–

Gyárfás Dorka/WMN: Kocsis Gergő, a te előadásod Platonovja azt mondta: számára ez a darab az életközepi válságról szól. Téged is ez foglalkoztat? Ezért vetted elő?

Székely Kriszta: Sok oka van, hogy elővettem a darabot, az egyik éppen a színészek. A Platonov szerepét játszó Kocsis Gergővel ez már a negyedik munkánk. Nekem fontos a színházban a hűség. A színészek és a rendező is energiát fektetnek egymásba, és ezt becsülni kell, ennek tartania kell valahová. Akár egy párkapcsolatban. Tisztában vagyok vele, hogy ennek a színháznak erős Csehov-tradíciója van, és Ascher Tamás nemzetközileg is kiemelkedő előadásain nevelkedni színész és rendező számára is fontos. De közben felnőtt egy új generáció. Nézők, és mi, színházcsinálók is. Úgy éreztem, fontos, hogy találkozhassunk Csehovval, fontos, hogy a színészek játszhassák ezeket a szerepeket, szóval, hogy ez a Platonov-dolog velünk is megtörténhessen. Szerintem ez több mint rendben van így.

Gy. D./WMN: De az életközepi válság nem volt benne?

Sz. K.: Engem főleg a férfi-nő viszony érdekelt, és e mellé állt össze az a rendszer, amiben a főbb szereplőim alulról vagy felülről súrolják a negyvenet. Ebben a korban elkerülhetetlenül felmerül az életközepi válság. Magam is rettegek ettől az érzéstől, hogy már túl késő máshogy, máshol, másvalakivel élni az életem, vagy csak nem tudni eldönteni ezt. Egyelőre még nem tartok az életem közepén, de nagyon foglalkoztat ez a kérdés. 

Gy. D./WMN: Rendezőként még kifejezetten a fiatalok közé sorolnak.

Sz. K.: Igen, de közben én azelőtt elég sűrű életet éltem. Morálisan és emberileg is sok irányban feszegettem a létezés és a társas együttélés határait. Bizonyos dolgokat már kipróbáltam, megkóstoltam, megszenvedtem, megértettem. A színészek nagy része pedig már ott van korban is, és szerintem nagyon szép, amikor egy szerep úgy találja meg őket, hogy személyes mondandójuk van vele. Én is sokat tanulok tőlük az életről.

Megtörtént érzelmi borzalmainkat meséljük el egymásnak az életünkről, olyan történeteket is, amikre nem vagyunk büszkék, ahol alulmaradtunk, ócskák voltunk.

A színházi teljesítményt félretéve is azt gondolom, hogy mint társulatnak, emberileg is fontos ez az együtt töltött idő.

Gy. D./WMN: Számodra mikor vált világossá, hogy az életed eddigi tapasztalatait színházi előadásokban tudod megfogalmazni?

Sz. K.: Nehéz a válasz, mert nem tudom pontosan tetten érni a pillanatot. Nincs egy jópofa történetem erre. Azt tudom, hogy a tánc miatt már kiskorom óta jelen van az életemben az a felállás, hogy van egy pár ember, aki néz minket, mi meg lázasan próbálunk náluk valamit elérni. Az erős közlésvágy mindig is megvolt bennem, illetve valamiféle jó értelemben vett infantilizmus-játékosság, csibészség és pofátlanság is. Ma is azt gondolom, hogy ehhez kell egy adag pofátlanság. Meghirdetik az előadást, eladnak rá egy csomó jegyet, mi meg még csak ülünk, és olvassuk a példányt. Pofátlanul azt gondoljuk, hogy fogunk tudni mutatni valamit addigra azért a pénzért, amit ránk költöttek. Már ez is elképesztő, nem? Pedig még nem is csináltunk semmit. 

Voltak periódusok az életemben, amikor túl sokat foglalkoztam magammal, de nem feltétlenül jó értelemben. Sok nagyszerű és extrém élethelyzetbe kevertem magam, amiket aztán vagy kiismertem és meguntam, vagy ha nem bírtam velük, akkor maguk alá temettek. 

Gy. D./WMN: Nem azért volt ez, mert előtte a Balettintézetben nagyon fegyelmezett rendszer szerint kellett élned? Nem ez ellen lázadtál?

Sz. K.: Édesanyám szokta mondani, hogy az életben van egy hózentróger-effektus, hogy egy darabig kihúzod az egyik irányba, aztán megakad, és átrepülsz a másik oldalra. Biztos benne volt ez is. Akkor nem éltem meg úgy, hogy túlfegyelmezett az életem. Szerettem táncolni, és sokféle mesterem volt. Voltak köztük véresen szigorú emberek, és voltak kedvesebbek.

Gyerekként tanultam meg nagyon keményen dolgozni. Ezt minden sportoló ismeri. A klasszikus balett élsport tulajdonképpen.

Nekem inkább pont a magamra erőltetett, megkövetelt bájoskodás miatt volt folyamatos testen kívüli élményem. Nem voltam, és vagyok elég bájos, azt hiszem. 182 cm vagyok és 70 kiló. Táncosként ezt 60 kiló alatt kellett tartani. Az nem kis feladat. Tíz évig voltam éhes. Közben pedig genetikailag is könnyen izmosodó alkat vagyok. Heti háromszor–négyszer járok edzeni most is. Inkább teniszezőnek vagy úszónak kellett volna lennem… legalábbis ezt szoktam hinni, amikor sportot nézek a tévében.

Gy. D./WMN: Akkor miért maradtál a Balettintézetben?

Sz. K.: Ötös voltam balettból. Technikás táncos voltam, és sok örömöt leltem benne. A táncban is megtalálhattam volna magam, ha nem a klasszikus balettbalerina ideálját próbáltam volna kipréselni magamból, hanem, mondjuk, 15 évesen kikerülök Wuppertalba Pina Bausch-hoz. De itt, Budapesten akkor még modern tánc tanszék sem volt. És nem is csak ez volt a probléma velem, hanem az, hogy szellemileg is elkezdtem egész más dolgok iránt érdeklődni. Elmúlt belőlem az a fajta alázat, amit a balett, a némán gyakorlás megkövetel. Nem volt értelme tovább csinálni. Életem egyik legellentmondásosabb, legszínesebb és legnagyobb amplitúdókat, földrajzi- és belső utakat felölelő tíz éve következett. Az ember megpróbálja megtalálni saját magát – ki így, ki úgy. Édesanyám azt mondja, abban az időszakban nem is azért aggódott, hogy balett-táncos leszek-e, vagy sem, hanem azért, hogy életben maradok-e egyáltalán. És ebben semmi túlzás nincs.

Gy. D./WMN: És hogyan jött innen a színházrendezés? 

Sz. K.: A közlésvágy és a mondanivaló mindig is velem volt. Rendezni akartam, de filmesként tudtam magam csak elképzelni, a színház fel sem merült. Amikor Ázsiából hazajöttem, nem indult rendező szak, ezért az RTL-Klubban kezdtem dolgozni, ahol gyorsan nagy produkciókba vontak be. Jól kerestem, folyton pörögtem, és 23–24 évesen ez több volt mint tökéletes.

Aztán váratlanul besétált az életembe valaki, akivel évekig éltem együtt, és ő magával hozta a színházat, meg vele együtt sok nagyszerű, új embert. Felfedeztek engem maguknak.

Amúgy a színház tökéletesen megfelel az adrenalinfüggésemnek, annak, hogy szeretem, ha a dolgok most történnek, most dőlnek el, most mondódnak ki. Egy olyan komplex művészeti forma, aminek szigorúan a mostban kell működnie és hatnia.

Ha ezt igényesen akarod művelni, akkor ennek a kitanulásával el lehet lenni egy életen át.

Gy. D./WMN: Maradt benned szégyenérzet abból a korszakból, amikor a határokat feszegetted?

Sz. K.: Nem tudom kijelenteni, hogy ma már másképp csinálnám a dolgot, hogy ezeket kihagynám az életemből. Nem vonz, hogy most azt mondhassam egy interjúban, hogy „már gimiben is rendeztem, aztán felvettek a Színművészetire, és most itt vagyok”. Ezek a tapasztalatok hozzám tartoznak, mindkét véglettel. Akár szégyenérzettel, lelkiismeret-furdalással együtt is. 

Gy. D./WMN: Vannak, akik direkt azért hajszolják ezeket a szélsőséges tapasztalatokat, mert az alkotáshoz kell az alapanyag. 

Sz. K.: Szerintem, ha valaki azért hajszolja az életet, hogy alkotni tudjon, az nem stimmel. Nem így működik ez. De vannak olyan alkatú emberek, akik máshonnan hozzák a tudást, például a mesterem, Székely Gábor. Fegyelmezett, túl fegyelmezett ember. Valamit mélyen belül, vele születetten tud az emberi természetről. Rendezőként pedig az a fontos, hogy hangosan és jól érthetően rákérdezzünk dolgokra. „Miért így kéne nekem csinálnom valamit, miért nem úgy?” 

Gy. D./WMN: Egyébként hogy ért véget a határokat feszegető korszakod? Megcsömörlöttél?

Sz. K.: Életben kellett maradni. Ahogy Bérczesi Robi, a Hiperkarma énekese mondta egy interjúban (aki komoly drogfüggő volt – ami én sosem): elmész egy pontig, ahol egyszer csak hideg van, sötét van, és egyedül vagy. Nagyjából ez történt velem.

Egy darabig sok minden történik körülötted, aztán egyszer csak megérkezel a semmibe. És ott rájössz, hogy akarsz egy életet. Hogy abból, ami eddig volt, össze kéne pakolni valamit, ami tud működni, amit tudsz élni. 

Gy. D./WMN: Ebből lett a színház?

Sz. K.: Életem egyik legnagyobb élménye a Székely Gáborral és a színházzal való találkozás. Olyan volt számomra ez az egész, mint amikor valaki egy nagyon intenzív álomból vagy kómából egyszer csak felül. Hajtottam a magam örömét és a magam démonjait, aztán jött ez a nagy találkozás, és minden a helyére került, elkezdett minden egy ügyet szolgálni. Nagy hatással volt rám, ahogy a világot látja és az emberi létezést elemzi, meg az a gerincesség és tisztesség is, ahogy él. Hirtelen megjelent az életemben egy mester, aki sokat vitatkozott velem, tanított, irányt mutatott. Azt mondta, hogy szerinte most már eleget foglalkoztam magammal, ideje másokra figyelni, mert többet fogok így megérteni a világból.

Gy. D./WMN: A SzuperWMN-jelölésedhez mit szóltál?

Sz. K.: Nagyon meglepett és jólesett. Igazából a társadalmunkról árulkodik, hogy én egy beszéddel idáig jutok, hogy erre a díjra jelölnek. Gondold el, mekkorát szólna Berlinben, ha egy színházrendező megnyitná a Pride-ot, és elárulná, hogy ő is meleg. Kábé senkit sem érdekelne.

Gy. D./WMN: Itt sem mindenkinek a kiállása szól ekkorát.

Sz.K.:

Igen, nagyon komolyan vettem, mert semmit sem tudok félig csinálni. Ha az a helyzet, hogy kiállok és mondok valamit, akkor nagyon pontosan meg kell mondanom.

Másnap már négy tévébe hívtak, megpróbáltak beszippantani egy közéleti diskurzusba. Arra nemet mondtam. Nagyon fontosnak tartom, hogy a szexuális beleegyezési korhatár felett lévő emberek ne kerüljenek, törvényi-, morális-, érzelmi hátrányba amiatt, hogy kivel élnek, kivel járnak vagy kivel fekszenek le. Magammal kapcsolatban csak az hoz zavarba, hogy olyasmivel kell kiállnom, ami egy intim dolog, elvileg csak arra tartozik, akit szeretek, vagy ha nem is szeretem, akkor akivel ágyba bújok. Mindenki úgy dugjon, ahogyan szeretne és akivel szeretne – ez lenne a normális. Ennek nincs köze ahhoz, hogy jó vagy rossz szülő leszek, vagy hogy hasznos tagja vagyok-e a közösségnek, amiben élek. 

Gy. D./WMN: Sosem érzed úgy, hogy kár volt ennyire nyíltan felvállalni ezt a témát?

Sz. K.: Nem.

Gy. D./WMN: Gondoltad volna, hogy ez még évekig téma lesz veled kapcsolatban? A beszéd utolsó mondatai arra utaltak, hogy remélted, egy nap nem lesz többé téma.

Sz. K.: Szerintem én ezt már nem fogom megérni. Mintha itthon be lenne akadva valami a fejekben – de nemcsak ezzel kapcsolatban, hanem sok más témában is. Az ember gimnáziumban élvezettel falja az Egri csillagokat vagy a Kőszívű ember fiait (imádom ezeket a könyveket), de aztán fel kell nőni, és a felnőtt gondolkodás már más témákat követel. Más és komplexebb kérdéseket kell tudnia egy társadalomnak is kezelni. Nemrég Londonban töltöttem pár hetet, és jó volt ott megélni, hogy mindenféle emberek jönnek-mennek a karácsonyi vásárban, és senkit nem érdekel, hogy mindenki más, nemcsak szexuális orientációját tekintve, hanem bőrszínre, korra, minden másra tekintettel. 

Gy. D./WMN: Azt nem tudod elképzelni, hogy a világ végül mégsem ebbe az irányba menjen tovább, hanem visszaforduljon?

Sz. K.: Nem, szerintem, ha bizonyos folyamatokat le is lehet lassítani, de visszafordítani nem lehet. Egyébként meg azt hiszem, hogy semmit nem lehet tudni, lehetetlen felmérni a tendenciákat. Mondják, hogy a világ egyik legbékésebb időszakában élünk, és elvileg az emberiség ma él a legnagyobb jólétben. De abból az elképesztő információhalmazból, ami ránk zúdul, már nem is tudjuk eldönteni, milyen erők fognak hatni, és mi igaz egyáltalán, és mi nem. 

Gyárfás Dorka

Képek: Pozsonyi Janka