten veled, lányom – karolta át Zsófit szorosan. Nagy puszit nyomott az arcára, miközben a szeme sarkában egy könnycsepp csillogott. – Olyan jó lett volna többet együtt lenni. Nem csak megint így, kutyafuttában.

Nagy sóhaj szakadt fel belőle, jelezve a vágy, az igény, a mérhetetlen szülői szeretet ott munkál benne, csak hát a körülmények… a bírósági ítélet… Mit tehet, ha ennyit, havi két hétvégét ítéltek neki? Szegény, kisemmizett, utódaitól megfosztott apa.

Zsófi kibontakozott az ölelésből.

– Szia, papa. Akkor két hét múlva.

Óvatosan betették maguk mögött az ajtót. Megvárták, míg a kocsi eltűnik a kanyarban, majd az öccsével egymásra mosolyogtak.

– Na, gyere. Játszunk otthon egy társast? Kezdhetsz te, ha akarod.

Kettesével szedve szaladtak fel a lépcsőn.

 

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images