A reménytelenség írója – Csehov szövegei ma is élnek

A nagyapja még jobbágy volt, ő pedig már orvos lett

Anton Pavlovics Csehov Taganrogban, az Azovi-tenger mellett született 163 évvel ezelőtt, 1860. január 29-én. Nem volt túl idilli a gyerekkora, mert kereskedő apja igen szigorúan bánt vele. Hamar fel kellett nőnie, kamaszként ugyanis egyedül maradt szülővárosában, mert a család az apja hitelezői és az adósok börtöne elől Moszkvába költözött, egyetlen albérleti szobában nyomorogtak. Csehov az új tulajdonos kegyéből az elárverezett otthonuk egyik szobájában húzta meg magát, még némi bérleti díjat is fizetett. Igen jó eszű gyerekként iskolatársait korrepetálta, ebből tartotta el magát, miközben segítette a Moszkvában nélkülöző családját is.

Érettségi után ő is követte a családot Moszkvába, és felvették az orvosi egyetemre. Ott nem csupán a belgyógyászat alapjait sajátította el a nagynevű orvosoktatóktól, hanem pszichológiai ismereteket is szerzett az egyik évfolyamtársától, Rosszolimótól, aki az akkoriban még kevéssé ismert és alkalmazott pszichiátriai szemlélet egyik elméleti tekintélyévé vált. Barátságuk Csehov élete végéig megmaradt, akárcsak a levelezésük. Ez az elméleti tudás és érdeklődés adta később Csehov egyik írói munícióját.

Hősei lelki tépelődéseinek hitelessége ma is érvényes.

Antosa Csehonte karcolatai

Már az egyetem alatt írni kezdett az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő vicclapokba. Részben a szükség miatt, nagyon kellett ugyanis az ezekért kapott honorárium ahhoz, hogy ne csússzon még mélyebbre a család. Rovatvezetője adta neki az Antosa Csehonte álnevet, humoros, gunyoros, szokatlan írásait pedig igencsak kedvelték az olvasók.

Első gyűjteményes kötete, Melpomené meséi címmel 1844-ben jelent meg, még abban az évben, amikor orvossá avatták. 1886-ban pedig a Szürkület című elbeszéléskötetéért megkapta a Puskin-díjat, 1887-ben a Novoje Vremja munkatársa lett, így már nem kellett szétapróznia magát a különböző vicclapok külsőseként. Ekkor írta az első olyan színdarabját, az Ivanovot, amit „mérsékelt sikerrel” be is mutatott egy moszkvai magánszínház.

Nem ez volt az első színdarabja, hanem egy pár évvel korábban született mű, amely csak a halála után került elő újra. Csehov bátyja, aki újságíró volt, rossznak gondolta a drámát, Csehov mégis elküldte az egyik népszerű moszkvai színésznőnek, de akkor még névtelen szerzőként elolvasás nélkül kapta vissza, ezért mérgében darabokra tépte.

A gépírót azonban teljesen elvarázsolta a színdarab, titokban magának is készített egy másolatot, ami tizenöt évvel Csehov halála után került elő. A mű azóta is a szerző egyik leggyakrabban játszott darabja: ez volt a Platonov.

Mindeközben orvosként is dolgozott

Gyógyítóként is megtapasztalta a legnagyobb nyomort. A legkiszolgáltatottabb emberek szenvedését szó szerint testközelből élte át, és mély nyomokat hagyott benne ez az élmény. Igen csekély díjazást kapott orvosként, ezért választania kellett az egyre jobban jövedelmező írás és az orvosi tevékenység között, így egy időre felfüggesztette a gyógyítást. Az ott szerzett impulzusok azonban rendre visszatértek írásaiban. Rendkívül jó orvosnak tartották, különösen emberséges volt az elesettekkel, nem fogadott el pénzt, ingyen gyógyította őket.

Halálos ítélet a felnőtt élet kezdetén

Orvosi diplomájával és első kötetének megjelenésével egy időben a tuberkulózis tünetei is megmutatkoztak nála. Orvosként tisztában volt vele, hogy nem élhet sokáig. Az orvosi hozzáállását és az egész életszemléletét meghatározta a tüdőbaja.

Egy beteg orvos másképp gyógyít, mint egy egészséges. Egy beteg író másképp alkot, mint az, akinek nem keseríti meg a mindennapjait a testi szenvedés.

Bátyja váratlanul meghalt szintén tüdőbajban, így az ő családját is neki kellett segítenie, ráadásul a helyettesítő orvosi munka, amit időnként vállalt, nagyon kikezdte amúgy is ingatag egészségét, így végül teljesen az írásnak szentelte magát. 

A depresszió elől a földi pokolba menekült

Bár Csehov igen szellemes társalgó volt, és nagylelkű emberként ismerték, valamint állítólag a nyilvánosházakat is sűrűn látogatta, mégsem tudott mit kezdeni a halálos ítélettel, depressziója pedig nyughatatlansággal párosult. Írói sikerei nem elégítették ki, folyton utazni vágyott.

Elhatározta, hogy elutazik Szahalin szigetére, ahol tízezer kényszermunkára ítélt száműzött dolgozott (többnyire rövid) élete végéig. Az engedélyt már tíz évvel korábban megkapta, és 1890 áprilisában útra kelt. Az utazás nagyon sokáig tartott – postatrojkán közlekedett, mert még nem készült el a transzszibériai vasútvonal. Rossz lovakkal, kényelmetlen kocsikban, borzalmas utakon és rettenetes szállásokon keresztül vezetett az út Kelet-Szibériába, összesen nyolcvannégy napon át, és végül három hónapig volt a táborban, ez idő alatt tízezer fogoly adatait gyűjtötte össze. Kiderült, hogy a foglyok több mint negyede szintén tuberkulózisban vesztette életét. Az út nagyon megviselte, ezt a telet még otthonába visszatérve is a betegsége határozta meg. 

Sokat írt szahalini élményeiről különböző lapokban, majd külön kötetben is kiadta ezeket az írásait, az olvasók pedig igencsak megdöbbentek az embertelen körülmények miatt.

Az emiatt keletkező társadalmi nyomás következtében a hatóságok kénytelenek voltak némileg emberségesebb körülményeket teremteni a raboknak.

Csehov azonban majdnem belehalt ebbe a munkába, és egészségi állapota miatt elhagyta Moszkvát. Melihovóban vásárolt birtokot, abban bízva, hogy a jobb levegőn majd könnyebb lesz megbirkóznia az egyre súlyosbodó tuberkulózissal.

Gyógyítóként azonban visszatért 1892-ben, a kolerajárvány ideje alatt, mert kötelességének érezte, hogy a járás egyetlen orvosaként segítsen a szenvedőkön. 

„Nincs többet pillanatnyi időm sem írni, sem saját egészségemmel foglalkozni. Be kell utaznom a járás falvait, iskoláit. Nincsenek járványkórház céljára alkalmas barakkok. Hiányzik az egészségügyi szakszemélyzet. A járványra nincsenek az egészségügyi szervek felkészülve. Az utak borzalmasak és a lovaim rosszak” – írta a kiadójának, amikor újabb kéziratot kértek tőle.

Két évig harcolt a kolera ellen, és a végére egészen beleroppant: feladta az orvosi pályát, és Jalta környékére költözött, ahol saját tervei szerint építtetett egy új házat.

Sikerek és barátságok

Nagy sikerrel jelentek meg a művei, ennek köszönhetően az Orosz Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjai közé választották, és az Ivanov újabb bemutatója ezúttal telt házakat vonzott, így végre az anyagi ügyei is rendbe jöttek. Sztanyiszlavszkij, a színpadi játék megújítója, újabb és újabb darabok megírására sarkallta a Művész Színház alapítójaként, de más színházak is kirobbanó sikerrel játszották realista szemléletű drámáit. A nézők könnyen azonosultak figuráival, hisz úgy érezhették, Csehov róluk írt.

Irodalmi barátságai is megszilárdultak, Tolsztoj és Gorkij tartozott a legbelső köreihez. 

Tolsztoj az orosz irodalom apafigurája volt, Csehovnak is rengeteget jelentett a barátsága, noha az idősödő író igen kritikusan szemlélte a hozzá képest ifjú alkotó műveit. Az elbeszéléseiről elismeréssel nyilatkozott, de a darabjairól például kifejezetten rossz véleménnyel volt. Lipp Tamás honlapján olvastam ezt a megindító bejegyzést:

„[Tolsztoj] …Egy este átkarolta Csehov vállát, és nyers őszinteséggel így szólt hozzá:

– Shakespeare darabjai rosszak, de a maga darabjai még rosszabbak!

Csehov lehajtotta a fejét, mosolygott, elfojtott egy kis száraz köhögést, de nem haragudott meg a mesterre. Egyébként is, ahogy azt Menysikovnak is megírta, nem volt még egy ember, akit annyira szeretett volna, mint ezt a csuparánc, bölcs, önző vénembert. Ebből is látszik, hogy az írók lelke – mint mindannyiunké, ha elég őszinték vagyunk magunkhoz – kifürkészhetetlen.”

Szerelem a tuberkulózis idején

1899-ben ismerte meg Olga Knyipper színésznőt, aki a Sirály című darabjának női főszerepét játszotta. Két évvel később feleségül vette, ám nagyrészt távkapcsolatban telt a házasságuk, mivel Csehov az egészsége miatt nem lehetett jelen Moszkvában, ahol Olga játszott. Levelezésük viszont fennmaradt, és arról tanúskodik, hogy igen mély érzelmek fűzték őket egymáshoz, noha Olga Knyipper állítólag házasságon kívül esett teherbe 1902-ben, és majdnem bele is halt a méhen kívüli terhességbe. Csehov méltósággal viselte a nyilvánvaló megcsalást – sokkal mélyebb szálak kötötték őket össze annál, hogy fennakadjon ezen. Érdemes elolvasni, ha máshol nem, hát az Örkény Színház honlapján levelezésük néhány részletét.

Az igazi irodalom örökké aktuális marad

A közelmúltban elhunyt Morcsányi Géza, a Magvető egykori igazgatója, kiadói és fordítói munkájában is sok figyelmet szentelt az orosz irodalomnak. Neki köszönhetjük például, hogy Ljudmila Ulickaja (akit egyébként „szoknyás Csehov”-ként is emlegetnek) ennyire ismert és elismert Magyarországon; egyik utolsó fordítói munkája pedig A szerelemről és más történetek című kötet volt Csehovtól. Egy októberben készült interjúban így beszélt róla:

„Nem most játszódnak ezek a történetek, de mégis nagyon aktuálisak. Amikor »A 6-os számú kórterem«-ben azt olvasom, hogy az az egészségügyi rendszer évente hány beteg becsapását jelenti, vagy épp »A szerelemről« című novellában a szerelem titokzatos természetéről gondolkodnak, akkor

arra gondolok, hogy vagy Csehov látott a jövőbe, vagy mi nem változtunk semmit.” 

Morcsányi Géza állítását az is alátámasztja, hogy az általa említett A 6-os számú kórteremben ezt mondja az egyik szereplő, Gromov: 

„A csirkefogók mindenben dúskálnak, a becsületeseknek meg morzsák jutnak. Iskolákra volna szükség, tisztességes hangvételű városi újságra, színházra. […] Az intelligencia összefogására, arra, hogy a társadalom meglássa önmagát, és elszörnyedjen.”

Ezt 1892-ben írta le Csehov, most pedig 2023-at írunk.

„Üres szívre nem tesznek jeget”

Csehov tuberkulózisa egyre romlott, az orvosok levegőváltozást írtak neki elő, ezért Olgával Németországba utazott. Berlinben igen alaposan megvizsgálta egy szaktekintély, majd egyetlen szó nélkül, kezét széttárva távozott a szobából. Aztán Badenweilerben úgy tűnt, némiképp enyhültek a tünetei, de pár nap múlva ismét rosszabbodott az állapota, ezért a szállodából egy magánházba költözött Olgával, de hiába.

Amikor elveszíti az eszméletét, Olga jeget rak a mellkasára. Csehov pedig magához térve, szomorú mosollyal mondja neki: „Üres szívre nem tesznek jeget.”

Aztán még annyit mond: „Meghalok.” A német orvosra való tekintettel németül is megismétli: „Ich sterbe.”

1904. július 15-én, a németországi Badenweilerben hunyt el a XX. század egyik legnagyobb hatású írója. Állítólag boldog mosollyal távozott ebből a világból.

Források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT; valamint Anton Pavlovics Csehov: A szerelemről és más történetek. Válogatta és fordította: Morcsányi Géza. Magvető Kiadó, Budapest, 2022.

Kiemelt kép: Getty Images / Bettmann

Both Gabi