–

Taktikusan harcoltam ki a helyem az első sorban, nem volt szükség fizikai erőm érvényesítésére, pedig elég sok mindenre képes vagyok, ha a kedvenc együttesemről van szó. De a nép a jelek szerint már a tekintélyt parancsoló látványomtól szétnyílt (itt most nem hoznám az adekvát bibliai párhuzamot, pedig…), és helyet adott nekem a színpad előtti kordonnál.

Még van húsz perc a kezdésig, a színpadon kábeleznek, én meg unalmamban nézem, ahogy felhúzzák a molinót a Bad Religion felirattal. Ekkor áll be elénk a négy biztonsági őr. Fiatalok, kigyúrtak, de nem a félelmetesre dagasztott típusból, inkább amolyan barátságos favágó benyomását keltik. Osztrákos precizitással egyenlő távolságokra állnak be egymástól kis terpeszben, kissé felszegett fejjel, a tömeget figyelve. Nem tudom nem észrevenni, hogy körülöttem összesúgnak a lányok.

Ekkor figyelek fel az előttem álló őrre: maradjunk annyiban, hirtelen úgy is megértem, mit sutyorognak a lányok jobb felől, hogy egy értelmes mondatot nem tudok németül összerakni. Tényleg szép férfi. Nagyon szép.

De aztán elkezdődik a koncert, épp előttem énekel Greg Graffin (nem képzelted, hogy véletlenül álltam ide…), akinek hangjába meg ragyogó elméjébe tizenhat évesen annyira szerelmes lettem, hogy most, tizennyolc évvel később azt számolgatom a koncert elején, hogy tulajdonképpen már régebb óta vagyok szerelmes Greg Graffin hangjába, mint amennyit nem voltam.

A biztonsági őrök feladata amúgy egyáltalán nem könnyű egy punk rock koncerten: bizonyos mennyiségű sör után ellenállhatatlan alternatívának kívánkozik a crowdsurfing intézménye, és boldog-boldogtalan hullámzik előre a színpad elé a tömeg tetején. Ott azonban betonplacc van, így a kordon végére érő, többnyire elég koordinálatlan részegeket a négy őr szedi le az acélfal belső oldalán lévő acéllemezekre állva. Ölbe veszik őket, akár a kisgyermekeket.

Mi tagadás, amikor az előttem álló biztonsági egymaga emel ki egy ránézésre is legalább százhúsz kilós, láncos-bakancsos figurát, néhány másodpercre az én fókuszom is áthelyeződik a koncertről.

„Milyen helyes” – hallom magam mellől vékony, rekedt hangon. Nyilván a férfi is hallotta, de rá se hederít, visszaáll a helyére, kis terpesz, egyenlő távolság, felszegett fejjel figyeli tovább a tömeget. Nem csak úgy tesz, mintha: orrlyukai kitágulnak, akár egy vadászkutyának, és már azelőtt mozdul, hogy a kollégái észrevennék, mi zajlik a tömegben. Mint akit erre a feladatra teremtettek, és aki ebben lelné a legnagyobb örömét.

Szürke pólós nő érkezik vidám sikítozás közepette, egy kicsit én is besegítek az adogatásába, hát éppen nem hiányzik, hogy a nyakamba zuhanjon. Az emberem már ott áll a kordon végében, tartja a szép, izmos karjait, leemeli a nőt a csápoló karerdőről, és ölében tartva leszáll vele az acél fellépőről a biztonságos betonra. A lány abbahagyja a sikítozást egy pillanatra, mintha csak most szembesülne azzal, hogyan is fest az ő lovagias megmentője, a karja önkéntelenül is a nyaka köré fonódott. A férfi lerakná a földre, a nő egy hajszálnyival tovább fogja még a nyakát, mint az szükséges volna, aztán szökdelve távozik jobbra, ahol kiengedik, vissza a küzdőtérre. Hirtelen nem tudni, a crowdsurf termelte adrenalin miatt ér-e fülig a szája, vagy az iménti jelenet miatt. Arra tippelek, mindkettő.

A koncert jó, ezek az ötvenes punk rockerek láthatóan nem terveznek megöregedni. A fiatal biztonsági őr azonban erős konkurencia. A szürke pólós lány néhány perc múlva ismét a fejünk fölött siklik tova – bele a férfi karjába. A lány hátravetett fejjel kacag, és ahogy kiterelik a kordonon kívülre, még kacéran visszanéz. A biztonsági őr elneveti magát, szégyenlősen inkább, mintsem büszkén vagy kihívón, aztán visszaáll a helyére, és vizslatja tovább a tömeget.

Aztán megismétlődik mindez.

És újra.

Aztán megint.

A lány mindannyiszor kipirult arccal, mámoros tekintettel érkezik, és egyre nyilvánvalóbb, hogy a koncert tulajdonképpen csak kellemes aláfestésül szolgál ahhoz, hogy ő most itt megtapasztalja, milyen egy álomférfi karjába omlani. Hatszor.

Egy idő után már szabályosan rohan vissza a tömegbe, hogy kezdhesse elölről az egész képtelen vállalkozást, mielőtt vége a show-nak. A biztonsági őr eközben változatlan elkötelezettséggel végzi a munkáját, emelgeti a sörszagú punkokat és a nosztalgiától hirtelen megrészegült rajongókat, akik már nem bírják túl jól az alkoholt. A lány pedig jön, sikít, nevet, ölel, és láthatóan majd kicsattan a boldogságtól. A mellettem álló többi lány irigykedve nézi, de hát valamit valamiért: az első sorból nem lehet crowdsurfölni, cserébe előttünk áll Greg Graffin. Aki amúgy sokkal kevésbé tűnik vonzónak a nálam fiatalabb rajongók szemében most, hogy így végignéztük a favágószerű biztonsági őr mai teljesítményét.

Én persze nem így gondolom, nekem az intellektus az első, rázom meg a fejem, amikor a szürke pólós lány hetedszer is elsivít a fejem felett. A koreográfia ismert: ölelés, nevetés (most már a férfi is nevet), rohanás vissza a tömegbe. Amely kezd meghibbanni kicsit, ahogy előkerülnek a legnagyobb slágerek, és szinte futószalagon érkeznek a crowdsurfösök. A hangerő durva, de azt azért hallom, ahogy az egyik mellettem álló lány azt üvölti a barátnőjének, sose látott még ilyen szép férfit.

És e pillanatban valami egészen váratlan történik. A biztonsági őr mögöttem pillant meg valakit a magasban, úgyhogy az előttem lévő acéllemezre lép fel, hogy leemelje a jól megtermett férfit. Ehhez azonban minden erejére szükség van, és alaposan előre kell dőlnie, hogy megtámassza magát a kordonon.

Hát így esik meg az, hogy miközben Greg Graffin odafent azon a gyönyörű hangján énekel, az én arcom a világ legszebb biztonsági őrének ágyékában köt ki. Néhány – egyébként igen hosszúnak tűnő – másodperc az egész, de kétségtelen, hogy elfelejtem a dalszöveget. A két lány olyan gyilkos tekintettel néz rám, hogy kitör belőlem a nevetés. Kevés választ el attól, hogy azt mondjam nekik: látjátok, lányok? A rock ’n’ roll istene azokat jutalmazza, akik tudják, hová kell állni egy koncerten.

Csepelyi Adrienn