–

„Ember alkotta, véges alkotmány”

1911. május 31-én, éppen száznyolc évvel ezelőtt bocsátották vízre a Titanicot, a brit White Star Line minden addiginál nagyobb gőzhajóját, amiről az a hír járta, hogy elsüllyeszthetetlen. Az eseményt a magyar sajtó nem igazán tartotta hírértékűnek, de az új óceánjárók építéséről korábban már beszámoltak, mint az ember győzelméről a természet felett. „A technika fejlődését impozáns arányokban jelzik a kolosszális méretű és tökéletes kényelemmel berendezett óceánjáró gőzösök. Ha így fejlődnek tovább a dolgok, akkor a leghosszabb tengeri út is valóságos kéjutazás leszen, leszámítván természetesen a hajóúttal járó, elmaradhatatlan apró kellemetlenségeket” – vázolta fel a kényelmes jövőt a Pesti Hírlap 1911 januárjában. Az újkor óriásainak nevezett hadihajóknál is hatalmasabb óceánjárók minden elképzelést felülmúltak.

A két magyar nagyközséget lazán befogadó Titanicot a New York kávéház és nagyjából a mai Madách Színház közé helyezte el a Hét szerzője, amely „becsületesebb szélességre épült, mint akár az Andrássy út, akár a Nagykörút.”

A Budapesti Hírlapban azonban felhívták a figyelmet arra, hogy „a tengeren talán még kevésbé ötlik az utas eszébe, hogy mégis csak ember alkotta, véges alkotmányra bízta élete védelmét a végtelen tengerrel szemben.”

„Vérfagyasztó sejtelemből irtózatos valósággá lett”

A Pesti Napló szavaival élve „sok ezer ember nézte a gyönyörű manővrirozást” azon a szerdán, amikor a Titanicot Southamptonból „zugó hurráh kísérte útjára” a végtelen óceán felé. Ám 1912. április 15-én, „hétfőn este rémes hírek érkeztek”, írta a Népszava. Nem is annyira döbbenetes, hogy a korabeli lassú és pontatlan távirati tájékoztatásnak köszönhetően, 16-án még a hírlapok azt hozták le, hogy nem történt semmi nagyobb baj.

A sokadik oldalakon található rövidhírek szerint a Titanic ugyan jéghegynek ütközött, de „összes utasai elhagyták, valamennyi megmenekült.”

A segélykérés után a mentőhajók idejében meg is érkeztek, fölvették a halálra rémült utasokat és az „amerikai parton lévő Halifax kikötőben biztosságba helyezték őket.”  Úgy tudták, ide vontatták a Titanicot is, „melynek lékét a legénység időközben betömte.” Mint tudjuk, nem ez történt. A Titanic vasárnap éjfél körül jéghegynek ütközött, ezután alig több mint két és fél órával elsüllyedt. Április 17-re a magyar sajtó is részletesebben értesült a tragédiáról. Ezután már a vezető hírek között szerepelt a Titanic tragédiája. A Népszavában találóan azt írták, hogy „ami hétfőn éjjel még csak vérfagyasztó sejtelemként végignyilallott a kulturvilágon, az immár keddre irtózatos valósággá lett.” 

„Sem toll, sem ecset azt le nem festheti”…

Az első pillanatokban megpróbálták elképzelni, ami elképzelhetetlennek tűnt, hogy a tökéletesnek hitt hajóépítő-technika remeke ilyen „nyomorultan elpusztuljon egy útba került buta jégtömegen.” „Borzalmas katasztrófa, amelyet nem enyhít az óriási távolság, az ereinkben érezzük a rémületet, a mi a Titanic utasainak ajkán kitört, amikor inogni, remegni, süllyedni kezdett alattuk a hajókolosszus.” – írja Az Ujság. A körülbelül kétezer-kétszáz utasból „ezerötszáz ember pusztult bele a jeges óceánba”.

A Budapesti Hírlapban úgy fogalmaztak, „ami a süllyedő hajóóriás rengeteg testében leviharzik, képzelet azt maga elébe nem idézheti, sem toll, sem ecset azt le nem festheti.”  Mivel a vészjelzéseket lehetett a leghamarabb dokumentálni, az első cikkekben már szóba került a Titanic távírótisztjének rendkívüli helytállása, aki jól tudta a hajó kétségbeejtő helyzetét, mégis maradt a helyén. Az utolsó távirat állítólag így szólt: „süllyedünk”. A sorozatos SOS-jelzéseket a környéken lévő hajók vették, de mindegyik későn ért a helyszínre.

A közhiedelemmel ellentétben az SOS-jelzést nem a Titanicon használták először. A könnyen azonosítható, egyszerű Morse-jelsorozat alkalmazását már korábban elrendelték, de elterjedéséhez az egész világot megrázó tragédia nagyban hozzájárult.

„A végzet és a kapzsiság megöltek másfél ezer embert”

Egy ilyen méretű katasztrófánál nem csoda, ha mihamarabb magyarázatot és bűnöst igyekeztek keresni. A Titanic katasztrófáját sokan abban látták, hogy túl gyorsan haladt, mivel „a kék szalagot, mely az óceánt leggyorsabban átszelő gőzöst illeti, mindenáron le kell tépni a másik árbocáról.” – írja Pesti Hírlap. A kapitánynak Edward Smithnek ráadásul tudnia kellett volna, hogy egy óriási jéghegy úszik éppen a hajójárat irányában, mert két másik hajó már jelezte is neki. Smith kapitány a beszámolók szerint egyáltalán nem ignorálta a figyelmeztetéseket, hanem nagyon is szem előtt tartotta azokat.

J. Bruce Ismay, a White Star Line vezérigazgatója Az Ujság szerint „igen nagy jutalmat ígért Smith kapitánynak, ha a Titanic első útján leveri az eddigi gyorsasági rekordot.”  Mára cáfolható, hogy a lehető leggyorsabban haladt a hajó. Magyarázatképpen fel lehet hozni, hogy nem működött minden berendezése teljes gőzzel, sőt a szenet sem pazarolták volna válságos időben.

Tehát nemcsak a jóérzés, hanem az üzleti érdek is azt diktálta, lassan és biztosan haladjanak, már csak az utasok kedvvért is, hogy nyugodtan élvezhessék a fedélzeti tartózkodást. „A kapitány, ha bűnös is volt, életével fizetett, a társulat, melynek igazgatója, a Carpathia fedélzetén biztosságban van, kétségbeesetten védekezik a vádak özöne ellen.”

Ismay-nek a közvélemény sosem bocsátotta meg, hogy elmenekült a süllyedő hajóról.

Ellenben Smith kapitánnyal, „akinek utolsó óráira az engesztelés bágyadt fényét sugározza a hajósbecsület, mely nem nézi a maga életét, hanem kiadja a jelszót: »Először az asszonyokat és a gyermekeket!«” – írta Bulla Mihály a Vasárnapi Ujság hasábjain.

„Elsőbben az asszonyokat és a gyermekeket”

A mentési munkálatok alkalmával a társadalmi állást egyáltalán nem vették tekintetbe Az Ujság szerint. „Elsőbben az asszonyokat és a gyermekeket mentették meg, a fedélközi utasok közt levőket is; csak azután kerítették volna sorra a többit.” A Budapesti Hírlapban az állt, hogy véletlen kockavetésén múlik, hogy a fejvesztés zavarában ki menekül, ki vész el. „Ki gondolna az utasok osztályozására, amikor minden pillanat drága és a megfontoláson úrrá válik az élet parancsoló ösztöne.”

John Jacob Astor volt a leggazdagabb ember a hajón. Felesége, a fiatal Madeleine, akivel a Pesti Hírlap szerint „házassága egész Amerikában olyan nagy ellenszenvet keltett, hogy hosszú ideig nem akadt lelkész, aki vállalkozott volna arra, hogy házasságát beszentelje”, az egyik utolsó csónakban megmenekült. Az a közkeletű vélekedés, hogy bezárták volna a harmadosztályon utazókat, a túlélők arányát tekintve logikusnak tűnhet. Az első osztályon utazók nagy része megmenekült, szinte az összes nő és gyerek, illetve a férfiak harmada is.

A beszámolók alapján a fedélköz utasait tényleg távol próbálták tartani a fedélzettől, mielőtt bárki realizálta volna a helyzet súlyosságát. Amint viszont kiderült, mekkora a baj, mindenkinek ugyanannyi lehetősége (vagy lehetetlensége) volt elmenekülni.

„A fedélközi kilencszázegynéhány utas közt sok osztrák és magyar kivándorló volt. Ezek közül senki sem menekült meg” – írta a Friss Újság. Ugyan több cikkben is szerepelt, hogy a Titanic fedélzetén magyarok is voltak, de csak annyi tudható biztosan, hogy az utaslistákon több olyan személy is szerepel, akik az akkor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó településekről származtak. 

„Közelebb tehozzád, Istenem”

Hősiesen viselkedett a Titanic tisztikara és legénysége is a Népszava szerint. „Az utasok legnagyobbrészt hiányos öltözékben, az ágyakból rohantak föl és gyilkos küzdelem keletkezett a mentőcsónakok körül, amelyeket a kapitány azonban még nem bocsátott le. A menekültek elbeszélése szerint senki sem engedelmeskedett a hajóstiszteknek, és azok sokszor kénytelenek voltak a halálos félelmükben megriadt utasokat revolverrel fenyegetni, hogy rendet tartsanak.”  Példaként hozhatjuk fel William Murdochot.

Az első tiszt unokaöccse kifogásolta nagybátyjának filmbéli ábrázolását, miszerint Murdoch lelőtt egy utast, majd magával is végzett, amiért még a rendező, James Cameron is elnézést kért. A tiszteknek folyamatosan olyan lehetetlen döntésekkel kellett szembenézniük, amelyeket nagyon nehéz megítélni.

A kétségbeesés mérséklésében valószínűleg a Titanic zenekara sem tudott érdemben segíteni, akiket azért rendeltek a fedélzetre, hogy a muzsikájukkal megnyugtassák az utasokat. Egy szemtanú szerint a „Közelebb tehozzád, Istenem!” című művet játszották a süllyedés végső pillanataiban. Az állítást nem lehet bizonyítani, annyi azonban biztos, hogy a Titanic zenészei is legendává váltak. 

„Nem gondoskodtak elegendő mentőcsónakról”

Számos újság megírta, hogy „a Titanicon hiányos volt mentőszolgálat, mert az építéskor nem gondoskodtak elegendő mentőcsónakról.” Az egyik legelterjedtebb félreértés az, hogy azért volt kevés mentőcsónak a hajón, mert a csúnya, gonosz, pénzhajhász vezetők redukálták a számukat, méghozzá a tehetős utasok kényelme érdekében. Igazság szerint a cég a korabeli szabályozásoknak nemcsak eleget tett, de még túl is teljesítette. Az akkori előírások szerint a mentőcsónakok számát nem az utasok számához, hanem a hajó súlyához igazították, így lett jóval kevesebb, körülbelül 1200 férőhely bennük. 

Az 1912-ben hatályos nemzetközi jogszabályok a hajók regisztertonnában megadott térfogata alapján határozták meg a kötelező mentőcsónakok számát. A Titanic esetében ez tizenhatot jelentett, mégis összesen húsz csónak volt a hajón, ami kicsivel több, mint az utasok felének lett volna elég.

Az már sajnos a katasztrófa természetéhez tartozik, hogy az emberek nem fegyelmezetten, libasorban várták, hogy sorra kerüljenek, és a tisztek sem koncentrálhattak száz százalékban a csónakok precíz leengedésére, így sokkal kevesebben maradtak életben.

Csak a Titanic tragédiája után írták elő törvényben, hogy minden hajó annyi mentőcsónakot köteles biztosítani, ahány utast szállíthat. 

„Most már pihennek együtt mind, és a tengerfenék iszapja nem válogat közöttük…”

A Titanic elsüllyedése nem csak azért foglalkoztatta ilyen mértékben a közvéleményt, mert a Friss Ujság szavaival élve „soha annyi ember és vagyon nem merült alá, mint most.” Hanem – ahogy Bignio Gyula tengerészkapitány rámutatott a Pesti Hírlap hasábjain – „az ily hajózási balesetek elég sűrűek, de csak kevés esetről értesül a világ, mert még csak igen kevés hajón van szikratávíró, és így a legtöbb süllyedő hajó hír és üzenet nélkül tűnik el a tenger hullámaiban.” Ahogy ugyanebben a számban olvasható, az, hogy a végzet tragikus akarata volt-e minden baj okozója, vagy pedig „hozzájárult-e a monstruózus hajóépítés túlhajtása is – ez már csak minket, élőket érint: másfél ezer csendes embernek most már mindegy.”

Kétségtelen, hogy a tragédiából okulva biztonságosabbá tették az óceáni hajózást.

A sarkköri jég olvadása miatt pedig biztosan változni fog annak a lehetősége, hogy jéghegybe ütközzünk az óceánon. Hogy az esély erre több lesz vagy kevesebb, még nem tudjuk. De jó lenne, ha nem a katasztrófákból tanulná meg az emberiség, hogy a természetet nem tudja legyőzni.

Szőts-Rajkó Kinga

Az idézett hírlapok elérhetők az Arcanum Digitális Tudománytárban. További információk pedig ITT, ITT és ITT.

Képek forrása: Getty Images